Nem félünk a farkastól?! A VIII. Ferences Ifjúsági Zarándoklatról

„Annak idején, amikor Szent Ferenc Gubbióban tartózkodott, a környéken egy hatalmas testű, rettenetes és vérengző farkas garázdálkodott, amely nemcsak az állatokat, hanem még az embereket is fölfalta. Mivel igen gyakran ólálkodott a város körül, a polgárok állandó rettegésben éltek, csak fegyveresen merték elhagyni lakóhelyüket […] Az ordastól való félelem annyira hatalmába kerítette őket, hogy végül már senki sem mert a falakon kívül mutatkozni. Szent Ferencnek igen megesett a szíve rajtuk, és elhatározta, hogy fölkeresi a farkast, bár a lakosok óva intették őt. Keresztet vetett magára, és minden bizalmát Istenbe helyezve kivonult a városból.” Mint ismeretes, a 14. századi Szent Ferenc legendájából származó gubbiói farkas története azzal fejeződik be, hogy a szent megszelídíti a vérengző ordast, „Farkas testvér” lesz belőle, azaz megjámborodik, és többé senkit nem bánt.

Ennek a közismert példázatos történetnek az egyes mozzanatait elmélkedte végig a 2010. július 28–augusztus 2. között megrendezett Ferences Ifjúsági Zarándoklat közel száz résztvevője. Idén a dr. fr. Orbán Szabolcs OFM ferences tartományfőnök által 2003-tól minden évben megszervezett FerIza zarándokai – a hétköznapok zajos világától távol – Gyimesfelsőlokról indulva a Csíki-havasok gerincén Csíksomlyóig vezető, fizikai megerőltetést és lelki fegyelmezettséget megkövetelő útvonalon közösen és egyénileg arra keresték a választ, hogy mit jelent, hogyan lehet felismerni a gubbiói farkast, azaz a lélekben lakozó félelmeket, és hogyan lehet Szent Ferenchez hasonlóan párbeszédet folytatni velük, miként lehet megszelídíteni azokat.

A hatnapos program állandó részét képező gyaloglás, a kétszeri közös zsolozsmázás, a rózsafüzér imádkozása és a szentmise-bemutatás mellett fr. Mihály Zoltán, fr. Fechete Jenő, fr. Főcze I. Bonaventura, fr. Albert Leánder,  fr. Puvak Marián, fr. Benkő Ferenc,  fr. Péter Arthur és fr. Pantea Tibor OFM ferences testvérek elmélkedései segítettek a résztvevőknek tisztázni önmagukban a következő alapkérdéseket: mik az én farkasaim? Mi az, ami felfal engem? Mi az, amitől félek, rettegek? A gubbióiak fegyveresen hagyták el a várost, és falakkal zárták el magukat… Én hogyan védekeztem eddig a farkasaimtól? Melyek voltak az én fegyvereim, mik az én falaim? Szent Ferenc elmegy a farkashoz… Hogyan ültethető gyakorlatba az a bizalom, amellyel Ferenc elindul, hogy megszelídítse a vadat? Assisi szentje békét köt a farkassal. Mi az én békémnek a forrása? Békém az Istenbe vetett bizalomból fakad-e?

Fr. Péter Arthur OFM augusztus 1-jén a csíksomlyói kegytemplomban a nap témájához igazodva – Ferenc és a farkas kibékülése – arról beszélt, hogy amitől félünk, legtöbbször bennünk van, még akkor is, ha gyakran kívülről támad. A szónok arra a problémára, hogy hogyan tudnánk farkasunkkal megbékülni, hogy ne a félelem legyen az úr az életünkben, kiindulópontként azt a megoldást ajánlotta, hogy először meg kell látnunk, kivel kell békét kötnünk, ki vagy mi okozza félelmeinket, majd rámutatott: „A félelmemnek is megvan az értelme, mert mondani akar valamit. A félelem gyakran a tökéletesség eszményéből ered. Félek, hogy nevetségessé válok, hogy hibát követek el. […] Végeredményben a büszkeség okoz félelmemet. Ezért a félelemmel folytatott beszélgetés alázathoz vezetne engem. Kibékülhetnék saját határaimmal, gyengeségeimmel, hibáimmal. […] Még mindig jobb ezekről tudomást venni, mint az ideálisnak a foglya lenni. Egyszer egy művész mondta: »Ha visszatekintek életemre, úgy látom, mint egy akadályversenyt, melyen én magam voltam a legnagyobb akadály.« Az is elég gyakori – tette hozzá elmélkedésében Arthur testvér –, hogy nem tudjuk elfogadni saját élettörténetünket, azt, hogy miért éppen velünk történtek meg azok az események, amik megtörténtek, miért éppen abba a családba születtünk, amelyikbe születtünk, vagy miért nem kaptunk igazán jó neveltetést szüleinktől.”

A sok nehézség, probléma, lelki, anyagi, társadalmi és családi teher ellenére hogyan lehet mégis békét kötni farkasainkkal? Úgy, hogy kiengesztelődünk önmagunkkal – hallhattuk az elmélkedésben. Ez mindig azzal kezdődik, hogy kibékülünk a saját élet­­történetünkkel: megjelenésünkkel, adottságainkkal, saját szellemi korlátainkkal, társadalmi helyzetünkkel, a korral, amelybe születtünk, kisebbségi sorsunkkal, múltunkkal. „Kiengesztelődni önmagammal azt is jelenti – mondta a csíksomlyói házfőnök –, hogy igent mondok mindarra, ami vagyok, képességeimre, erősségeimre, jó tulajdonságaimra, de hibáimra és gyengeségemre is. Szeretettel kell szemlélnem mindazt, ami tökéletlen bennem, a türelmetlenséget, a félelmet, az önbizalomhiányt […], hiszen Isten minden embernek azt mondja: jó, hogy vagy, akarom, hogy legyél! Úgy vagy jó, ahogy most vagy! Az igazán szép, akin átsugárzik Isten dicsősége.

Ha próbáljuk önmagunkat Isten felől nézni és megköszönni neki mindent, akkor az ő békessége eláradhat bennünk, és bizonyossá lesz, hogy valóban minden jó úgy, ahogy van, hogy éppen életünk nehézségei tartják éberen bennünk a készséget, hogy valóban Istenre hagyatkozzunk, és ne önmagunkra.”

 

Borsodi L. László ferences sajtóreferens

 

Forrás: Vasárnap, 2010. augusztus 15. – XX. évfolyam 33. szám

Sajat címkek: