Beszélgetés Orosz Lóránt mátraverebély-szentkúti ferencessel, egyházjogásszal 

Orosz András fr. Lóránt 1961-ben született Szentesen, Csongrád megyében. Okleveles gépészmérnök (Nehézipari Műszaki Egyetem, Gépészmérnöki Kar, Miskolc, 1985), szociológus (ELTE, SZPI, Budapest, 1995), teológus (PPKE HTK, Budapest, 1994) és egyházjogász (PhD, Pontificio Ateneo Antonianum, Róma, 2001). 1994–1997 között a magyarországi ferences rendtartomány tanulmányi és nevelési titkára volt, 1996–1997-ben a Szentendrei Ferences Gimnáziumban filozófiát tanított, 2001-től pedig az egyházjog tanára a budapesti Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán, 2004–2007 között a Szegedi Hittudományi Főiskolán is előadott. 2008–2012 között a Sapientia rektori funkcióját töltötte be. 2012-től Kálmán Peregrin OFM kegyhelyigazgató mellett a mátraverebély-szentkúti nemzeti Mária-kegyhely egyik gyóntatója.

Mikor találkozott először a Csíksomlyói Szűzanyával, és hogyan emlékszik vissza erre a találkozásra, illetve hogyan készül a legközelebbire, amikor a csíksomlyói kegytemplomban február 24–26. között a hívek számára nagyböjti triduumot tart?

Somlyón először 1988-ben jártam, már ferencesként. Rendtársaim közül többen korábban is jártak át, velük jöttem, és elsősorban ferenceseket látogattunk, gyógyszereket, ruhát és vallásos könyveket hoztunk, ha éppen átengedtek a határon. Akkor jártam először a kegytemplomban, a Szűzanyánál is, és amennyire akkori érzéseimből emlékszem, az békességet, bizalmat, erőt jelentett. Jó volt akkor itt lenni, és azóta is jó visszajönni. Ezeken az erdélyi utakon olyan rendtársakkal találkozhattam, akikre szívesen emlékszem vissza, többek között Balázs, Anaklét, Szalvátor és Albert atyával, Ivó, Rókus, Romuáld és Szabin testvérrel.

Egy ilyen triduum nem igazán az én műfajom, hiszen a Sapientia főiskolán egyházjogot tanítok, Szentkúton néha prédikálok, így ezekben jobban otthon vagyok, de ha Mihály atya és a somlyói testvérek ennek ellenére elvállaltak, az már az ő bajuk.

Elmélkedéseinek témájául a Ferenc pápa által meghirdetett megszentelt élet évét választotta. Ferenc pápa arra emlékeztetve hirdette meg a szerzetesek évét, hogy VI. Pál pápa az ötven évvel ezelőtt tartott II. vatikáni zsinat negyedik ülésszaka során, 1965. október 28-án adta ki a Perfectae Caritatis kezdetű dekrétumot a szerzetesi élet korszerű megújításáról. Miért szükséges felhívni az egyháziak és a világiak figyelmét a megszentelt életre? Mi a véleménye, hogyan tudnak felelni a ma szerzetesei a 21. század kihívásaira, illetve hogyan kellene értelmeznie a szekuláris világnak az ő jelenlétüket, milyen elvárással kellene feléjük fordulnia?

A szerzetesek éve talán nálunk, Magyarországon és Erdélyben is azért lényeges, mert a magyar szerzetesség még mindig nem heverte ki a kommunista diktatúra következményeit. Annak, hogy tiltották, vagyis évtizedekre láthatatlanná tették a szerzeteseket az egyházban és a világban, az egyik következménye az, hogy felnőtt legalább két generáció, amelyiknek nincs tapasztalata a szerzetesekről. Ez nemcsak az utánpótlás hiányában vagy szűkös voltában érhető tetten, hanem abban is, hogy a klerikusok és a világiak egy része szerzetesek nélküli egyházban nőtt fel, vagyis számukra elképzelhető egy ilyen egyház. A katolikusoknál (és az ortodoxoknál is) a szerzetesség elengedhetetlen része az egyháznak, annak életéhez, szentségéhez, dinamikájához tartozik, bár nem része a hierarchiának. Arról, hogy a szerzetesek miként tudnának felelni a kor kihívásaira, illetve hogy Ferenc pápa mit gondol erről, ez lesz a triduum témája, ezért nem szeretném lelőni a poént.

Véleményem szerint a szekuláris világnak nem igazán vannak elvárásai a szerzetesekkel szemben, hiszen azért szekuláris. Magyarországon a szociológiai felmérések során megkérdezettek közül a szerzetesi, illetve egyáltalán az egyházi szerepvállalást szociális téren többen, oktatási vonatkozásban kevesebben támogatják. Éppen ezért fontos a tanítás, hiszen a jövőnkről van szó. A szekuláris világ egyébként mindig személyekből áll, akik a mi rokonaink és ismerőseink, barátaink, akik most éppen Istentől távol élnek, vagy legalábbis nem gyakorolják a vallásukat. A kérdés az, hogy látva a mi életünket, világiakét, klerikusokét és szerzetesekét, kedvet kapnak-e az istenes életre vagy sem.

Ön okleves gépészmérnökként hallotta meg a hívó szót, és lett ferences 1987-ben. Kik, milyen tényezők járultak hozzá ahhoz, hogy a szerzetesi életformát válassza?

Az egyik hitvalló öreganyám volt, akin láttam azt, hogy Istennel élni jó. Szent életű szerzetest is láttam kamaszként: a családunk régi ismerőse volt Wágner Viktória szociális testvér, aki a kis magyar időben Somlyón is szolgált a KALOT-ban, a feloszlatás után pedig a kiskundorozsmai cigányok védőnője volt. Érettségi után a vízügynél dolgoztam segédmunkásként a Tiszánál, ahol nagyon jó főnököm volt, ez is hozzájárult ahhoz, hogy miskolci egyetemistaként a vasárnapi mise már része volt az életemnek. Itt kezdtem el ifjúsági hittanra járni, Szent Ferencet megismerni, és aztán a dolgaim úgy alakultak, hogy néhány év alatt világossá vált az, hogy az Úr ferencesnek hív. Nem volt villámlás és mennydörgés, a szólítás csendben történt.

Gyakran elhangzik, hogy napjainkban egyre kevesebb a szerzetesi hivatás, mert a mai világ harsányabb hangjai között talán kevésbé vonzó az. Intézményes keretek között vagy azokon kívül tanárként, egyházjogászként milyen lehetőségeket látott és lát ennek a folyamatnak a megváltoztatására? A budapesti Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola egykori rektoraként hogyan látja a hivatásgondozás kérdését ma Magyarországon, és milyen rálátása van az erdélyi viszonyokra?

Lehet, hogy harsányabbak a világ hangjai, de biztos vagyok benne, hogy ma is minden hitét gyakorló fiatal lányban és fiúban legalább egyszer felmerül a kérés, hogy mi van akkor, ha engem is hív az Úr. Ha vannak jó emlékei papokról és szerzetesekről, akkor az nem hátrány. Ha a családban, otthon megbecsülték az egyházi hivatást, ha a szülők, nagyszülők hite vonzó volt, akkor nagyobb az esélye, hogy meghallja a hívást. Kérdés az, hogy mi, gyakorló katolikusok hogyan beszélünk otthon, munkahelyen a papokról és a szerzetesekről. Mit gondolunk és mondunk arról, ha a mi fiunkat vagy lányunkat szólítaná a jó Isten? Biztosak lennénk-e abban, hogy Isten képes teljes életet ajánlani neki?

Ön 2012-től a mátraverebély-szentkúti nemzeti Mária-kegyhely egyik őre. Milyen többletjelentése, üzenete lehet annak, hogy Csíksomlyóhoz hasonlóan ferencesek vigyázzák, vezetik a magyarság legjelentősebb Szűzanya-kegyhelyeit? Milyen távlati együttműködési lehetőségeket lát a két kegyhely között a közeljövőben?

A kegyhely egyik gyóntatója vagyok, és a Sapientia főiskolán tanítok. A ferencesek, de a kapucinusok és a minoriták is sok kegyhelyet gondoznak a világban, és hogy két fontos magyar kegyhelyen is pont ők vannak ott, az talán a Gondviselés mellett annak is betudható, hogy Assisi Szent Ferenc, bár Itália szülötte a 13. századból, mégis közel tudott kerülni népünkhöz. Sok szent életű ferences testvér, nővér és világi rendi kellett ahhoz, hogy a ferencesség és a magyarság nyolcszáz éves kapcsolata a jól sikerült inkulturáció példája lehessen.

Az együttműködésnek számtalan lehetősége van és lesz, mert Csíksomlyót és Mátraverebély-Szentkutat a Szűzanya és a ferences testvéri kapcsolatok mellett összeköti a közös cél: erősíteni az embereket a hitükben, hogy kiengesztelődve, békességben tudjanak élni Istennel, emberrel, saját magukkal és a teremtett világgal.

Borsodi L. László

Vasárnap