Életének 83., szerzetesrendbe lépésének 65., papságának 56. évében 2012. december 20-án elhunyt P. Benedek Domokos, a Szent István királyról nevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány exminister provinicálisa. A dévai „városi” temetőben 2012. december 22-én délután 1 órakor temették a helyi (városi) ferences templomban tartott engesztelő szentmiseáldozat bemutatása után.

Benedek András néven Gyergyószent­mik­lóson született 1929. november 29-én négygyermekes családban. Édesapja, Benedek Vencel római katolikus földműves, édesanyja, Kozma Anna háziasszony volt. A ferences rendbe 1947. szeptember 8-án lépett be, a Domokos nevet vette fel. A rend betiltása után a dési titkos teológiát végezte el. 1948–1951 között Székelyudvarhelyen, 1951–1952 között – a román kommunista hatalomnak a teljes erdélyi ferences rendtartományra vonatkozó deportálási parancsa következtében – Máriaradnán, 1952–1968 között Désen tevékenykedett. A dési kolostor is kényszerlakhely volt: harmincnégy rendtársával együtt élte a deportált szerzetesek életét.

Désen szentelték pappá 1956. december 8-án, ugyanott kezdte meg papi szolgálatát is. 1961-ben dési plébános, 1968–1973 között Kosteleken szolgált. Ő volt az erdélyi főegyházmegye legkeletibb plébániájának első helyben lakó papja. (A plébániát egyébként a ferencesek 1943-tól 1951-ig, máriaradnai deportálásukig látták el. A templomot 1946-ban szentelték fel.) 1973-ban Fogarasra ment, ott volt plébános 1982-ig. Onnan Dévára távozott, ahol 1991-ig szolgálta a lelkek üdvösségét.

A kommunista diktatúra bukását követően ő lett az első szabadon választott tartományfőnök. Hivatalát 1991-től 2000-ig látta el több állomáshelyen: 1991–1993 között Csíksomlyón, 1993–1997 között Szászvároson, 1997–2000 között a kolozsvári rendházban. 2000-ben vonult vissza: 2000–2006 között Brassóban, 2006–2012 között Déván élt. Utóbbi két tartózkodási helyén egyre többet betegeskedett. Betegségét méltósággal, türelemmel, Isten akaratában megnyugodva viselte. Így is halt meg, szentségekkel ellátva.

Domokos atya először számomra dévai ferencesként tűnt fel Csíksomlyón: ministráns gyerekként ismertem meg, hozta Déváról a ministránsait, és mindig engem kért meg, hogy gondoskodjam „fiai” ruhájáról és arról, hogy olvashassanak. Nemsokára tartományfőnökként a csíksomlyói kolostorba került. 1991-ben középiskolás voltam, sokat ministráltam neki. Megragadó volt figyelmessége, lelki érzékenysége, szigorúsága és kedvessége. A szentmisét olyan méltóságteljesen mutatta be, hogy általa Jézus Krisztus jelenléte még érezhetőbbé, még átélhetőbbé vált. 1996-ban kerültem Kolozsvárra egyetemistaként: ekkor Domokos atya tartományfőnökként onnan próbálta talpra állítani, újjáéleszteni a kommunizmus idején kihalásra ítélt erdélyi ferences rendtartományt. Ebbéli tevékenységét nem az én tisztem minősíteni, de az a magamfajta kívülállónak is látható volt: az elállamosított erdélyi kolostorépületek visszaadásának hercehurcái, a rendi utánpótlás megszervezésének gondjai épp elég napi feladatot róttak rá. Soha nem tudott viszont olyan elfoglalt lenni, hogy ne hívott volna be a szobájába egy kis beszélgetésre. A rá nehezedő terhek miatt soha nem lehetett türelmetlennek vagy annyira gondterheltnek látni, hogy ne figyeljen a problémáimra. Figyelmessége, a vele való beszélgetések igazi lelki oázisokat jelentettek a Székelyföldről Kolozsvárra érkezett, a szülői felügyelet alól kikerült, a világ különböző, nem feltétlen jó hatásai között helyét kereső másodéves egyetemistának. Ma már felbecsülhetetlen eszmei értéke miatt is lapozgatom az 1998-ban Valér testvérről, a csíksomlyói kegytemplom karnagyáról írt és nekem dedikált könyvét. Azt gondolom, személyes dedikációja sokat elárul lelkiségéről azok számára is, akik személyesen vagy közelebbről nem ismerhették: „Borsodi László ifjúkori Testvéremnek és Barátomnak szeretettel és áldással! Kérem a mi jóságos Urunkat, hogy szerencsésen, sikerrel fejezhesd be egyetemi tanulmányaidat a jó Isten nagyobb dicsőségére, népünk javára. Valér testvér lehet eszményképed mint Ember, mint jellem, de mint ferences is.” Domokos atyának és az ő generációjának értékrendjét éppen az általa megfogalmazottak teszik felejthetetlenné: a mindenen átsugárzó emberség.

Legutoljára 2010. május 31-én találkoztam vele Déván. Ágyban fekvő beteg volt, de vállalta, hogy készítsek vele egy hosszabb, a teljes életét összegező interjút, amelynek feldolgozásával még adósa vagyok. A közel egyórás hanganyagot most nincs lelki erőm megnyitni, de az azóta leírt és még nem publikált beszélgetésünket záró, számvető, Domokos atya lelkiségét megmutató gondolattal zárom a nekrológot, megkövetve, hogy temetésén, mert későn ért el halálhíre, nem lehettem jelen: „Én – őszintén szólva – egyetlenegy helyről sem gondolhatok vagy mondhatok rosszat, ahol voltam. Mindenhol jó volt! S most utólag különösen úgy látom, hogy Isten akarata vezényelt, irányított egész végig. Gyönge, gyarló és bűnös ember voltom ellenére a jó Istennek a szeretete végtelenül nagy volt irántam.”

Borsodi L. László ferences sajtóreferens

In: Vasárnap