Rohanó világban rohanva épp szemügyre vesszük a környezetünkben élô szegényeket, elhagyott gyermekeket, hajléktalanokat. Sajnálkozunk, aprópénzt nyújtunk feléjük és továbbmegyünk. Ha nem fordítjuk el fejünk, nem hunyjuk be szemünk, látjuk az éhezôk, a nincstelenek tekintetét. Marosvásárhelyen akadt ember, aki nem csak a szószékrôl hirdeti a felebaráti szeretetet, ennél többet akar. Az elhagyottakon, nincsteleneken hosszú távon segíteni mindenáron. Ez élete célja, de egy ideje mintha magára maradt volna. Önerôbôl próbálja elôteremteni azt az anyagi alapot, ami karitatív tevékenységéhez nélkülözhetetlen.

Bakó Béla, Pál atya 1954-ben született Marossárpatakon. A Gyulafehérvári Római Katolikus Teológia elvégzése után Csíkszereda, Orotva, a mócvidéki Brad után 1990-ben Marosvásárhelyre, a Milcov utcai plébániára helyezték elöljárói, ahol 14 évig szolgált. ’90-tôl vált a ferences szerzetesrend tagjává, mivel érezte, úgy tudja legjobban szolgálni Istent és az embereket, ha mindig ott van jelen, ahol szükség van rá. Sok szegény emberrel hozta össze a sors, ezáltal megtalálta önazonosságát, mert szerinte nem csak attól lesz ferences szerzetes valaki, hogy magára ölti a barna színû csuhát, hanem ha többek között azokon az elesetteken, szegényeken segít, akik ezt várják és reménykednek. Papi teendôi mellett felvállalta a hidegvölgyi romák támogatását, tíz évig börtön-, tizennégy évig cigánypasztorációt végzett, iskolába járó gyerekeknek ebédet adtak és tanítónô segítette ôket délutáni tanulásukban. 1994-ben megnyitotta Marosvásárhely elsô szegénykonyháját a Milcov utcában. Akkor naponta száz adag meleg ételt osztottak ki. Magatehetetlen idôseknek önkéntesek segítségével házhoz szállították az ebédet. A város szegényei tudták, ha belépnek a plébánia kapuján, üres kézzel nem távoznak. 2004-tôl hanyatlani kezdett a szegénykonyha mûködése, mert egyre nehezebben sikerült elegendô adományt összekönyörögni. Jelenleg 10-12 szegény embernek tudnak meleg ebédet juttatni.

’97-ben svájci segítséggel házat vásárolt, roma gyermekeknek alapított óvodát. A gyermekek étkeztetését, ruházatát is biztosították. Ez csak egy évig mûködött, mert a gyermekek szüleinek egy része az ô jelenlé- tében törte fel a raktárat és hordtak el mindent. Akkor született meg a családi típusú házak mûködtetésének gondolata, az, hogy elhagyott gyerekeket neveljen nyugodt körülmények között. ’98 decemberében került hozzá az elsô négy gyermek, jelenleg 35 életrôl gondoskodnak. 18. életévük betöltése után addig maradhatnak, míg "elindítjuk ôket az életben, és azután is figyelemmel követjük sorsuk alakulását, hisz itt mindenik az én gyermekem" – mesél a mosolygó szemû "sokgyermekes atya". A pályázatok igénylése szükségessé tette a nemkormányzati társulás létrehozását, ugyanakkor a rendtartomány sem tudta felvállalni az egyre növekvô anyagi gondokat, ezért a tevékenységnek ki kellett lépni a ferences rendház keretébôl. Így jött létre a Szent Erzsébet Társulás. A megyei tanács eddig csupán a gyermekek élelmezéséhez szükséges összeggel segítette a társulás mûködését. Pál atya szerint az állam hozzáállását a teljes tájékozatlanság jellemzi. Valamilyen törvények közé helyezik a családi típusú házakat, de nincsenek tisztában az ilyen gyermeknevelés sokrétûségével. Önerôbôl az atya elôteremti a tizenhat szociális munkás és hat pedagógus bérét, aki a délutáni tanulásban segíti a gyermekeket, az öt ház havi kiadásait, a harmincöt gyermek ruházatát, a három csecsemôkorú pelenkáját és mindazt, ami a csecsemôk, gyermekek nevelésével jár. Egy ember felvállalja az állam terhét, 35 gyermeket gondoz, ezt nem támogatják, az alkalmazottak bére után ellenben adóznia kell. Egy idôs, hajléktalan néninek hét éve lakást bérel, egy másik egyedülálló gondozását is felvállalta. Csupán adományokból létezni viszont nehéz. A bankoktól hitelt nem kap, mivel a társulás nem nyereségorientált, saját állami fizetése a közösbe megy, minden erôfeszítése arra irányul, hogy a gyermekeknek olyan életet biztosítson, amilyet szüleik nem tudtak.

A gyermekvédelmi igazgatóság szerint a nemkormányzati szervezetek az igazgatóságot segítik munkájukkal, hisz ha hirtelen beszüntetnék tevékenységüket, Maros megyében 250 gyermek sorsa megoldatlan lenne. Ezért elgondolkodtató a hiányosságokat keresô tavalyi ellenôrzés- hadjárat, a Pál atyának 60 millió régi lejben kiszabott büntetés, a Bukarestbe továbbított kétes jelentéstevések a munkaügy részérôl, mindaz, ami fékezi e családias gyermekotthonok mûködését. Sokrétû karitatív tevékenységében teljesen magára maradt, "csak a jó Isten segítségére és az adakozó magánemberekre" számíthat. Az önkormányzat, de a fôegyházmegye sem támogatja a szegényeknek segítô kezet nyújtó, az elhagyottakat magához ölelô ember tevékenységét. Mégsem tántorítja el semmi, mert "ki szeretetet vet, örömöt arat" és számára ez az öröm mindennél többet ér. Aggódik viszont, hogy nincs kire rábízhatná ennek a munkának a folytatását. "Ha valami történik velem, mi lesz ezekkel a gyermekekkel? Mert itt visszaút nincs. Ezt tovább kell vinni" – mondja a gondterhelt apának tûnô, ám minden szavával nyugalmat árasztó atya.