Egy (késői) beszámoló a Téli Találkozóról ...

(csak azért késői, mert most sikerül "publikálni" ... de talán abban segít, hogy egy kicsit visszaemlékezzünk)

Megpróbálom leírni egy pár sorba azt amit átéltem a Ferences Ifjúsági Találkozón.

Számomra ez volt az első alkalom, hogy részt vettem a találkozón. Kíváncsian fogadtam a lehetőséget és ugyan kíváncsian indultam el Dés felé.

Egy kicsit izgultam, mivel nem ismertem sok emberkét és nem tudtam mennyire fog majd sikerülni megbarátkozni a társasággal.

De elindultam. Az állomáson találkoztam másokkal, akik ugyanarra tartottak. Már a vonaton megbarátkoztunk. Örültem mert nem kellett egyedül mennem, már egy csoporthoz tartoztam.

Mikor megérkeztem Désre a kolostorba és láttam a nyüzsgés-forgást majdnem a szédülés környékezett. Tudtam, sokan lesznek, de erre nem számítottam. Jó volt minden esetre látni milyen boldog mindenki és mennyire örül a többiek viszontlátásának.

A vacsora pedig egy nagyon jó alkalom volt megismerkedni új emberekkel.

A pénteki szentségimádás egy nagyon szép pontja volt ennek a találkozónak. Ennek ellenére én nem tudtam megélni úgy ahogyan szeretettem volna. A sok ember, a jövés-menés nagyon felkavart és nem tudtam összeszedni magam. Igyekeztem, erőltettem is magam, ameddig bírtam, aztán pedig elmentem aludni.

A következő nap reggelén éreztem a szentségimádás hatását. Egy fura érzéssel keltem fel, de nem volt mit tennem. Felfedeztem azt, hogy a gondolataimmal nagyon sokat vétkezhetek. Bár próbálok helyesen cselekedni és betartani a parancsolatokat, a gondolataimat nem tudom mindig irányítani. Még ha egy percre sikerül is, aztán visszatérnek anélkül, hogy észrevenném. Frusztráló dolog ez ... akármennyit igyekeznék, mindig bűnös leszek. Ezt nehéz elfogadni … gondolom még nem vagyok elég érett ahhoz, hogy ezt megértsem. De úgy gondolom ez a felfedezés is már egy lépés előre.

A csoportokra osztás és a hat játék nekem nagyon tetszett. Mikor már megkaptam a névkártyámat és láttam más színű mint a többiekké sejtettem mi lesz belőle. Mikor megláttam kikkel vagyok a csoportban arra gondoltam csak: új emberek, lehet új barátaim lesznek. Az a darab spárga nagyon sokat segített. Nem volt az, hogy most mindenki választ ki magának valakit a csoportból és avval beszélget, vagy ismerkedik meg. Már az első perctől egy csapatnak éreztem mindenkit. Együtt működtünk, együtt döntöttünk, együtt indultunk el, egyszerre álltunk meg, és közösen döntöttük el milyen játékkal kezdünk. Nagyon beleéltem magam minden gyakorlatba. Próbáltam jól teljesíteni a kötelességeimet, mindent a csoportért. Nem gondoltam arra, hogy majd nyerünk, számomra a csapatmunka többet ért. A plakát készítés nagyon jó volt. Izgultam egy kicsit, mivel nem tudok rajzolni, nagy ötleteim sincsenek, de bíztam abban, hogy lesz majd ott valaki aki megadja az ötletet és valamivel majd tudok én is besegíteni. Igy is volt. Az ötlet hamar megszületett. Képeket válogattam, ollóval kivágtam őket, ragasztottunk. Mindenkinek megvolt a saját feladata.

A tanúságtételek is nagyon tetszettek. Bár, őszintén mondva, bántam, hogy ilyen rövidek voltak. Szerettem volna több történetet hallani arról a zarándoklatról, amit gyalog tettek meg a testvérek.

A szombati csúcspont az volt mikor kiküldtek az utcára missziózni. Úgy gondoltam viccelnek. Életemben sosem tettem még ilyet. Általában nem szeretek vallásról beszélni, főleg azoknak, akik nem mutatnak érdeklődést e téma iránt. Én sem szeretem mikor megállítanak az utcán és téríteni akarnak. Minden esetre úgy láttam nincs nagy értelme felháborodni, vagy ellenkezni ennek a feladatnak. Mindenkinek mennie kellett, ez volt a program és kész. Örültem annak, hogy csoportosan kellett kimenni az utcára. Nem ismertem senkit Désen, úgy hogy az a veszély nem állt fenn hogy ismerősökkel találkozok majd. Ez a dolog bátorított arra, hogy beleéljem magam ebbe a feladatba is. Az is eszembe jutott, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában. Missziózni egy ismeretlen városba, a végén már nem is tűnt olyan lehetetlennek.

Az elejétől tudtam, nem fogok megállítani embereket és nem fogok prédikálni nekik. Ez nem nekem való. Mosolyokkal térítettünk. Énekeltünk, szórólapokat osztogattunk. Jól telt. A vége felé, úgy beleéltem magam, hogy már bántam a visszatérést a kolostorba.

Vidáman értem a szentmisére. A zsolozsma is szép volt, de mikor megtudtam, olvasmányos imaóra is lesz egy kicsit fel voltam háborodva. Fáradt voltam már nem volt kedvem. Aludni szerettem volna. Már azon is voltam, hogy kész most feladom és aludni fogok. De valami ott bennem, nem hagyott békén. Akartam is menni, de aludni is akartam ... A végén döntöttem. Tudtam, hogy hosszabb lesz az ima, de a végén sokkal rövidebb volt mint amire számítottam. Nem bántam meg, hogy egy fél óra alvást feláldoztam. Jó volt fáradtan, de elégedetten és lelkifurdalás nélkül lefeküdni. Ha nem mentem el volna, akkor biztos megbántam volna.

Vasárnap már bántam, hogy hamarosan véget ér a találkozó és haza kell menni. Még élvezni akartam a társaságot és a programot. A vasárnapi csúcspont az áldás volt. Nekem személyesen sokat adott az a pillanat. Félelmetes is volt egy kicsit. Azért, mert ha komolyan veszem a missziót és a feladatomat, akkor az azt jelenti, hogy minden percben, mindig, arra kellene igyekezzek, hogy tökéletesen teljesítsem a kötelességeimet. És ez ám nem könnyű. Féltem egy kicsit sorba állni mert tudtam, nem mindig fog sikerülni ez a feladat. Éreztem azt, hogy ez az áldás majd segít. Ennek a pillanatnak az emléke majd elég erős lesz ahhoz hogy kellő időben eszembe jusson és megtegyem a helyes tenni valót. Szép volt az áldás pillanata és a kicsi keresztnek külön örültem. Nagy ajándék volt ez számomra.

A találkozó véget ért. Különleges élmény volt. A félelmeimet legyőztem és nyugodtan tértem haza. Új erőkkel egy új hétre.

Azóta is próbálom nem elfelejteni a misszió feladatát. Bevallom, elbotlottam már sokszor, de olyan alkalom is volt, mikor bátran kiálltam és nem tagadtam meg a hitemet. De azért ez csak akkor sikerült mikor ismeretlen emberekkel volt dolgom. Még mindig nehezemre esik itthon missziózni. Ebben az esetben csak annyit tudok csinálni, hogy igyekezzek minden erőmből jó példa lenni, imádkozni és remélni abban, hogy majd minden megoldódik.