A ferences rend erdélyi rendtartományának két ifjú tagját szentelte pappá Dr. Jakubinyi György érsek úr Csíksomlyón, 2008 március 29.-én. Legutoljára két évvel ezelőtt volt papszentelés a Szent István királyról nevezett provinciában. Most újabb két pappá szenteltnek örülhetett a ferences rend a hívek sokaságával együtt.

Fr. Fechetă Jenő OFM. 1977 szeptember 1.-én született Moldvában, Román Vásár melletti Adjudeni faluban. Két éves korában szülei munkahely miatt Vajdahunyadra költöztek. Nyolcan vannak testvérek, 3 fiú és 5 leány. Jenő testvér a második a testvérek között. Bátyja, Virgil egyházmegyés pap a temesvári egyházmegyében, öccse, Ionel Moldvában minorita szerzetes, másodéves teológus, a lányok közül pedig kettő szerzetes nővér. Szülei egyszerű munkás emberek, édesapja teherautó sofőr volt, most nyugdíjas, édesanyja előbb a sok gyermek miatt a háztartásbeli feladatokat végezte, később egy iskolában takarítónőként dolgozott. Az általános iskolát Vajdahunyadon, majd a temesvári egyházi iskolában végezte a líceumi tanulmányait. Érettségi után jelentkezett a ferences rendbe. A jelölt idő után Magyarországon, Szécsényben volt novícius. Három év szegedi teológia, majd a klerikát haza költözése után a teológiai tanulmányait Gyulafehérváron fejezte be. Diákónussá szentelése után pedig a brassói rendházban szolgálta az Urat. Életére mély hatást gyakorolt szülei vallási élete. A család életéből soha sem maradt ki a szentmise, és odahaza az imát is lehetőleg együtt végezték. Amint mondja: „a szüleim egyszerű emberek. Tudás szempontjából nem sokat kaptunk, de az egyszerű, bizalommal teljes hitet sikerült átadniuk. Sokszor az ima tartott össze minket.” Az, hogy ferences és pap szeretett volna lenni, hivatásában meghatározóak voltak a Vajdahunyadon működő ferencesek, különösen Benedek atya, aki sokszor vitte őt ministrálni a filiákba.
Szentelési jelmondata: “Elég neked az én kegyelmem.” (2Kor 12,9a) Hogy miért? „Tíz év ferencesség után érzem, hogy ennek a mondatnak súlya van. Van valami benne, ami az emberi határokat túl lépi, és Isten szereti ezeket a határokat. Betölti az ő kegyelmével. Ezt a döntést hoztam, emberi szempontból semmi garancia nincs, de úgy látom, hogy a jó Istennek terve van velem. Amikor egészen rábízom magam, akkor Isten nagyszerű feladatokat tud végezni általam, de amikor én akarok a központban lenni, és bizonyítani, akkor nagyon gyatra eredmények születnek. Egy dolgot szeretnék kérni magamnak, és aki ebben segít imáival, azt nagyon megköszönöm, hogy mindig megszólítható legyek az Úr Isten számára. Mert ha ez a kegyelem megmarad bennem, akkor valószínű méltó eszköz leszek az ő kezében.”
Fr. Nagy Károly OFM. 1976 december 12-én született Szatmár megyében, Halmiban. Kilenc éve az édesapja hirtelen halállal halt meg. Édesanyja betegnyugdíjas, egyedül él. Van egy húga, aki Nagybányára ment férjhez. Általános iskoláit Halmiban végezte, a gimnáziumot pedig Szatmáron. Érettségi után egy évig édesapja mellett dolgozott, majd katonaság, aztán volt még egy év az élet mezején. Ezek után, 1998-ban „vonult be ferencesnek”, ahogy mondja: „mert az Úr meghívott, és én jöttem”. A papi hivatás életében már 7-8 éves korában megjelent, gyerekként oltárt készített, misézett. A papság gondolata mellett a szerzetesi hivatása 20 éves korában jelentkezett. Nagyon sokat segített hivatása kialakulásában egykori plébánosa, abban, hogy legyen rendezett lelkiélete, rendszeres gyónás, szentáldozás és misére járás. A plébánosának lelkes papi élete nagy hatással volt őrá. Aztán voltak imacsoportok. Ezek mind közre játszottak abban, hogy megtudja, hogy Istennek mi a célja vele. Erős vágya volt arra, hogy közösségben élje meg az evangéliumot, és ez vezette el őt a ferencesekhez. 21 éves korában pedig ki tudta mondani a határozott döntést. A jelölt időt Désen, a novíciátot Szécsényben, a teológiai tanulmányait pedig Szegeden, illetve Gyulafehérváron végezte. Diákonátusi szolgálatait Désen teljesítette, amiről így vall: „általa sok szép élményt adott az Úr. Jó volt arra, hogy csiszolódjon bennem a szolgálat szelleme.”
Jelmondata: „Legyen meg a te akaratod.” (Mt 6,10b) „Úgy gondolom, – mondja – hogy mint a pecsét, most és mindenkorra legyen oda téve: - Uram legyen meg a te akaratod. Amit eddig tettél, amit ezután vársz tőlem, amit akarsz, abban ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te. Persze, nagyon fontos, hogy vele legyek. Ez pedig az imaélet. A jelmondat az imádságból van. Ezen jelmondat mindig eszembe juttatja Jézusnak a példáját, hogy ő is csak az Atya akaratát kereste. Mert ez a legjobb az embereknek, hogy mindig legyen meg az Isten akarata. Higgyünk tehát Fiának, Jézus Krisztusnak, aki elmondja nekünk, hogy mi az Isten akarata. Ezen kell elmélkednem, és e szerint kell cselekednem. Isten jobban látja, hogy mi jó nekem, mert ő túl lát a végesen, és én ezért őt kell kövessem.”
Mindkét fölszentelt úgy gondolja: nem véletlen, hogy diakónussá és pappá is ugyanazon a napon szentelték őket, vagyis az Isteni irgalmasság vasárnapja előtti szombaton, amely napon halt meg a kiváló és szent életű főpásztor, II. János Pál pápa.
Adja Isten, hogy az örök főpapnak, az irgalmas Jézusnak kiváló és hűséges szolgái legyenek!

Fr. Laczkó-Dávid Anaklét OFM