Beszámoló a IX. Ferizá-ról

2011. július 29-én immár kilencedik (számomra ötödik) alkalommal kezdődött a Ferences Ifjúsági Zarándoklat. Idén is több tíz fiatal (pontosan 105 – szerk. megjegyzése) gyűltünk össze, hogy együtt zarándokoljunk (természetesen gyalogosan) Csíksomlyóig. Számomra az idei zarándoklat több szempontból is különösen tetszett. Nagyon tetszett a zarándoklat témája (erről nemsokára írok bővebben), az idei póló – és az időjárás is, bár ezzel valószínűleg nem mindenki ért velem egyet, hiszen sokan vágyakoztak a napsütés és a meleg után. Ugyanis szinte végig felhős, gyakran hűvös és szeles is volt az idő, de esni alig esett, a sátrak sem voltak reggel vizesek, az esőkabátokat is szinte csak ijesztgetésképp vettük fel néha, s ennek köszönhetően természetesen melegünk sem volt soha, nem izzadtunk, és nem égtünk le.

Tetszett a bejárt terep is, bár kicsit hosszabb és nehezebb volt, mint az eddigiek, minden nap elég későn értünk a sátrakhoz, s volt közben szép számmal emelkedő is, de épp ezért talán kegyelmekben gazdagabb volt, több lehetőségünk volt nehézségeinket felajánlani, egymást az izgalmasabb helyeken, például a kidőlt fák között vagy néha kerítéseken átsegíteni, juhászkutyák közeledése idején egymást bevárni (ilyenkor rendszeresen Szabolcs testvér nézett velük farkasszemet), és persze nagyon szép helyeken mentünk. Gyönyörű volt a táj, nemcsak legelőket, hegyeket, fenyőket és távoli falvakat, hanem gyönyörűszép felhőátvonulásokat, szivárványt és még a távolban a szépvízi tavat is láttuk. Sok volt az út mentén a finom szamóca meg áfonya is (na meg málna, de ez még legtöbb helyen nem volt megérve). S érdekes volt látni időnként a tanyákat, s belegondolni abba, hogy vannak emberek, akik mindig itt élnek, a hegyek között, egy-egy kis faházikóban, mint például Kati néni, akinek háza mellett első este sátoroztunk. Jó volt látni, amilyen szeretettel fogadott, hallani azt, ahogy azt mondja, hogy „tiszta szívvel”, s jó volt látni ablakában a kis imakönyvét is meg vele ünnepelni a szentmisét. Ezek az egyszerű emberek ott fenn a hegyen talán sokkal közelebb vannak Istenhez, mint mi – Szent Ferenc ideáljához mindenképpen.

És talán legjobban tetszett az, hogy különösen sok kedves ismerős volt itt (főleg kolozsvári csoportunkból sokan összegyűltünk, köztük olyanok is, akik időközben messzire elkerültek, így nagyon jó volt újra látni őket), s összességében véve idén különösen érettnek nézett ki az összegyűlt társaság, látszott, hogy sokat nőttünk már a korábbi évekhez képest: nem kellett senkit sem fegyelmezni, nem volt hangoskodás a menet egyik részében, betartottuk a csendet az elmélkedő időszakokban, mindenki igyekezett odafigyelni, részt venni a programokon, a hátsó része a csoportnak figyelt, hogy ne maradjon le annyira, hogy eltévedjen, s esténként sem volt túl zavaró hangoskodás (legalábbis az én sátram közelében, ennek mondjuk az is lehet oka, hogy az egész napi fárasztó menetelés után már nem volt kedvünk a sötétben és hidegben üldögélni és zajongani a sátrak között). A legszebb pedig az volt, hogy mikor Somlyóhoz közeledve nagy fáradtan este 8 körül megkérdezték tőlünk, hogy mit szeretnénk, legyen-e az út további részében keresztút, vagy inkább Somlyóra érkezve tartsunk misét, esetleg mindkettőt, akkor meglepően sokan (a csapat harmadánál többen) választották a mindkettőt. Ez nekem különösen jól esett, mert voltam annyira rossz előzetes véleménnyel a többiekről, hogy meg voltam győződve róla, ha erre szavazok, egyedül leszek, s a többiek le fognak fújni, de nem így történt. Sőt, amikor végül a többség döntése alapján a keresztút maradt, s végül azt a kompromisszumot kötöttük, hogy azért mise is lesz, de azon nem lesz kötelező részt venni, csak aki szeretne, az este 11-kor kezdődő misére is rengetegen eljöttek. Egyébként jó volt mindig együtt imádkozni, s jó volt az imádságokba aktívan, egy-egy pár gondolatos elmélkedéssel is bekapcsolódni.

Persze azért néhány fájdalmam és hiányérzetem is maradt a zarándoklat kapcsán, például az, hogy a gyülekezés estéjén az eső miatt nem tudtunk egy kicsit ismerkedni egymással, s a késői érkezések miatt esténként nem volt sem mise, sőt még zsolozsma sem a táborhelyen, zsolozsma csak reggelenként, s mise csak vasárnap délelőtt meg Somlyón.

S most térjünk vissza kicsit a témához. Idén van nyolcszáz éve annak, hogy Assisi Szent Klára radikálisan elkötelezte magát Isten mellett, az ő útját választotta, s ennek tiszteletére ferences körökben Szent Klára-évet ünnepelnek. Ehhez kapcsolódva az idei zarándoklat mottója is az ő egyik idézete lett: „Tartsd mindig szem előtt eredeti elhatározásodat: amit vállaltál, amellett tarts ki!” A kitartásról, hűségről, állhatatosságról volt tehát szó. Evvel a témával – mint a kolozsvári kiscsoport tagja – én már kicsit korábban is találkoztam, hiszen újságunk, a Kpoverello zarándoklatra megjelent számát erre a mottóra építettük, így mi már valamivel korábban is töprengtünk ezen a kérdésen. Jó volt látni, hogy mindaz, amit gondoltunk-írtunk, mennyire talált mindahhoz, ami később a zarándoklaton elhangzott, vagy mennyiben egészítette ki azt.

Első nap Marián testvér vágyainkról és elhatározásainkról beszélt, a tékozló fiúnak és testvérének esetét felemlegetve arra biztatott, igyekezzünk rendet tenni vágyaink közt, tudatosítani azokat, s körbenézve tudatosítani azt, hogy épp hol vagyunk, ill. hogy ott vagyunk-e, ahol szeretnénk, mert csak ezek után tudunk döntést hozni a továbblépésre (a tékozló fiú például akkor döntötte el, hogy elmegy ahhoz, aki szereti, és tud segíteni rajta, amikor tudatosította, hogy a disznók között van). Érdekes volt az a meglátás is, hogy igazából a tékozló fiú testvére sem volt otthon, meg nem tett vágyai felemésztették gondolatait, ezért nem tudott belépni a házba, amikor testvére tiszteletére vigadtak.

Második nap Leánder testvér gondolatai nyomán kudarcainkon, főleg szeretetkudarcainkon (amikor nem tudok úgy szeretni, ahogy kellene) gondolkoztunk el, ill. azon, hogy ilyenkor mit teszünk: kétségbeesünk-e, mint Júdás, vagy Jézushoz menekülünk, mint Péter apostol vagy mint Szent Ferenc, aki keleti útja után hazatérve azt látta, hogy a rend megváltozott, a testvérek nem úgy élnek, ahogy ő szeretné, ezért ott akarta volna hagyni őket, de Isten megszólította, s ő hajlandó volt rábízni magát és rendjét Isten vezetésére.

Harmadik nap került sor a döntésekre. Hugó testvér arról beszélt, hogy merjünk, akarjunk dönteni, mégpedig úgy, hogy előzőleg keressük azt, ami mellett dönthetünk, próbáljunk meg különbséget tenni a dolgok között, s ehhez igyekezzünk csendben lenni, hallgatni, Istenre figyelni, törekedni arra, hogy megértsük, mi az ő akarata, s ezután dönteni. Döntéseinkben mindig Isten legyen a mérvadó, ne csak magunkra, hanem rá és embertársainkra is figyeljünk ilyenkor. Este a prédikációban Tibor testvér az aznapi evangéliummal, Péter vízen járásának esetével kötötte össze a döntéshozatalt: Jézus adja belénk a bátorságot, hogy megszülessen egy vágy, s mikor ez a vágy megszületik, hozzá kell fordulnunk, hogy rájöjjünk, vajon ez az ő akarata-e (amikor Péter kéri Jézust, hogy hívja magához a vízen, s Jézus hívja), majd amikor Jézus visszaigazolja ezt, elindulni. S láthatjuk, hogy ilyenkor hatalmas kegyelmeket kapunk, mindaddig, amíg nem nézünk másfelé, hanem csak Jézusra, működik a lehetetlen is (Péter a vízen jár), de mivel gyarlók vagyunk, ez nem tart mindig. Jönnek a kudarcok (mihelyt a mélységbe néz Péter, süllyedni kezd), de ebből is van kiút, ha újra Jézusra nézünk, s hozzá kiáltunk segítségért, hiszen ő fel tudja emelni azt is, aki süllyed. A béke, a csend pedig akkor áll be, mikor Jézus belép a bárkába, s ekkor el is érnek a célhoz.

Kedden, augusztus 2-án léptünk tovább a döntéseinkben való kitartás felé. Szabolcs testvér beszélt a prédikációban arról, hogy mennyire fontos, hogy igent tudjunk mondani Isten rólunk kigondolt tervére (bár ez mindig előre nem is sejtett kihívásokat, sohasem egy könnyű életet jelent), s kitartani amellett, amit vállaltunk, a nehézségek ellenére is. Ezt tette Mária, az aznap ünnepelt Angyalos Boldogasszony is, aki az angyali üdvözletkor igent mondott (ezért is néz fel rá a Porziuncula kápolna oltárképén az angyal), és Szent Ferenc is, aki szintén igent mondott Istenre, s nagy vágya, a lelkek megmentése érdekében semmitől nem riadt vissza, képes volt a pápához is elmenni, hogy búcsút esdjen ki tőle mindazok számára, akik az Angyalos Boldogasszony kápolnájában (a Porziunculában) imádkoznak. A tervek szerint a hűségről és Szent Kláráról is lett volna egy kis elmélkedés ezen a délelőttön, de Szabolcs testvér saját bevallása szerint úgy látta, úgysem tudna többet és mást mondani, mint ami a zarándoklatra megjelent újságunkban van ;), úgyhogy inkább adott háromnegyed órát az újság csendes tanulmányozására. Ez egy igen gyümölcsöző időszak volt, remekül lehetett ezalatt borvizet tölteni, sétálni, pihenni vagy beszélgetni – persze mindenki újsággal a kezében ;). De azért jól esett nekünk, mint az újság íróinak látni, hogy efféle haszna is van munkánknak, s reméljük, ha akkor nem is, talán később vagy otthon néhányatoknak valóban sikerült belenézni, s hasznotokra vált, amit olvastatok.

Ami egyébként a zarándoklat konkrét programját illeti, az nem változott az előző évekhez képest: első nap (július 29-én) gyülekező volt (ezúttal Csíkszentdomokoson), s másnaptól kezdve három napon át gyalogoltunk, ezalatt reggelente 8 körül keltünk, reggelizés, csomagolás és a sátrak lehúzása után elimádkoztuk a reggeli dicséretet, s valamelyik testvér rövid elmélkedése után indultunk. Az első szűk egyórás szakaszt csendben tettük meg, a nap témáján elmélkedve (vagy csendben a tájat figyelve, s mást elmélkedni hagyva), majd a nap többi részében beszélgetve, egymásra figyelve gyalogoltunk, elég gyakori pihenőkkel. 2-3 óra körül ebédszünetet tartottunk, s minden délután volt egy-egy imádkozva gyalogolós szakasz is (rózsafüzér, keresztút vagy egyik nap Szent Klára imája Jézus öt szent sebéhez), este pedig a táborhelyen felhúztuk sátrainkat (már akiét nem húzták fel a csomagjainkat vivők), teáztunk, vacsoráztunk, s lefeküdtünk. Harmadik nap, augusztus 1-jén este értünk Somlyóra, ahol megint harangszó várt, mocskosan, sárosan bementünk a kegytemplomba, elimádkoztuk a Te Deumot (számomra mindig ez a zarándoklat csúcspontja), hódolatunkat tettük a Szűzanyánál, majd a szobákban elhelyezkedés, vacsora és kis átöltözés után misén vettünk részt, s a végén nem maradt el a szokásos meglepetés dinnyézés sem. S aki még bírta, gitározott, énekelt vagy beszélgetett még kb. éjjel 2-ig. Másnap a reggeli és a kis elmélkedés (mint korábban már írtam, ez most igen rendhagyóra sikeredett) után kiscsoportos beszélgetés volt, majd az augusztus 2-i szentmise a kegytemplomban (Porziuncula ünnepére emlékező búcsús szentmise, ehhez a dátumhoz kötődik minden évben a zarándoklat, ekkorra kell Somlyóra érnünk) és ebéd. Ezen a ponton számomra befejeződött az idei zarándoklat, mert haza kellett jönnöm, így lemaradtam a délutáni játékról, a másnapi megosztásokról – és a somlyói szakács nénik néhány további finom főztjéről.

Hálát adok Istennek, hogy idén is itt lehettem, s köszönöm a ferences testvéreknek a zarándoklat megszervezését, három napon át tartó vezetésünket, a velünk zarándoklást, ránk figyelést, rólunk való gondoskodást és közvetlenségüket, meg persze a szívélyes somlyói vendéglátást (olyan jó azt érezni, hogy valamiképp hozzájuk tartozunk, hazamegyünk Somlyóra), s velem együtt zarándokló társaimnak, hogy szebbé tették számomra ezeket a napokat, s közvetítették Isten kegyelmét.

Kántor Emese