„Sok csodát láttam, tapasztaltam”


 – Gyere csak le, jómadár! Gyere csak le, jómadár! – kiáltott a ferences. Én azonban azt kerestem, melyik oldalon szökjem le, hogyan szabaduljak meg. Végül is elszaladtam, de a kalapom ott maradt. Amint hazaértem, apám máris kereste a kalapomat: – Hol az új kalapod? – Nem tudom, elvesztettem. – Hol vesztetted el? – Hát a barátoknál. Elvette a barát. – Na gyere fiam, adok én a barátnak. Remegve mentem apámmal. Kérdésére, hogy hol van a gyermek sapkája, Lázár testvér mindent elmesélt. Erre apámtól kaptam két nagy pofont, de akkorát, hogy majd elestem. Mire azt mondta a barát: – Dénes bácsi, ebbõl a gyermekbõl még lesz „valami”! Holnap küldje el a nagyanyjával a templomba. Nagyanyám mindennap járt a templomba. Így másnap valóban vele mentem. Lázár testvér pedig azzal fogadott: – Menj az oltárhoz, de nehogy a pap helyére állj! Attól kezdve fõministráns lettem, a templomnál maradtam, s „odaragadtam” a barátokhoz. Ez a gyermekkorom, s a papi hivatásom háttere. A Jóisten a rosszból is valami jót hoz ki. Ettõl kezdve a ferences barátok neveltek.
– Hány éve áll Ervin atya a ferencesek szolgálatában?
– 75 éve vagyok a barátok pártfogása alatt. Épp 70 éve öltöttem magamra a csuhát.
– Miért került börtönbe?
– Jaj, Istenem, addig még sok minden történt. Háromszor kerültem börtönbe, 1944-ben elõször.
– Miért?
– Mert Mihály király kapitánya voltam, s tábori lelkészként én eskettem fel a háborúba vonuló katonákat. Egy héttel a román kiugrás után letartóztattak. Egy évig kényszerlakhelyre kerültem, majd megkezdõdött a kommunista világ. 1949-ben kellett volna doktorálnom. Ám feltételül szabták, hogy vessem le a csuhát. Ezért inkább otthagytam a doktorátust, de egy év múlva így is le kellett vetnem a csuhát, mert kezdõdtek az üldözések. 1951. augusztus 20-án, Szent István napján hurcolták el a szerzeteseket a máriaradnai kolostorba, ahonnan rendtársaimat egy év után Erdélyben három helyre osztották: Esztelnekre, Désre és Kõrösbányára. Engem otthagytak Máriaradnán harangozónak és kántornak. Ketten maradtunk ott egy komoly rendtársammal, hat esztendeig. Eközben ismerkedtem meg Szoboszlay Aladárral, a késõbbi 1957-es kirakatper fõvádlottjával. Engem is a Szoboszlay-ügyben tartóztattak le. Halálra ítéltek, majd ezt változtatták át életfogytiglani kényszermunkára.
– Hogyan telt az idõ a börtönben?
– Sokat imádkoztunk, és nyelveket tanultunk. Magam a latint tanítottam, gróf Kun Zsiga a németet, Schell báró a franciát, Ghica herceg szintén franciát és angolt. Hat nyelven ment a társalgás, két püspök társaságában. Õk gondoskodtak a lelki üdvösségünkrõl. Egy börtönben ültem a késõbbi református püspökkel, Csiha Kálmánnal és Mózes Árpád késõbbi kolozsvári evangélikus püspökkel, aki a kényszermunka csoportfõnöke volt. Tehát elõkelõ társaságban teltek-múltak napjaink.
– Amikor kikerült a börtönbõl, hogyan folytathatta pályafutását? Gondolom, eltiltották a papi pályától...
– Az elbocsátási cédulám Radnára, a régi lakhelyemre szólt, de szabadulásomkor behívtak a  Szekuritátéra, és megmondták: nem mehetek vissza a kolostorba, hanem fogadjam el a világi állást, amit õk adnak. Körülbelül az átlag tanári fizetés ötszörösét ajánlották fel, de természetesen nekem már kifinomodott a szimatom, ezért köszönettel visszautasítottam ajánlatukat. Fél évig jártam az országot, de nem kaptam sehol lehetõséget a papi munka folytatására. Bolyongtam ide-oda, rózsafüzérkötéssel foglalkoztam. Végül mégis a temesvári egyházmegye legeldugottabb falujában – közvetlenül a határ mellett, Battonyától három kilométerre – kaptam egy szegény plébániát. Életem legboldogabb idõszakát töltöttem ott 12 esztendeig. Három templomot megjavíttattam, a parókiát újraépíttettem. Majd felkerültem Kolozsvárra, ahol nem tudtam befogni a számat, ideológiai elõadásokat tartottam minden kedden. Ezt hamarosan megelégelték, és rózsafüzérgyártás címén ismét elítéltek 1980-ban. Tessék elképzelni: öt magyar bírót állítottak velem szembe, az államügyész az öcsém osztálytársa volt. A bírák megmondták, hogy ennyi és ennyi idõre kell elítélniük. Ez utasítás. Újra bekerültem a börtönbe, most a bukarestibe. Egy évig gyomroztak. Ott aztán imádkoztam Szent Antalhoz, mert azzal is vádoltak, hogy a Szabad Európa Rádiót Kolozsvárról tudósítottam minden este.
– Igaz volt ez a vád?
– Amikor ezzel vádoltak, azt mondtam nekik: nekem van annyi eszem, hogy ha akarom, tudósíthattam volna a SZER-t, hisz beülök a kocsiba, három percet beszélek az erdõben, s mire önök „háromszögesítenek”, addigra már túl vagyok mindenen. Álmélkodásukra elmondtam nekik az összes kémszakkifejezést, mire tátva maradt a szájuk. Majd így folytattam: de maguk jobban félnek a Szentírástól, mint az atombombától. Késõbb a dési tevékenységemkor olyan speciális mikrofont szereltek be a szobámba, hogy amikor megtörtént 1989-ben az „átállás”, még a katonaság szakemberei sem kapták meg a szerkentyût, egészen speciális japán mûszer volt.
– Mindig, mindent lehallgattak?
– Igen, de ezt tudtam. Azon a címen szerelték fel a telefont a lehallgatóval együtt, hogyha netalán valaki megtámadna, tudjam hívni a rendõrséget. Tény, hogy ott éltem meg a változást.
– S ez hogy történt?
– Segesvárról hazaérve hallottam, hogy épp harangoznak a templomunkban. Böjte Csaba káplánom harangozott, titkos ferences novíciusként. Aznap elõször vette föl a barna csuhát, elõtte fekete reverendában járt. Egyedül beállt a munkások, a tüntetõk közé és velük együtt harsogta, hogy „Le Ceauºescuval”! A forradalmi hangulatban feltolták a városháza balkonjára, hogy mondjon valamit. Mire õ azt mondta: Mondjuk el a Miatyánkot! A rendõrség jelenlétében térdre ereszkedett mindenki és elmondták románul a Miatyánkot. Majd – tessék elképzelni – elmondták magyarul is az imádságot Désen.
– Összesen hány évet ült börtönben?
– 13 évet állapítottak meg. Egyvégtében hét esztendõt ültem, az életfogytiglani elítélésemkor, mely 1964-ben fejezõdött be, amikor hivatalosan, Nixon közbelépésére szabadultunk. Azután politikai elítéltként ültem Bukarestben, amikor azt hazudták, hogy nincs politikai elítélt az országban. Épp csak a Szekuritáté börtöne volt tele velünk.
– Hogy lehet, hogy Ervin atya a sok nehézség közepette megõrizte humorát?
– A hit és a remény segített.
– Ki szentelte önt pappá?
 – Azzal büszkélkedem, hogy a boldog emlékezetû Márton Áron püspök szentelt pappá. Vértanúkká szentellek titeket! – mondta 1943-ban. Tudatta velünk, hogy nehéz, súlyos jövõ vár reánk. Õ maga is tudta, menynyire súlyos jövõ vár rá is. Vele kapcsolatban elmondok egy érdekes esetet: 1950-ben zetelaki pap voltam, az ottani plébánost elvitték a Szekuritátéra, minket pedig kizsuppoltak Udvarhelyrõl, ahol a kollégium prefektusa voltam. Majd megszüntették a kollégiumot, és kitettek Antal atyával falura, ott volt vagy 22 tanító, ketten voltunk barátok. Az újságok állandóan szidalmaztak, és azt írták, hogy mi a 22 tanító munkáját keresztülhúzzuk. Amikor elmentünk a csíksomlyói búcsúba 1949-ben, s megkérdezte tõlünk Márton Áron, hogy milyen eredményeink vannak, megmutattam neki az újságot, melyben „gazember barátokként” írtak rólunk. Erre õ kihúzta a zárda fiókját, elõvett egy másik újságot, amelyben õt „rablólovagként” címezve támadták. „Fiaim, nem vagytok rossz társaságban!” – mondta. Ezt a biztatását soha nem felejtem el.
– Szenvedésben és lelkiekben is gazdag Ervin atya élete...
– Belsõ lelki dolgok is történtek velem, amirõl nehéz beszélni. Sok csodát láttam, hallottam, tapasztaltam.
– Tervei vannak?
– Szeretném, ha Csaba atyával együtt fel tudnánk építeni azt a kollégiumot, melyet hosszú évek alatt visszapereltünk Gyergyószárhegyen.
• Frigyesy Ágnes


Ferencz Ervin
Ferences szerzetes, a gyergyószárhegyi ferences kolostor házfõnöke. 1920 május 10-én született. Márton Áron püspök szentelte pappá 1943-ban, a következõ szavakkal: „Vértanúkká szentellek titeket!” Papi hivatását 16 helyen gyakorolta. Háromszor tartóztatták le a Szekuritáté emberei, kétszer ítélték halálra, majd az ítéletet életfogytiglani börtönre változtatták. Összesen 13 évet ült Románia börtöneiben. Életútjának elismeréseként október 23-án a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével tüntették ki.


forrás: Krónika