P. Gurzó Anaklét (1912-1989)

Felejthetetlen lelki vezetőnk volt!

Pontosan száz esztendeje, 1912. április 25-én Gyergyószárhegyen látta meg a napvilágot Gurzó György, ferences rendi nevén Páter Anaklét.

Teológiai tanulmányait Rómában, a Szent Ferenc rendi teológián fejezte be, ahol egyházjogból doktorált. Előbb Mikházán novíciusmesterként, majd Marosvásárhelyen hittanárként működött. Ezt követően a vajdahunyadi ferences teológián tanított.

Ma már kevesen tudnak arról, hogy Anaklét atya a békepapokkal ellentétben Désen megszervezte a hűségesek táborát. Hatalmas tudásával tisztázta a titkos Ordináriusság helyzetét, mind az erdélyi, mind más egyházmegyék esetében. Ezért 1955-ben börtönbüntetéssel sújtották, ahol elvesztette a fél szemét. Kiszabadulás után Csicsókeresztúron lelkész, 1969-től pedig Isten szolgája Márton Áron püspök úr felhívta Gyulafehérvárra teológiai spirituálisnak.

Felejthetetlen lelki vezetőnk volt, többek között nekem is. Atyai szeretettel és bölcsességgel tudta megoldani lelki konfliktushelyzeteinket, bátorítva bennünket a hivatásunkban való kitartásra, bármilyen körülmények között. Őszintén felnéztünk rá, sugárzott belőle, hogy hitt abban, amit mondott. Meggyőződéssel vallotta, hogy minden papi hivatás története az Isten és ember közötti dialógus, amelyben a meghívó Isten szeretete és az Isten hívására válaszoló ember szabadsága találkozik, fonódik egybe.

Gerinces, egyenes, népét, rendjét, hivatását védő és szerető ferences atya volt. Amikor az intézet rektora kényszerítette, hogy vesse le a ferences habitust, a következőket válaszolta: aki ruhámat, népemet és édesanyámat gyalázni meri, azt megtudnám ölni. Többet még csak nem is említette.

Nagy tudása, felkészültsége volt. A rektor úr valamivel kapcsolatban forrásanyagot, könyveket keresett és megkérdezte az ebédlőben, ki tudja kisegíteni? Ebéd után egy öl könyvet vitt a rektornak, aki Szent Ferenc fiát attól a pillanattól tiszteletben tartotta és becsülte. Hasonlóképpen mi is, növendékei. Személyesen különösen, mert később Székelyudvarhelyen együtt dolgoztunk a legnagyobb rendben és tiszteletben.

Személy szerint úgy érzem, nagyon sokat köszönhetek Anaklét atyának. Hangoztatta az önálló lelkiélet kialakításának fontosságát, az imaéletet, ami számunkra az Istennel való állandósult életformát jelenti.

Nyugdíjazására kényszerből került sor, hiszen a kommunista hatalom nem nézte jó szemmel áldásos, kimagasló, hitmegerősítő működését, szolgálatát. Nyugdíjasként Székelyudvarhelyre helyezték, ahol a ferences templom igazgatójaként szolgálta a Mindenhatót és magyar testvérei lelki üdvösségét. Ott halt meg 1989. március 30-án - nem érhette meg a kommunizmus bukását.

Mindmáig nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy ott lehettem, köszönthettem, és részt vehettem aranymiséjén, Szárhegyen. Akkori beszédemből idézem: Ritka dolog egy egyházközség életében, hogy aranymisére gyűl össze. S ma mi egy ilyen nagy eseménynek vagyunk tanúi. Anaklét atya nem itt dolgozott, nem itt hirdette az evangéliumot, de hazajött, mert ünneplő lelkének örömét meg akarta osztani falujával is. Hazajött ahhoz a templomhoz, amelyhez gyermekévei annyi kedves emléke fűződik. Hazajött ahhoz az oltárhoz, amely látta primiciás örömtől ragyogóan, boldogan az induló fiatal papot. Köszöntjük Őt, amikor népéhez hazatért; köszöntjük Őt, amikor elérkezett papi és emberi élete arany pillanatához. Köszöntjük Őt nem csak úgy, mint udvarhelyi plébános, az udvarhelyi hívek nevében, hanem köszöntöm, mint volt tanáromat, mint volt atyámat. Bámuljuk azt a hűséget, amellyel eltántoríthatatlan voltál az isteni hivatástól, mert nehéz időkben is elvállaltad a papságot. Hű voltál Assisi Szent Ferenchez, mert szerettek és szeretted az ifjúságot. És ma Isten azt kérdi: Hű voltál hozzá is?

Erre csak te tudod megadni a választ. Ezért készítettük ünnepi oltárt, hogy az aranymise áhítatában megadd a választ.

A fiatalokat, akiket az Isten rád bízott szeretted és szeresd ez után is. Ebben a szentáldozatban emlékezzél meg rólunk, hogy megmaradjunk Istennek és az egyháznak. Krisztus imádkozott tanítványaiért. Hát szenteld te is magad értük. Akik legközelebb álltak hozzád, tanítványaidért. És szenteld faludért, népedért. Imádkozzál értük.

S mi ma azért imádkozunk, hogy elmondhasd a költővel az aranymisén és azon túl is: Úgy éltem, mint a százhúszat verő szív, úgy imádkoztam és szerettem, mindenhez úgy fogtam, kívánva, hogy az legyen vesztem. Úgy éltem és, ahogy itt élni kell, ahogy érdemes élni. Egy emberöltőt éltem, de sorsom történelmi, ezerévnyi.

Ma is hálás vagyok, hogy Gyergyószárhegyen elmondhattam – minden túlzás nélkül – hogy számomra ő volt a papi példakép. Elmondhatom, hogy Anaklét atya valóban, szó szerint „gondozta” a hivatásokat.

Gurzó György P. Anakét OFM atya születésének centenáriumán hálát adunk a jó Istennek azért, hogy őt nekünk adta a Gyulafehérvári/ Erdélyi Egyházmegye történelmének egyik legválságosabb időszakában. Áldott személye mércét állított minden idők hittudományi főiskolai lelkivezetői számára.

Kovács Sándor 2012. április 30.

Kolozs-Dobokai főesperes

Anaklét atya rózsafüzérei

Közelebbről középiskolás koromban ismertem meg az atyát. Ministránsai közül néhányan több éven át igyekeztünk naponta részt venni a reggeli szentmiséjén, sokszor csak a szolgálat után mentünk az iskolába.  Én is szívesen hallgattam a felemelő beszédeit, igazán felnéztem rá.

Sokszor elbeszélgettünk, néha a szobájában is meglátogathattam. Gyermeki ésszel csak csodálkoztam, hogy lehet TV nélkül élni? Később értettem meg, hogy ferences lelkülettel arról is lemondott. A rádióját hallgatta, a könyveit bújta, a rózsafüzérét morzsolgatta. Emlékszem egyik alkalommal, amikor meglátogattam, szónoklattan volt az asztalán. Naponta olasz nyelven olvasta a  szentek életét, így gyakorolta a nyelvet. Az olvasottakat a reggeli szentmiséken a bevezető gondolatban mindig megosztotta velünk. Úgy tudom még a kínai nyelv iránt is érdeklődött. Sokan látogatták, papok közül is, az egykori tanítványai. Még prédikációkkal is segítette őket.

            A kezdő ministránsoknak a sekrestyében előre (magunkban) el kellett olvassuk az olvasmányokat, felelősség tudatot ébresztet bennünk. Lehetőséget adott és így a féltett harmóniumon is órákat gyakorolhattam.

Ministránsainak olvasásra könyveket kölcsönzött. Ünnepekkor kis jelképes ajándékokról sem feledkezett meg: szentképek, könyvek, néha édességek. Tőle kaptam életem első rózsafüzérét is. Meg is kellett dolgoznom érte, csak akkor kaphattam, ha már el tudtam mondani az imádság titkait.  Ma is őrzöm ezt a fekete olvasót. Sajnos ma már nem hordhatom a zsebemben, mert már annyira meggyengültek a szemek, féltem nehogy elveszítsem. Évekig bárhol jártam, mindig velem volt, még diákkori kedvesemmel is sokszor ezt morzsolgatva mondtuk el a napi tizedünket.

            Lelki vezetőm volt, szükség esetén még Kolozsvárról is hazajöttem a szentgyónást nála elvégezni. Érdekes, a hívek közül sokan érdeklődtek, szeretnék-e pap lenni, teológiára menni. Az atya jól ismert, ő ezt sosem kérdezte tőlem. Amikor megtudta, hogy felvettek a mérnöki egyetemre, csak átölelt és szívből gratulált.

Még volt egy hasonló emlékezetes ölelése: amikor szavaltam, köszöntöttem az aranymiséjén.     

            Amikor a kommunista időszakban besoroztak, egy szép napon kiült velem a szomszédos parkban az egyik padra és „felkészítőt” is tartott a katonai életre. Számomra nehézség volt, hogy a katonáéknál étkezéskor miként imádkozzak? Azt mondta, ne viselkedjek kihívóan, a számban a nyelvemmel is rajzolhatok keresztet, végül is a szándék a fontos. Az ő életéről, megpróbáltatásairól keveset beszélt, csak néhány esetet mondott el, azokból is sugárzott a felebaráti szeretet. Majd a katonaság ideje alatt többször is írt bátorító sorokat.

            Egy másik érdekesség: Naponta szoktam olvasni a kicsengetésemkor kapott, imádságokat, idézeteket tartalmazó „Útitárs”-at. A tőle kapott szentképen a következő szentírási idézet van rajta: „Ha majd fölemelnek a földről, mindenkit magamhoz vonzok (Jn 12,32). Utólag fedeztem fel, hogy az említett könyvben ezt a szakaszt éppen a halála előestéjénél olvashatjuk.

            A 89-es fordulat után évekkel később, talán az atya emlékét is ápolva, még a teológiai államvizsga dolgozatomat is a rózsafüzérről írtam. A tavaly óta  egy újabb rózsafüzér lépett be az életembe. Az atya egykori házvezetőnőjétől, Vajda Krisztina nénitől kaptam egy szintén fekete olvasót, amelyet az atya használt. Még az atya idejében az egyik szemnél elszakadt, de az atya megjavította, ma is jól látszik rajta a keze munkája. Ezt is szinte ereklyeként őrzöm.

            Utolsó találkozásunk is emlékezetes maradt. Hétvégére hazajöttem az egyetemről, ekkor ő már sokat gyengélkedett. Ezért halála előtt 4 nappal, március 26-án, vasárnap már nem látogathattam meg. Bántott, nem találkozhattam vele. Másnap reggel a vonatfüttyre ébredtem, pedig nem volt szándékomban lekésni a vonatot. Délelőtt újra arra jártam, és akkor az atya fogadott, röviden elbeszélgettünk. Akkor még nem gondoltam, hogy ez egyben a búcsúzás is volt. Csütörtökön Kolozsváron tudtam meg, a ferenceseknél a szentmisén hallottam, hogy aznap itt hagyott bennünket. Istennek hála sikerült elmennem a temetésére. A szokatlanul sok papot látva csak megerősödött bennem a tudat, hogy egy székely óriást veszítettünk el.

            Utólag nagyon sajnálom, hogy technikai okok miatt is az életéről és az általam nagyon kedvelt Márton Áron témában nem tudtam hanganyagot készíteni vele.

            Kedves Anaklét atya! Köszönök szépen mindent, köszönöm, hogy néhány évig része volt az életemnek. Nyugodjon békében. (Nagy Zoltán, hitoktató)