Újratervezés - beszámoló a II. Európai Ferences Ifjúsági Találkozóról

Zarándok útra menni... merni szembenézni igazi önmagunkkal az élet minden helyzetében, merni megismerni másokat és megismertetni magunkat, és merni találkozni Istennel és hagyni, hogy átalakítsa az életünket. Újratervezni az életet.

 

Augusztus 6. indult Kolozsvárról a négy mikrobusznyi ember. Az assisis úthoz hasonlóan itt is a ferences testvéreink vállalták a sofőr szerepét, hogy nemcsak lelkiekben, hanem fizikai valóságunkban is ők vezessenek bennünket a nagy úton Santiagóba.

Assisis találkozóról ismertük már az együtt utazás élményét. Amikor lábunk alatt az út, felettünk az ég, és mi csak haladunk előre a cél fele. Elviseljük a nap hevét, az eső hidegét, ott alszunk, ahol ránk esteledik, elfogadjuk, hogy társaink morcosak, netalán mi magunk is morcosak vagyunk. És ami a legnehezebb, elfogadjuk önmagunkat, olyannak, amilyenek vagyunk, ahogy megnyilvánulunk a fárasztó út folyamán.

Leánder testvér által vezetett mikrobuszba kerültem, itt utaztam végig a több mint 7000 km-t. Az útirányt a GPS mondta nekünk. Mint valami gyermekek, sokat szórakoztunk rajta. Főleg mikor leginkább bosszankodni kellett volna, amikor azt mondta: „újratervezés”. Legtöbbször olyankor szólalt meg így, amikor eltévesztettük az utat. Ilyenkor beleszóltunk a kis telefonokba, és bemondtuk, hogy „újratervezés”. Titokban lestem Leánder testvér arcát, és a többi testvérét is, látszik-e rajtuk a bosszankodás, amiért újból elvétettük az irányt. Ám a bosszankodás helyett, vidám szemek csillogása, tréfás jókedv sugárzott arcukról. Egymást ugratták az „újratervezéssel”.

Utunk elején számomra is nagyon viccesnek tűnt ez a kifejezés. Mikor eltértünk a kijelölt céltól, már előre mondtam. Az út folyamán aztán új értelemmel telítődött.

Első megállónk Szombathelyen volt, ide húztuk meg magunkat első éjszaka. Kedvesen fogadtak bennünket, örömmel szállásoltak el. Ez volt az utolsó éjszaka, amikor még kényelemben aludtunk. Ettől kezdve már valódi zarándokok voltunk, akiknek minden úton adódó nehézséget el kellett viselnünk.

Következő nap átkeltünk az Alpok lélegzetelállító bércei között, majd Milánóban álltunk meg. Megcsodáltuk a Dómot. Estére Monacóig értünk el. Éjfél után érkeztünk meg a városba. Egy gyönyörűen kivilágított, szökőkutakkal ékesített parkban sétáltunk, majd kerestünk egy olyan helyet, ahonnan ráláthatunk a kikötőre. Néhány jámborabb útitársunk meg is jegyezte, hogy ilyen az anyagi világ és a fényűzés hiábavalósága. De mindannyiunk számára érzékelhető volt az ellentét a világ egyik leghíresebb szórakozóhelye és a zarándokutunk között. Elgondolkodtunk azon, hogy milyen lehetne itt élni, hogy lenne-e közülünk bárki is, aki meg tudná szokni ezt a tőlünk idegen környezetet.

Az éjszakát egy parkolóban töltöttük el. Számomra ezek az éjszakák voltak utunk egyik legszebb állomásai. Szabadok voltunk, mint Szent Ferenc, aki barlangokba húzta meg magát, nem aggódott afelől, hogy lesz-e ahol álomra hajtsa a fejét. Ferences testvéreink társaságában biztonságban éreztem magamat. Nem kötötte le szívemet az aggodalom. Földanyanénénk ölében aludtunk, fölöttünk volt Nővérünk, a Hold. E sokcsillagos éjszakák végtelen szabadsággal töltöttek el engem.

Másnap Franciaországon haladtunk keresztül. Megnéztük Avignon városát, a hidat, a régi várost és a templomot. Szabolcs testvér mesélt egy keveset a városról. Estére érkeztünk meg Lourdes-be. A rekkenő hőséget hideg eső váltotta fel. Mire a templom elé érkeztünk vége fele járt a körmenet, de boldogak voltunk, hogy láthattuk a számtalan gyertyaláng ragyogásában a Máriában remélő és a hozzá forduló arcok átszellemülését. A körmenet után töltöttünk lourdi vizet, majd tovább indultunk. Az éjszakát szintén egy közeli parkolóban töltöttük. Ezúttal a fejünk fölé sátor is került, hogy megvédjen az esőtől.

Vasárnap érkeztünk meg Leonba. Itt vártak a találkozó szervezői. Miután szálláshelyünkön letettük a csomagokat egy térre vittek bennünket. Minden nemzet képviselői bevonultak. Vacsora után egy kis előadással készültek a spanyolok, utána a katedrálisban folytatódott a program.

Másnap még csillagos volt az ég, amikor felkeltünk. Négy csoportra osztottak bennünket. Mi, erdélyiek a harmadik csoportba kerültünk. Egy darabig autóval vittek, majd egy rövid távon gyalog is kipróbálhattuk, hogy milyen az El Camino. A domboldalon mindenhol kis zarándokösvények vezettek. Erdőhatár fölött voltunk, csak a völgyekben voltak fák, mi a cserjésben haladtunk. Bódító illatot árasztottak a virágok. A terep hegyen völgyön át vezetett: hol hágóra, hol lejtőre mentünk. A nap is hevesen sütött, de nem volt túl meleg. Néhány órás gyaloglás után megérkeztünk egy patakhoz, amelyen egy gátat építettek. A gát mögött felgyűlt a víz, itt fürödtünk. Bár nagyon hideg volt a patak vize, mégis jó néhányan belemerészkedtünk és úsztunk egy rövidet. Olyan jól felfrissített.

Ezután a szálláshelyünkre vittek bennünket. Egy rövid katekézis volt, amelyet Szabolcs testvér tartott nekünk. Ezután elimádkoztuk közösen a zsolozsmát, majd szentmisére mentünk. Mise után vacsora következett, ahol gyakorolhattuk a keresztény önmegtartóztatást. Nem azért, mert megtartóztattuk magunkat az ételtől, hanem azért, mert elhatároztuk, hogy márpedig mi megesszük a spanyol kaját.

Másnap reggel gyalog indultunk tovább. A gerinceken haladtunk, sokszor erdőben. Számos zarándokkal találkoztunk, akik gyalog járták be az El Caminot. Láttunk zarándok szállásokat, apró, néhány házból álló kis falvakat. Utunk ott ért véget, ahol találkoznak a Santiagoba vezető zarándokutak. Több mint egy évezrede zarándokhely az a föld. Betérhettünk egy imára a kis kőből épült templomba.

Mikrobuszokkal folytattuk tovább az utunkat a szállásig. Itt újból katekézist tartottak nekünk, de ezúttal Antal testvér beszélt nekünk. Kiscsoportokra oszlottunk és arról beszéltünk, hogy hogyan is viseljük a szenvedést, mit teszünk, ha testvéreink szenvedést okoznak nekünk. Tetszett az a gondolat, hogy tulajdonképpen nem a szenvedést nehéz elviselni, hanem a szenvedéstől való menekülést, a szenvedés tagadását és el nem fogadását.

Az esti szentmisét egy bencés kolostorban végeztük. Annyira örvendtem, hogy a testvérek engem bíztak meg, hogy magyar nyelven fogalmazzak meg egy könyörgést a hívek egyetemes könyörgéséből. Azt kértem az Úrtól, hogy ez az együtt zarándokolás Santiago fele segítsen bennünket, hogy az evangéliumban gyökerező hivatásunkat felismerjük, elfogadjuk és megéljük miképpen azt Szent Ferenc Atyánk megmutatta számunkra.

Másnap délelőtt érkeztünk meg Santiagoba. A generális atya fogadott bennünket azon a helyen, ahol a zarándokok megállnak, megmosakodnak, és onnan vonulnak be Santiagoba. Miután meghallgattuk a generális atya köszöntését, az ő vezetésével gyalogoltunk be a katedrálishoz, ahol népi hangszerekkel játszott zenével fogadtak bennünket. Innen mentünk a szállásunkra. Délután szentségimádás és szentmise volt, majd este virrasztás a katedrálisban.

Másnap délben előadást hallgattunk és egy közös szentmisén vettünk részt. Szentmise előtt mindannyian egy kis iránytűt kaptunk. A prédikációban azt hallottuk, hogy hajdanán a vándoroknak ismerniük kellett a csillagok állását, mert csak ebből tudták megmondani, hogy mikor tartanak jó irányban. Aztán fejlődött a technika, és az emberek iránytűk segítségével tájékozódtak és nem volt többet szükségük az égi jelekre. Nem is figyeltek többet az égre. A mai modern világunkban GPS-el tájékozódunk. De tudjuk-e hogyan működik a GPS? Három műhold adatait veti egybe, és ebből állapítja meg a koordinátáinkat. A lelki életünknek is három műholdja van: a szentírás, az eucharisztia és Mária. A hozzájuk való viszonyunk összevetéséből állapíthatjuk meg, hogy jó úton járunk-e. S ha nem, akkor.... „újratervezés”...

Délután a városban sétáltunk és elmentünk a bazilikába. Elmentünk Szent Jakab sírjához is. Elgondolkodtam azon, hogy szinte semmi anyagi valóság nem maradt fenn Jézus korából. A szentjeinknek tudjuk a sírját, odazarándokolunk, és ott imádkozunk közbenjárásukat kérve. De a Jézus korabeli emberektől szinte semmi nem maradt fenn, ami külső keretként, fogódzóként erősítsen bennünket a hitünkben, segítsen az Isten fele vezető úton. Távoli korok mítoszába mélyül az üdvtörténetnek ezen szakasza. És lám, mégsem! Mert a szent hagyomány azt tanítja, hogy Jakab apostol földi maradványait rejti magába Santiago de Compostella. Milyen boldogok lehetünk, hogy megadatott nekünk az a kegyelem, hogy itt lehetünk, hogy láthatjuk ezt a helyet. Természetesen Isten mindenhol jelen van, és mindenütt egyformán meghallgat. Nekünk embereknek mégis kell a külső keret, a rítus, kellenek a kegyhelyek, hogy jobban át tudjuk élni azt a kegyelmet, amit Isten számunkra ad. Hogy nagyobb hittel kérhessük Tőle a szerinte való életet.

Délután próbáltunk az esti előadásra, amikor is minden nemzet egy rá jellemző rövid előadást kellett bemutasson. A magyarországiakkal közösen szerveztük ezt a rövid programot.

Másnap reggel magyar nyelven miséztek nekünk a testvérek. Újból együtt voltunk a magyarországiakkal. Leánder testvér prédikált nekünk. Szentmise után kiscsoportos beszélgetésre volt alkalom, ahol megoszthattuk a zarándoklattal kapcsolatos élményeinket. Ezután egy rövid kiértékelőn a kiscsoportok képviselői beszámoltak a csoportban elhangzottakról. A találkozó mindannyiunk számára tetszett, de a csendet, az elmélyülést hiányoltuk.

A nap hátralevő részében részünk volt az olyannyira áhított csendben is. Délután az Óceán partjára vittek bennünket. Miután a zarándokokhoz hasonlóan megfürödtünk az Óceánban egy csodálatos bűnbánati liturgián vettünk részt. Kezünkkel a homokot markoltuk földhözragadt bűnös voltunk kifejezésére, majd kezünket az Óceán tiszta vizében mostuk meg, jelképes cselekedetként a megújulás kifejezésére. Egy követ vettünk fel hátizsákunkba, bűneink terhét, amelyek kőként nehezednek ránk. Ezzel a kővel zarándokoltunk néhány kilométert az óceán partján, mígnem elérkeztünk a Bárka templomhoz. A templom körül sziklás volt a part, és a sziklákra egy-egy pap ült ki, oda lehetett hozzájuk járulni a bűnbánat szentségéért. Miután meggyóntunk, a bűneinket jelképező követ elhajítottuk az óceánba. Az idő későre járt, lassan a nap is leáldozott. Gyönyörködtünk a hatalmas óceánba lebukó napban, és arra gondoltunk, hogy miként a nap lenyugszik, úgy halunk meg mi is a bűneinknek.

Ahogy a nap eltűnt a láthatárról, felélénkült a szél, felkorbácsolta az óceánt. Hatalmas hullámok csapódtak neki a szikláknak. Lélegzetvisszafojtva csodálkoztunk az elemekben rejlő erőben. A világítótorony enyhe vihart jelzett.

Ekkor értettem meg, hogy újra kell terveznem az életemet. A GPS által elcsépelt szó, amelyen oly sokan és sokat nevettünk most már az én szívemhez szólt. Bár nem jártam végig gyalog az El Caminot, mégis eljutottam Compostellába, megfürödtem az óceánban, kezem, amely eddig a homokot markolta tisztára mosdott az óceán vizében. Bűneimet Isten kegyelme az Óceán mélyére hajította, és a napnyugtával elnyugodott eddigi életem is. Innen csak új emberként lehet hazatérni. Újra kell tervezni az életet. De a napnyugtával vihar állt be az Óceánon. Mert az újratervezés mindig vihart jelent. A leplezett vagy nem leplezett félelmet, dühöt, haragot, amiért mindaz, amit biztosra hittünk addig olyan bizonytalanná vált, és valami újat, valami a célhoz, Istenhez közelebbit kell célul tűzni ki magunk elé.

Szűz Mária mennybevitelének ünnepén volt az elbocsátó szentmise. A generális atya azzal bocsátott el bennünket, hogy tegyük magunkat láthatóvá, hogy jel legyünk az emberek számára a saját környezetünkben. Jel, amely Isten fele mutat, miképpen Szent Ferenc is jel volt.

A hazafele vezető úton folyton az „újratervezés” járt az eszembe. Mindazt a nehézséget, de mindazt a szépséget is, amit az úton tapasztaltam azért ajánlom fel, hogy ez az „újratervezés” Istennek tetsző legyen.

A hazafele vezető úton az első állomás Montserrat volt. Részt vettünk egy katalán nyelvű napközi imaórán a bencés nővérek kolostorában, majd ugyanitt miséztünk egyet. Ezután lementünk a „fekete madonna” szoborhoz. Itt is alkalmunk volt imádkozni az Szűzanyához, hogy mindaz a változás, amelyet a Santiagoi út elindított bennünk, tovább folytatódjon az ő közbenjárására.

Délutánra Barcelonába érkeztünk, bementünk az épülő Szent Család templomba, és megnéztünk egy Gaudi által tervezett házat. A hazafele vezető úton minden éjszaka a csillagos ég alatt aludtunk. Újból megtapasztalhattuk az egyszerűségből és az igénytelenségből gyümölcsöző szabadságot. Másnap a földközi tengerben fürödtünk egyet a Francia tenger parton. Lemostuk magunkról az út porát, az izzadságot, és felfrissültünk a habokban. Számomra mindig olyan csodálatos megtapasztalni, hogy ferences testvéreink együtt fürdenek velünk, olyan emberek, mint mi magunk, akiknek ugyanúgy megvannak a kedvenc időtöltéseik, ugyanúgy szeretik a vizet, mint mi. Közösséget vállalnak velünk, nemcsak az imában, hanem az élet minden profán cselekedeteiben is: így állnak ők Isten jeleiként mindennapjainkban.

Az éjszakát a Monte Carlo fölötti parkolóban töltöttük. Lábunk alatt a fényűző város, sokcsillagos szállodákban a kaszinók vendégei. De mi annál is több csillag alatt aludtunk a magunk egyszerűségében.

Másnap, amint átkéltünk az Alpokon mérséklődött a meleg, elviselhetővé vált. Magyarországra beérve egyik mikrobuszunk elromlott, és várnunk kellett egy fél napig amíg meg tudták csinálni. Oly nagy örömmel töltött el, hogy a testvérek nem zúgolódtak, pedig sietniük kellett volna haza, mert Csíksomlyón kezdődött a Gyékényes Káptalan, hanem hálát adtak Istennek, hogy Magyarországon történt a meghibásodás, így könnyűszerrel tudtak értekezni az autószerelőkkel.

Éjjel két órakor érkeztünk meg a kolozsvári ferences kolostorhoz. Bevonultunk az ebédlőbe és faltunk egy kicsit, hogy kibírjuk az utat Csíksomlyóig. Olyan jó hangulat uralkodott, bár nagyon fáradtak voltunk már.

Reggel fél kilencre érkeztünk meg Csíksomlyóra, a Szűzanya lábaihoz. Bár bejártuk a nagyvilágot, eljutottunk számos szentélybe és kegyhelyre, boldogok voltunk, hogy hazaérkeztünk a mi szentélyünkbe, arra a helyre, amely számunkra ugyanolyan kedves és kegyelemmel teli, mint a spanyoloknak Santiago, vagy a katalánoknak Montserrat.

Köszönöm szépen a testvéreknek, különösen Szabolcs testvérnek, hogy lehetővé tették, hogy eljussunk erre a zarándoklatra. Kívánom mindannyiunk számára, hogy ez az Út, hozzásegítsen életünk újra- és jobbá tervezéséhez.