Megemlékezés P. Benedek Domokosról, még élő és meghalt társairól
Karácsony küszöbén nehéz, sok szenvedéssel, élete végén csalódásokban is bővelkedő, ugyanakkor csodálatosan szép, hosszú, hűséges ferences élet után nemes lelkét ő is visszaadta Teremtőjének.
Elment a még élő hat legendás hírű, nagy múltú és érdemekben gazdag társa közül abba a boldog hazába, ahol végre örök otthonra lelt, és Szent Ferenc szívére ölelte. Ma már csak Ervin, József, Lukács, Tarzicius és Lénárd atyák maradtak nekünk abból a régi erdélyi generációból, amelynek tagjai a legkilátástalanabb, nehéz és szegény időben voltak példaadó szerzetespapjai az erdélyi Szent István királyról nevezett ferences tartománynak. Át- és túlélték a kommunizmus földi poklát. Igazi „barátok” voltak.
Én személy szerint közelebbről az 1970-es évek elejétől ismertem meg Domokos atyát és társait – ma már sokuk halott –, akikre mint csillagokra tekintek. Igaz példaképek voltak és maradnak nemcsak rendjükben, hanem az egyházmegyék papjai előtt is, akik között alázatosan, szerényen éltek, imádkoztak, dolgoztak különösen Csíksomlyón és Máriaradnán, de máshol is.
Legfontosabb erényük, hogy példát mutattak a római katolikus anyaszentegyházhoz, a pápához való alkudozást nem ismerő, töretlen hűségben. Ezért kegyetlenül megszenvedtek. Jellemes emberek voltak! Vállaltak rágalmat, verést, nehéz börtönéveket, éheztetést, üldözetést, kényszerlakhelyeket, a rendjük feloszlatásával járó megalázó szenvedéseket, telefonlehallgatást, mindent, ami azokban az ördögi időkben egy világi vagy szerzetespap életével jártak.
Kiemelten gondolok a tudós Szalvator atyára, aki Áron püspök fő tanácsadója volt a legkényesebb ügyekben, Gurzó Anaklét atyára, aki – amíg az állam ki nem rúgta a teológiai intézetből – tanár és lelki vezető volt ott, egyben követendő példa. És gondolok Viváld atyára, aki Gyulafehérvár ferences házfőnökeként Áron püspök heti gyóntatója, ugyanakkor a kispapok gyóntatója is volt. A múlt ködéből ragyog felém a tudós és író történész Benedek Fidél főatya arca, aki az 1970-es évek derekán Szent Simon és Júdás Tádé tisztelete miatt jött csatószegi elő állomáshelyemre. Alig lépett be az irodámba, pár perc múlva két civil titkosrendőr jött utána, és kiáltva kérdezték, hol van az a barát. Míg tisztáztuk, ő időt nyerve kimenekült a mezőre. Gondolnom kell P. Ervinre is, aki hajszál híján nemcsak életével fizetett hivatásért, népünkért a Szoboszlai-ügy miatt, hanem Szárhegyet dicsőségre emelte alázatos ferences munkájával… Még most is elszorul a szívem, ha a meleg szívű és tudós Lukács atyára gondolok, aki mint kis diákot vitt fel a Szűzanya lábaihoz, Tarzicus atyára, aki ezermester rendjében, otthon ülve, keményen dolgozva, áldozatok árán is meg tudta menteni az esztelneki zárdát az idő előtti pusztulástól. Écsy János főatya pedig erdélyi főegyházmegyénk püspökjelöltjeként volt számon tartva. Visszaemlékszem, mi volt erre a bukaresti válasz: „Még csak egy püspöksüveg hiányzik a barátcsuha tetejébe!” Természetesen elutasították. Ma is őrzöm prédikációit, köszöntőit; a szép emlékeket, hogy magával vitt egy hónapra Rómába Szent Ferenc születésének 700. éves jubileumi ünnepségeire az Antonianumba. Neki nemcsak én, hanem Tusnádfürdő is sokat köszönhet a templomépítés elindításában és a pénz előteremtésében. Lelki atyám volt. Temetése napján Jakab püspök úr kezet fogva velem ezt mondta a paptestvérek előtt a ferences kolostor folyosóján: „Magának, Dénes, külön fejezem ki részvétemet, mert tudom, hogy ez az ember több volt, mint a jó barátja!” Csak ennyit tudtam kimondani: Püspök úr, ma eltemeti a szívem felét! (L. A templomépítés története, 35.). Csodáltam Balázs főatya csendes életvitelét, jószívű vendégszeretetét. Hadd említsem a tapasztalatokban gazdag, bölcs, kincset érő József atyát, akivel megalapíthattam a Krisztus Világosságát, aki mindmáig pótolhatatlan lelki segítség papi életemben.
Domokos atya, csíksomlyói házfőnök, majd tartományfőnök, amerikai közös kóborlásom társa. Akkori élményeim egyik legkedvesebb mozaikja, hogy New Yorkban töltöttünk feledhetetlen napokat a ferences atyáknál. Meg is emlékezik később könyvében ő is erről. 1980-ban P. Écsy főatya felkért, hogy esztelneki zárdájukban vezessem számukra a tavaszi három napos lelkigyakorlatot. Nagy megtiszteltetés volt! Izgalmak között mentem Esztelnekre, ahol közel 40 szerzetes várt. Nemcsak emiatt izgultam. Vártam a tusnádfürdői kis kápolna javítási engedélyét, amely az új templom vármegyei jóváhagyását is jelentette. Écsy atyát a hatóságok hirtelen hazahívták. Domokost vitte magával, és ő hozta oda azt a kis cédulát (lásd a tusnádfürdői irattárban), amely így kezdődött: „Annuntio tibi gaudium magnum…”. Közölte benne, hogy megvan a megyei engedély. Mind letérdeltünk, hullottak a könnyeink. Ezek a barátok örömükben nemcsak sírtak velem, hanem áldozatot nem ismerve segítettek anyagilag is a templomépítésben… Öregedve, valahányszor belépek a kegytemplomba vagy József atya kicsi cellájába, mindig elszorul a szívem. Eszembe jutnak a kedves arcok, akiket elhívott az örök élet nagyobb fénye, akikkel annyi kedves órát töltöttünk együtt imádkozva, dolgozva, templomaikban prédikálva, asztaluknál táplálkozva! Akik a szívükbe fogadtak.
Annyi szenvedés és nélkülözés után sajnos kevesen érték meg ezt a cifra demokráciát. Talán jobb is ez így! A sors iróniája, hogy rendjük feloszlatása után nem lehetett utánpótlásuk. Ezért tátong ma nagy űr az egyre fogyó régi és a mai új generáció között. Kár, mert a kiújult zöld sarj nem ismerhette meg rendjének ezen csodálatos csillagait, módszereit, emberszeretetét. Ők nemcsak imádkoztak, hanem szinte a semmiből mindenhol javították templomaikat és kolostoraikat! A 89-es fordulat után aránylag jó állapotban lévő épületeket hagynak maguk után. Axióma: közösen, egy jól kivert úton mindig gyorsabb a célba jutás, mint magányos farkasként! Az élet azt is igazolja: „A nagy távolságok vagy még magasabbra lobbantják, vagy teljesen elfújják a szeretet lángját!” Ezt tapasztalhatta Domokos atya is. Kedves Atya! Nemcsak elhunyt társaid, hanem te is szelíd és alázatos, végtelenül kedves, másokat megnyerni tudó, buzgó és szeretni tudó, szent életbe rejtetted lelked gazdag kincseit. Igazi ferences „barát” voltál. Köszönet érte. Viszontlátásra odaát. Nyugodjál békeségében!
Incze Dénes
In: Vasárnap