A kezdetek

    Erdélyben a ferencesek letelepedése az 1240-es évekre tehető. Németországból és Magyarországról jöttek az első ferencesek. Ez abból is következtethető, hogy az első kolostoraink éppen a szászok városaiban jelentek meg: Beszterce 1268, Nagyszeben 1300, Szászváros 1302, Székelyvásárhely (Marosvásárhely) 1316. Ez utóbbi jelzi, hogy a magyar barátok inkább a magyar városba telepedtek le.
    Ezt az első letelepedést az 1241-es tatárjárás és az utána következő történelmi körülmények megsemmisítették, s amely kolostorok fennmaradtak is, megnehezedett az életük. Nem tudtak gyarapodni.
    Kezdettől fogva, de különösen a magyarországi provincia formális megalakulása után, mely a „Szűz Máriáról nevezett Provincia" nevet kapta, 1523-ban, Erdély ezen magyar provincia kusztódiája (őrsége) volt.
    A XIV. században, Középeurópában a konventuális életforma volt a ferencesek sajátja. A XV. század elején egy reform terjedt el a rend életében: az obszerváncia, vagyis a regula szigorúbb megtartása. Ezt az áramlatot Magyarországból, de még inkább Boszniából hozták be a testvérek, amelyet az erdélyi ferencesek hamar átvettek és életüket e szerint alakították. Következésképpen egy nagy lelki megujúlás történt a kusztódiában. Ez időben létesültek a következő kolostorok: Felfalu 1427, Csíksomlyó 1442, Székelyvásárhely 1444 (Újjáalapítás), Tövis 1448, Fejéregyháza 1448, Vajdahunyad 1465, Kolozsvár 1486, Medgyes 1500, Brassó 1507, Tergoviste 1507.
A XV. század második felében Boszniában megalakult a Salvatoriánus provincia és ennek védnöksége alá helyezték az erdélyi kusztódiát.
    Az 1550-es évektől küzdelmes évtizedek következtek: Törökdúlás, hitújítás, keletről a tatárok többszörös betörése, amely megtépázta a kusztódia életét, elpusztította rendházait, Csíksomlyót kivéve, amely ugyancsak nagy áldozatok árán maradhatott fenn. (1567). De Somlyó őrizte, élte az obszervánciát, ezért is vált az erdélyi missziós területek központjává, különösen a XVII. században.
    A XVII. század a kusztódia életében új lendületet hozott, kiváltképpen 1630-tól kezdődően: Jeles ferences egyéniségek léptek előtérbe: P. Damokos Kázmér, P. Somlyai Miklós, P. Kájoni János és még sokan, mások. P. Damokos Kázmért Rómában püspökké szentelték. ő volt az egyetlen püspök Erdélyben akkor, amikor a protestáns fejedelmek nem engedtek más megyéspüspököt mőködni.

Az önálló kusztódia

    1640-ben, február 3-án, Kázmér atya közbenjárására az erdélyi kusztódiát, VIII. Orbán pápa, „Salvatoris nostri" kezdető apostoli levelével a Salvator provinciától függetlenítette és Szent István Király védnöksége alatt önálló kusztódiává tette.
    A XVII. század folyamán a fenti Atyák gimnáziumot és nyomdát alapítottak Csíksomlyón.
    A XVII.- XVIII. században újabb kolostorok létesültek az erdélyi kusztódiában: Mikháza 1635, Szárhegy 1664, Esztelnek 1684, Székelyudvarhely 1706, Vajdahunyad (visszaszerzés) 1710, Dés 1712, Nagyszeben (visszaszerzés) 1716, Medgyes (visszaszerzés) 1721, Segesvár 1723, Brassó (visszaszerzés) 1724, Kolozsvár (visszaszerzés) 1725, Gyulafehérvár 1725, Szászváros (visszaszerzés) 1728, Szászsebes 1731, Marosvásárhely (újraalapítás) 1735. Torda 1735. Fogaras 1736, Szamosújvár 1744, Torockószentgyörgy 1750, Szék 1752. Kőhalom 1762. Hátszeg 1769.
    A XVIII. század a béke és alkotás korszaka volt. A Provinciának a század végére (1780) 23 kolostora és 354 rendtagja volt. Valósággal virágkorát élte a Provincia. Valóban „Provincia", mert az elmult két évszázad erdélyi rendtagjainak obszerváns életére, nagyhatású missziós tevékenységére való tekintettel a Szentszék 1729-ben az erdélyi kusztódiát kivette a Salvatóriánus provincia fennhatósága alól és egyenesen a Rómában székelő Generális hatalma alá helyezte, a Szent István Király védnöksége alatt.
    A század végén, 1780-tól aztán jött a történelmi hideg zuhany: II. József császár korlátolt és korlátozó uralma, amely akadályozta, leépítette, a szerzetesek mőködését. A Szent István Provinciát is megállította a fejlődésben és ez visszaesést eredményezett. A XIX. századi liberalizmus és forradalmi eszmék feltörése megtetézte az előbbi dekadenciát és a kolostorok elnéptelenedéséhez, a szabályokban való lazuláshoz vezetett.
    1880-ban aztán egy újabb reformot indított el és vitt végbe P. Csiszér Elek, P. Dávid Antal és P. László Polikárp. Nagy nehézségbe ütközött a reform, mert az elkényelmesedett, a liberális eszméktől megfertőzött fekete barátok nem akarták vállalni a megújulást és „székely szerzet, ne hagyd magad" jelszóval ellenálltak. Végül is, a század végére és a XX. század elejére megtört a jég és a provincia minden tagja alá vetette magát a reformnak.
    A trianoni békeszerződés elszakította Erdélyt Magyarországtól. Ennek következménye lett, hogy egyes ferences kolostorok, melyek eddig magyar egyházmegyékben voltak, most Romániához csatolódtak. Ilyenek: Máriaradna, Kaplony, Szatmárnémeti. Ezeket 1920-tól az Erdélyi Ferences Rendtartomány adminisztrálta és fenntartja a mai napig.
1940-ben a bécsi döntés ketté szakította a Szent István Királyról nevezett provinciát. Az északi rész magyar fennhatóság alá került. A déli rész román fennhatóság alatt maradt. Kellemetlen volt a ketté- szakadás, de megmaradt a kapcsolat a két rész szerzetesei között. Hiány és törés nélkül folyt a szerzetesi élet a szabályok szerint mindkét részben. Kolozsváron volt a rendtartományi székhely, Vajdahunyadon a rendtartományi helynökség és a teológia. 1945-ben újra egyesült a Provincia.

Ferencesek keresztútja

    Az 1948 - 1989-es évek súlyos megpróbáltatások negyven esztendeje volt az erdélyi Szent István Provincia életében. Az 1949-ben hozott 810-es számú állami dekrétum, melyben feloszlatták a szerzetesrendeket, nem vonatkozott a ferencrendre. Később nyomás gyakorlásával, elkobozással, fenyegetésekkel, üldözéssel próbálták megsemmisíteni a provinciát, de nem járt eredménnyel.
    A megsemmisítés fázisai a következők voltak: 1948-49-ben a rendházak nagyobb részét lefoglalták. A barátokat kiőzték azokból. A templomok mellett egy-két szobát hagytak meg egy-egy személy részére. 1951 augusztus 20-án este, éjjel, karhatalommal megrohamozták a rendházakat és minden helyet, ahol csak ferences szerzetesek voltak. Egy-két óra leforgása alatt kellett összecsomagolják a legszükségesebb ruházatot és teherautókon elszállították őket, a Máriaradnán lévő kolostorukba, a kiéheztetés szándékával. Mivel ez nem következett be, 1952 májusában elosztották a testvéreket három táborba: Körösbánya, Dés és Esztelnek kolostoraiba. Itt kényszerlakhely jelleggel tartották 1964-ig, amikor megszüntették a kényszerlakhely-kötöttséget, de továbbra sem mehettek vissza kolostoraikba a testvérek. Az Előljárók nem helyezhették akaratuk, vagy szükség szerint a rendi templomokhoz.
    A felsorolt kényszerlakhelyeken a megélhetés Isten irgalmából és az erdélyi jó hívek támogatásával biztosítva volt. De a rezsim szolgái gondoskodtak, hogy az aranyéletet megkeserítsék. Ugyanis abban mesterkedtek, hogy a rendtagok ijedtükben szaladjanak szerte-széjjel, önfeloszlatás címet adva az eseményeknek.
    Mivel a sok zaklatás nem hozta meg számukra a kívánt eredményt, 1961. június 28-án letartóztatták a dési és körösbányai elöljárókat, számszerint hetet és egy éves hatósági kivizsgálás után börtönbüntetésre ítélték őket, háromtól - tizenöt év terjedelemmel. - A kolostorokban maradt testvéreket vádlókként akarták bekényszeríteni a letartóztatott Főnökök ellen. Ez sem sikerült. 1964-ben kiengedték a börtönből a csontra és bőrre soványodott atyákat, de nem hagyták tovább mőködni előbbi pozíciójukban. Ekkor többen kimentek egyházmegyei plébániákra, főelöljárói és megyéspüspöki megegyezés és kihelyezés alapján, hogy papi mőködést folytathassanak.
    Még mindig sokan voltak a láger-közösségekben: pl. Désen 28-an. Újra korlátozások, zaklatások, mesterkedések folytak a közösség feloszlatására egészen addig, amíg már idegileg nem bírták a testvérek a tortúrát és a Provinciális atya engedélyével kiköltöztek egyrészt saját templomaik mellé, másrészt egyházmegyei plébániákra, 1967-68-ban.
    Az 1970-es 80-as évek aztán nagyobb zaklatás nélkül teltek el, míg 1989 meghozta a felszabadulást.
    1948-ban provinciálissá választották P. Benedek Fidélt, aki 31 éven át viselte e hivatalt és vívta a kemény harcot a gonoszokkal. Összetartotta a provinciát és megőrizte a rendet és fegyelmet mindvégig. Kemény egyéniség volt. Meghalt 1979-ben. Esztelneken van a síremléke.
    Különböző időkben börtönt viseltek: P. Boros Fortunát. Ismeretlen helyen, a Dunacsatornai kényszermunka táborban halt meg. - P. Gurzó Anaklét, P. Écsy János, P. Angi Csaba, P. Benedek Fidél, P. Fodor László, P. Fülöp Tamás, P. Pöhacker Balázs, P. Bálint Szálvátor, P. Fodor Pelbárt, Fr. György Húgó, Fr. Krizogon, P. Hajdú Leánder, P. Szentmártoni Odorik, P. Szőcs Izidor, P. Ferencz Ervin. - A börtönökben vigasztalták rabtársaikat és éltették bennük a hitet és a reményt.

Újjászületés

    1990-től új élet kezdődött a Provinciában: Új tagokat vehettek fel az előljárók, legelsősorban az egyházmegyei papságból, megyéspüspöki engedéllyel. Ifjak jelentkeztek felvételre, elég szép számmal. Beindult a jelöltek intézménye. Jelenleg Désen. Noviciátus Magyarországon, Szécsényben; teológia Szegeden van az erdélyiek részére is. A Kapisztrán Szent János Provincia jóvoltából, így eredményesebb a papi és szerzetesi képzés. Saját erejéből képtelen volt a Szent István provincia teológiát fenntartani, jóllehet az 1930-1960-as években Rómában végzett teológiai tanári karuk volt. A ferences teológia pedig Vajdahunyadon mőködött.
    A kolostorok nagy része még mindig állami kézen van. Csíksomlyó, Dés, Szárhegy, Esztelnek és Déva kolostorai vannak a testvérek birtokában megosztatlanul. A többi kolostor helyzete rendezésre vár.
    A rendtagok létszáma jelenleg a Provinciában: 50 testvér.