Az idei csíksomlyói pünkösdi búcsú szónoka Dr. Bábel Balázs, a Kalocsa-Kecskeméti Egyházmegye érseke lesz. Az ünnep előtt az egyházi elöljárót arról kérdeztük, hogyan készül a zarándoklatra.

 

Úgy jövök ide, mint zarándok. Többször jártam már Csíksomlyón. Ez a búcsú fogadalmi ünnepe a székelységnek, mert amikor a hitüket kellett megvédeni János Zsigmond elől, odamenekültek. Ez a történet már el is vész a múltba, hiszen nem akarjuk már különösebben fölemlegetni. Csíksomlyón jelen van az elmúlt ezer év küzdelme, hálája, és a 800 éves ferences rendet megillető köszönet is. Egyébként, amikor 2002-ben nekünk volt az ezer éves jubileumunk Kalocsán, ilyen meggondolásból is hívtam hozzánk Jakubinyi érsek urat ünnepi szónoknak. Úgy érzem, most ezért hívott ő vissza, és a ferencesek is azt akarták, hogy én menjek. Ezért ott túl kell tekintenem a helyi búcsún, s az egész magyarságot kell megszólítanom.

 

– Ezért is igen fontos, de igen kényes is ott a tartalom, a tanítás…

– Nagyon sokat elmélkedem, hogy mit fogok majd mondani. Mert a lelki tartalom mellett muszáj lesz szólnom a világunkat sújtó válságokról is, amelyek különösen éreztetik hatásukat itt, a Kárpát-medencében nemcsak gazdaságilag, hanem lelkileg és erkölcsi vonatkozásaiban egyaránt. Ha ezekkel szembenézünk, akkor is a remény fölindításával kell visszajönnünk arról a kegyhelyről, nem feledve Szűz Máriának a kánai menyegzőn elhangzott szavait: „Tegyétek, amit Jézus mond!” S ennek a Jézus parancsainak eleget tevő, mai időkre szóló keresztény magatartásnak a formáit is keresem, hiszen az Evangélium örök, bár a megvalósítási módjai változhatnak az idők folyamán. A tanulsága, a gondolatvilága azonban Jézustól szavatolt, hiszen ő mondja, hogy ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak, valamint azt is mondja, hogy „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” Erre is keresek választ majd az ottani szentbeszédemben. Tehát a múltba tekintés mellett a kiutat kereső keresztény szemével kell rátekinteni jelen helyzetünkre. Ez lenne a vezérfonala gondolataimnak, ami a zarándoklat eszmeiségét adja, hiszen az ember valamiképpen mindig az életét sűríti össze a zarándoklatban.

 

– A búcsúba azért megyünk, hogy onnét lelki kincseket, erősítést, lángot hozzunk, amely bevilágítja majd a hétköznapok sötétjét, félhomályát…

– Gabriel Marcel, a zsidó származású, de kereszténnyé lett egzisztencialista filozófus egyik könyvének címeként ezt adta: Homo viator – Az úton lévő ember. Valamennyien úton vagyunk. Ez a filozófus mondta, ő nagyon sokáig azt élte meg, hogy rajta beteljesedik Euridikének és Orfeusznak a története. Mint ismert, Orfeusz szerelméért, Euridikéért lement az alvilágba. Az alvilág hatalmasai úgy engedték el, hogy nem tekint vissza a kedvesére, és már majdnem kijutott, amikor mégis visszanézett. És minden visszahullott a semmibe. Így van sok ember is: amikor már úgy gondolja, hogy majdnem eléri, amit szeretne, hirtelen szertefoszlanak álmai, értelmüket vesztik tettei. Ezt a tapasztalatot sokszor megéljük úgy is, hogy ha beteljesedik egy cél, akkor mindig újat keresünk. Ez is benne van a földi vándorlásban, de a keresztény embert az a belső tűz űzi, hogy egyszer célba fog érni, ami örvendetes lesz.

 

– A Kalocsa-Kecskeméti Egyházmegyéből sokan készülődnek a csíksomlyói zarándoklatra...
– Petőfi azt írta erdélyi útján, a Két ország ölelkezése című versében: „Légy üdvözölve kebelünkön, Erdély! / Óh nemzetemnek drága szép testvére” Úgy megyünk oda, mint ahhoz a néphez, mely nemzetünknek része, testvére. S ha arra gondolunk, hogy Erdély a kalocsai érseki tartomány része volt egészen Trianon utánig, még inkább érezhetjük az összetartozást. Testvéri látogatásra megyünk azokhoz, akikkel összefont a történelem. Közös a múltunk, és amikor az ember hosszú idő után hazamegy a testvéréhez, az jelentős ünnep az ő életében. A testvériség még úgy is érvényesül, hogy jönnek velünk reformátusok, evangélikusok, mert a Mária-tisztelet is összeköthet bennünket, amire nagy elődeinknél láthattunk példát. Csíksomlyón történt, hogy Móricz Zsigmond fölment a kórusra és énekeltek. Azután ráborult az orgonára és elkezdett sírni. Pedig tősgyökeres kálvinista volt. Vagyis van ebben valami különleges üzenet. Szintén református író költő volt a kevésbé ismert debreceni poéta, Gulyás Pál, aki halála előtt (1944-ben) ezeket a megrendítő szavakat írta az élettől búcsúzóan: „Hadd haljak úgy meg, hogy megleltem, / hadd haljak úgy, hogy átöleltem / a messze szálló szép eget, / mit utolérni nem lehet…” Majd hat nappal halála előtt olyan agyvérzést kapott, hogy beszélni nem tudott, de írni még igen. Ágya mellett ott volt a csíksomlyói szobor képe, mert felesége erdélyi származású volt. S ekkor megrendítő vallomásos hattyúdalként ő is megszólította az ég úrnőjét, Máriát…