Boldogok, akik kitartanak mindabban, amit elkezdtek – hirdeti az Assziszi Szent Ferenctől kölcsönzött idézet, amelyet P. Márk József OFM, P. Nagy Tarziciusz OFM és P. Stelli Benedek OFM választottak mottóként a csíksomlyói kegytemplomban holnap 10.30-kor kezdődő aranymiséjüket hírül adó szentképre. Az ünnepre váró ferences atyák közül a Csíksomlyón 38 éve szolgáló nyolcvanéves és mindig derűs József atya a rangidős. Pappá szentelése 50. évfordulója kapcsán vele beszélgettünk.

– Mikor érezte először a papi hivatás és a szerzetesi élet iránti vágyat?

– Két szenttamási diáktársammal együtt 1946 tavaszán érdeklődéssel kerestük meg a csíksomlyói ferences barátokat. Akkor a csíksomlyói tanítóképző harmadéves tanulói voltunk. Fel is vettek a rendbe, augusztus 23-án bevonultunk Mikházára a noviciátusra. A próbaév és képzés elteltével letettük az első fogadalmat, utána visszahelyeztek Somlyóra, ahol elvégeztük a tanítóképző utolsó évét, így tanítói és kántori képesítést szereztem.

– A szerzetesrendek legválságosabb időszakában kezdett tehát teológiát tanulni.

– Igen. Vajdahunyadra mentem tanulni a ferences teológiai intézetbe, amely független volt az egyházmegyés teológiától, vizsgázni azonban a püspöknél is kellett. A másodév őszén, 1949. november 29-én este már hatóságilag jöttek, erőszakkal kiraktak a teológiáról, és hazaküldtek mindenkit. Ki hogy tudott, úgy helyezkedett el, én Szentdomokosra jártam kántorkodni, majd 1950 áprilisában bevittek munkaszolgálatra Brassóba a cementgyárba. Ott három évet töltöttem. Nehéz időszak volt… Egy hónap híján négy év megszakítás után folytathattam a teológiai tanulmányaimat Désen. A ferenceseket ekkor már elvitték Radnára és a provinciában háromfelé osztották őket: Désre, Esztelnekre és Körösbányára, a provincia vezetői és tanárai Désen voltak, ezért mentünk mi oda, de a tanításunk csak titokban folyhatott. Állami elismerés nélkül tanultunk – úgy is hívtuk, hogy klandesztin teológia –, de már felszentelt papként fejeztük be a teológiát 58-ban, hisz a hatodév elején, 1957. november 24-én felszenteltek, hogy hatóságilag ne tudják azt megakadályozni. Nyilván ezt is később az elöljárók vádpontjai közé sorolták. A papi tevékenységet Dés környékén kezdtük el, beteg papok munkáját segítettük, és kijártunk a plébániákra. Az elöljárók koncepciós pereinek idején, 61-ben már vezetésre is képes négyéves papok voltunk. Benedek Domokos társunkat jelölték ki házfőnöknek, ő engem vett maga mellé helyettesnek. Aztán a hatóság újabb erős nyomást gyakorolt ránk, hogy oszoljunk fel, de mi nem tettük. Valójában a szenteléstől kezdve tíz éven keresztül folyamatosan zaklattak.

– Mikor érezték úgy, hogy eljött a végső megszorítás?

– 67-ben összegyűjtöttek és egyenként megvádoltak. Nagy hivatalosan felolvasták a bűnlajstromunkat, az ottani dési bíróság azt akarta volna, ítéljenek el, de nem sikerült ez nekik. ’67 őszén újra a rendőrségen találtuk magunkat, közben lehallgatókat szereltek be az épületbe. Nyilvánvaló volt, hogy ez sok tortúra pszichikailag megviseli a barátokat. Volt egy olyan egyezségünk, hogy amikor a végső szükség is beáll, engedni fogunk a nyomásnak, majd mindenki igyekezzék az egyház szolgálatába állva tevékenykedni. Én is neuraszténiát kaptam, majd püspöki kinevezéssel Zágonba mentem, ahol két évig plébánosi teendőket láttam el. Azt követően a már Csíksomlyón lévő Lukács atya kérte a vezetőket, engedjenek engem ide, mert az orgonát is karban kellene tartani, kántorkodásban is elkelt a segítség. Így 1969. december 1-jén megkaptam a kinevezést, azóta itt vagyok Isten irgalmából, és sok szép évet tudhatok magam mögött.

– Milyen volt a ’70-es évek csíksomlyói búcsújárása?

– Akkoriban még nagyon szerény volt minden, turisztikai forgalom egyáltalán nem volt, a búcsúkat olyan formában tartottuk meg, hogy a templomi szolgálatot elvégeztük, több misét mondtunk, orgonáltunk, énekeltünk, és éjjel a templom nyitva maradt. A búcsúsok azonban évről évre gyarapodtak, mind többen jöttek pünkösdkor és ősszel, Mária neve napján. A hetvenes évek közepén fent a Szent Péter- templomban is szentmisét végeztünk, és a templomkertben egy kisebb körmenetet tartottunk. A misézésen, orgonáláson és gyóntatáson túl oda kellett figyelni a vendégek fogadására is, hisz megindult a turisztikai forgalom. Ismertetni kellett a templom, a kegyszobor, a rend történetét. Igaz, akkor még rendetlenség volt, de mi a rendről rendületlenül beszéltünk. ’89 őszén érkezett Albert atya, és tizenegy éven át ketten, egymás munkáját segítve dolgoztunk: az első nyolc évben ő volt a házfőnök és én a helynök, aztán megfordult. ’90 után már a püspök- és papszenteléseknek, a fogadalmak letételének is helyet biztosított a templom, az egyre több ünnep szervezése és lebonyolítása ránk hárult.

– A megvalósítások közül mire emlékszik vissza a legszívesebben?

– Albert atyával való együttműködésünk eredménye, hogy visszaköveteltük és visszakaptuk a kolostort, amit eltulajdonítottak ’51 nyarától. Körülményes küzdelem volt, mert a gazdasági, majd a fogyatékkal élők iskolája a kezében tartott egy igazoló okiratot, miszerint az épület hozzá tartozik. Aztán pert indítottunk a város és a megye törvénytudó emberei és vezetői segítségével, végül kiderült, hogy az az államosítási papír, nem érvényes. Mégis, ezek után is folyamatosan követelni kellett az épületet, amelyet teremről teremre kaptunk csak vissza, ’91 őszén a felső folyosót a szobákkal, ’92 őszén az alsót sikerült visszaszerezni. A konyhát és az udvart, azt még nyolc évig nem adták. Aztán mi azt kértük, hogy a határban lévő birtokainkat adják össze, és annak megfelelően mérjék ki nekünk a borvízen aluli részt a gyümölcsöskerttel a kórházig, így alakult ki a kegytemplom körüli térség mai arculata. Aztán a kegyszobor feje fölötti régi koszorú nagyon megkopott, és újat kellett készíttetni Balázs főatya idejében, ’85 körül. Hoztam is Németországból kiéghetetlen foglalatokat, és új vasazatot készíttettünk egy kozmási kovácsmesterrel. Én csak azt remélem, hogy ezért a koszorúért a Szűzanya cserében ad nekem egy csillagot majd az égben. Bár most is megvan a hivatalom, már nem misézek, a gyóntatásokat végzem, és a belső könyvelési teendőket.

– Nem sok nyolcvanévest találni, aki a számítógépek világában is otthonosan mozog.

– Értegetem azt is. ’95 óta az interneten is jelen vagyunk, a honlapunkat eleinte a szeredai oldalhoz csatolták, de addig gyarapítottuk hozzáértő mérnökök segítségével, hogy ma már önálló weboldalunk is van. Én annyit tanultam meg, amennyi ahhoz szükséges, hogy tudjuk ezt a lapot frissíteni, kezelni.

– Az 50 éves évforduló, az aranymise közeledte milyen gondolatot fogalmaztat meg József atyával?

Antal Ildikó, Hargita Népe