A mai reggel a Porziunkula kápolnában tartott 7,30-as német nyelvű szentmisével (holland-magyar olvasmányokkal) kezdődött. Utána egy gyors reggeli, s már kezdődött is a mai munka.

 

Az első ülésszak, amely 9-től kezdődött tulajdonképpen a Generális atya beszámolója első részének volt szentelve: egy eszméletlen tempóban megtartott előadásban összefoglalta a beszámolója első hetven oldalát. Először – spanyol nyelven – a misszióról, annak egyházi és rendi vonatkozásairól beszélt. Összefoglaló megállapításként talán az ragadható ki, hogy – meglátása szerint – „a misszió az istentapasztalat és a testvéri élet mellett a szerzetesi élet egyik alapvető eleme”, s tulajdonképpen ezen a hármas oszlopon áll, vagy bukik a szerzetesi élet. A ferences életforma pedig megkíván még egy negyedik oszlopot is: mégpedig a minoritást.

 

Erről a misszióról, mint fontos pillérről beszélve lényeges szempontként emelte ki, hogy: „A prófétai tanúságtételnek közösséginek, testvérinek kell lennie. … Nem elégedhetünk meg egyéni prófétai tanúságtételekkel, hanem azon kell dolgoznunk, hogy prófétai testvéri közösségekké váljunk, jel-közösségekké”.

 

A beszámoló második része röviden összefoglalta azokat a lépéseket, amelyek a 2003-as Nagykáptalan célkitűzéseinek megvalósítása érdekében történtek, majd néhány szót ejtett a Rend animálásáról az elmúlt trienniumban.

 

Majd az imádság és az áhítat szelleméről szóló rész következett: itt kitért az elmúlt időszak „megvalósításaira” ezen a téren (hát nem sok mindent sikerült felsorolni); szót ejtett a reményre okot adó jelekről, s megnevezett néhány olyan területet, ahol bizony még szükség van a „megtérésre”: az imádságnak szentelt idő, a liturgiáink minősége, a remeteségeknek szentelt figyelem még elég sok kivánnivalót hagy maga után. Konkrét kihívásokat is megnevezett, amerre lépni kellene a következő időben: a kötelességből végzett imából, a találkozás-imára; a szabályok merev megtartásáról a kreatív hűségre való lépés; az imádságnak a cselekvésünk központjába való helyezése; a hit-tapasztalat olyan kihívások, amelyeket semmiképpen nem szabad elkerülnünk. Végül szó esett a fogadalmakról is (egészen finoman utalva a kihágásokra, bűnökre ezen a téren).

 

Ezt követően néhány tisztázó kérdés feltételére volt lehetőség: szigorúan csak az elmondottakhoz, és csak tisztázó jellegű kérdésekre.

 

A rövid szünet után a nyelvi csoportokba folyt tovább a munka: az elhangzott beszámolót lehetett megvitatni, illetve meglátásokat hozzáfűzni, különösen az evangelizáció témakörében. A legérdekesebb talán éppen az volt, hogy azok a kérdések, amelyeket a Generális érintett, hogyan is jelennek meg az egyes közösségekben. A mi csoportunkban főleg olasz provinciálisok vannak, de itt van a Szentföldi kusztos, az albán provinciális, a koreai provinciális, s természetesen a magyar „kontingens”: s még így is elég nagy – felfogásbeli és megvalósításbeli – különbségeket lehet látni. Azt hiszem, hogy jó az is, hogy Jakab atya is a mi csoportunkban van, mert így bizonyos kérdéseket egy kicsit „belülről” meg tud világítani: s ez teljesebbé teszi a képet. (Amúgy összességében – a hozzáértőbbek szerint – a csoportunk nem néz ki egy „munkás-csoportnak”: az tény, hogy nincsen sok „okoskodó” benne, s ez jó is, hisz néhány ilyen résztvevő nagyon tönkre tudja vágni a közösségi munkát. Ugyanakkor viszont azt látom, hogy mindenki igyekszik beleadni, ami tőle telik … szóval nem olyan rossz ez). Az evangelizációs témához való hozzászólásokkal nagyjából el is telt a második ülésszak, úgyhogy onnan már lehetett igyekezni az ebédhez.

 

Az ebéd utáni szünetet követően a csoportokban folyt tovább a tevékenység: a beszámoló második része került „terítékre”. Talán sokak számára, akik már több ilyen, vagy ehhez hasonló eseményen részt vettek már lerágott csontnak számít, de nekem jó volt látni az imádságért, az Úrral való kapcsolatért való aggódást, illetve azokról a veszélyekről való megemlékezést, amely sok (minden?) közösségben ezt veszélyeztetik … vagy éppen ki is ölték.

 

 

Ebben a csoportfoglalkozásban előkerült a ferences imádság, kérdése is … hát azért egy kicsit meglepődtem, hogy másokat is foglalkoztat az a kérdés, ami az elmúlt időszakban bennem is mocorog: hogy vajon mi az oka, hogy saját imádságos hagyományunk nem „elégít ki” bennünket? vajon miért van az, hogy több testvér is valami más lelkiségben keresi az Úrral való kapcsolatépítés lehetőségét? S a válasz talán nem is a saját identitásproblémánkban keresendő, hanem talán valahol ott rejlik, hogy – Renden belül – nincs aki imádkozni tanítson minket. S ez hiányzik a nevelésből, hiányzik a későbbi időszakból … s még jó, hogy van egyesekben az imádság utáni igény (mert a rosszabb eset az, hogy mindenféle egyébbel elfoglaljuk magunkat … s aztán lesz, ahogy lesz). Persze az igazán jó az volna, ha sikerülne felfedezni a ferences lelkiség ilyen jellegű „kincseit”, hagyományait – mert nem hiszem, hogy nincsenek. Csak ehhez – ahogy ez a csoportban is elhangzott – sok, imádságban eltöltött időre volna szükség. S itt talán ismét a csuka fogta róka, róka fogta csuka klasszikus esetével állunk szemben: nincs időnk megtanulni imádkozni, de mivel nem tudunk imádkozni nem is tudjuk kitölteni az imádságra szakított időt, s …

 

Egy fontos szempont még, amit Jakab atya kiemelt, hogy az imádságnak ingyenességgel kellene párosulnia. Egy kicsit eltűnődtem ezen: azt hiszem, hogy ez már a via unitiva állapota, amíg addig eljut valaki, nem baj, ha társul az imádsághoz egy kis „érdek” is … csak éppen legyen valami.

 

Az imádságról – illetve a fogadalmakról – szóló csoportbeszélgetés után volt egy fél órás szünet: ezalatt egy kicsit bementem a Porziunkulába: azt hiszem, hogy soha nem fogtam még ki ennyire csendesnek. A bazilika hátsó részében volt egy fiatalokból álló csoport (talán egy osztály), nekik egy testvér tartott valami katekézist vagy valami ahhoz hasonlót (itt felmerült bennem a zarándokokkal való foglalkozás – mint evangelizációs lehetőség – fontossága!) … rajtuk kívül még kb. tízen voltak a bazilikában, abból talán hárman a kis kápolnában. Nagyon jól esett – az imádságról zajlott eszmecsere után – egy kis időt tölteni ott a kőfal mellett.

 

A mai negyedik ülésszak ismét plénumban zajlott. Először a nyelvi csoportok beszámolója hangzott el: öt-öt percben kellett – volna – a tíz csoportnak összefoglalnia a két csoportfoglalkozás fontosabb elemét, illetve a Generális számára megfogalmazott javaslatokat, kérdéseket ismertetni. Ezt követte a Generális válasza a fontosabb kérdésekre (röpke félórában), majd néhány gyakorlati, szervezési információ hangzott el, s ezzel el is telt ez az ülésszak is. Még annyi idő maradt a vacsoráig, hogy egy magyar vesperást elimádkoztunk (természetesen nem az egész csapat, hanem csak a magyar nyelvben érintettek … de a többi nyelvnek is volt esti dicséretre lehetősége).

 

Vacsora után nagy összbulis rekreáció ígérkezett, de ehelyett – hármasban – inkább Assisit választottuk: ott is az a kihalt, nyugodt, turista mentes hangulat fogadott, mint ami a Porciunkulában tapasztalható volt … úgy látszik, hogy a május itt nem turista/zarándokszezon. Legalábbis nem hiszem, hogy pusztán csak a nagy melegnek volna köszönhető ez a csendes időszak (ma állítólag több mint 33 fok volt).

 

A mai délelőttről készült képek megtekinthetőek a káptalan honlapján.