VII. Feriza - beszámoló III. (Nagy Lilla)

Pax et bonum!

Az idei FerIZán az életről elmélkedtünk. A három napos gyaloglás során az élet egy-egy szintjével foglalkoztunk: első nap a fizikai, második nap a szellemi és harmadik nap a lelki élettel.

A fizikai életről Zoltán testvér tartott nekünk elmélkedést. Felsorolta azokat az életformákat, amelyeket csupán a fizikai élet jellemez. Jézus megtestesülésével magára vette teljes emberi mivoltunkat, fizikai testben született közénk, de példát adott arra, hogy életünk túlmutat a fizikai léten. Alkalmunk volt az egyórás csendben való gyaloglás alatt elmélkedni azon, hogyan állunk mi a fizikai élettel. Elgondoltam, hogy amikor a fizikai életről hallunk, mindig megborzadunk, és úgy tekintünk rá, mint valami rossz dologra, mint valami pejoratívra és állatira. Holott a Bibliában a test szó nem a fizikai életre, hanem az Isten ellen szegülő életre utal, amelyben benne van az élet mindhárom dimenziója. Hasonlóképpen a lélek nem csupán a lelki életre, hanem az élet három szintjének azon vonásait ragadja meg, amely Isten fele visz. Emberként el kell fogadnunk, hogy anyagi valóságba vagyunk bezárva, meg kell ismernünk ezt az anyagi valóságot, Szent Ferenc szavaival élve a „szamár testvért”, és békét kell kötnünk esendőségével, hogy ne zaklasson bennünket, amikor szellemi és lelki életünket éljük. Aki meg akar feledkezni testéről, hogy csak a lelki életet szolgálja, az előbb utóbb el fog esni, hiszen nem vesz tudomást azokról az „eszközökről”, amelyeket testében kapott a lelki élete teljesebbé tételének céljából. Olyan, mint amikor valaki egy félrehordó fegyverrel próbál célba lőni. Ha megismerné fegyverét, tudná, hogy mennyivel kell a cél fölé vagy alá céloznia ahhoz, hogy betaláljon. De ha nem akar tudomást venni fegyvere gyengeségéről, képtelen lesz eltalálni a célt.

A szellemi életről Szabolcs testvér tartott nekünk elmélkedést. Az életet egy háromlábú székhez hasonlította, amely akkor van egyensúlyban, ha mindhárom lábára támaszkodik. Egyaránt szükségünk van életünk testi lelki és szellemi dimenziójára ahhoz, hogy teljes emberi életet tudjunk élni. Talán az sem véletlen, hogy a szellemi életről Szent Ignác napján elmélkedtünk, hisz az Anyaszentegyház ezen szentje pont abban vált példaképünkké, hogy magas szinten művelte a szellemi életet, és nagyszerűen össze tudta egyeztetni a lelki élettel. A szellemi élet nem állt tőlünk távol. Szinte valamennyien tanulók voltunk: licisek és egyetemisták kevés kivétellel. Mindannyian megvívtuk és megvívjuk a magunk harcát a tanulással, az információ szerzésével, kiválogatásával, értékesítésével. A feladatunk, hogy mindazzal, amit megtanulunk a közösségeink építő tagjaivá váljunk. Hiszen a szellemi életet csak úgy éri meg művelni, ha ezáltal Istenhez és embertársainkhoz közelebb kerülünk.

Harmadik nap Tibor testvér tartott nekünk elmélkedést a lelki életben a hármas útról: a megvilágosodás, megtisztulás és az egyesülés útjáról. Sokan hallottunk ezekről az utakról, mégis olyan kevésbé veszünk tudomást róluk. Pedig szinte mindegyikünk életében fontos szereppel bír, és sokban megkönnyítené önmagunk és egymás elfogadását, hogyha szem előtt tartanánk. Amikor Isten meghív bennünket, a megvilágosodás útjára lépünk, amikor minden olyan nagyszerűnek és könnyűnek tűnik. Jól esik imádkozni, segíteni embertársainkon, lelkesek vagyunk, és azt hisszük, csak akarnunk kell és hatalmas tetteket tudunk végrehajtani. Aztán telik az idő, kezdeti lendületünk megcsappan és azon vesszük észre magunkat, hogy már ímmel-ámmal végezzük el a ránk bízott munkát, nem esik olyan jól imádkozni, olyan, mintha Isten nem lenne már jelen az életünkben. Fontos tudatosítanunk magunkban, hogy ez nem azt jelenti, hogy valami gond lenne velünk. Isten nem fordult el tőlünk, és mi nem hibáztuk valahol el. Mindaz az ígéret, és felismerés, amit az előző úton elnyertünk továbbra is igaz marad. Ilyenkor akaratunk visz tovább bennünket. De Isten nem hagy magunkra ebben a sötétségben, hanem mellettünk áll és erősíti az akaratunkat. A harmadik út csak ezután következik, és nem lehet ide eljutni az előző két út megkerülésével. Ezen az úton egyesülünk Istennel. Ez nem jelenti azt, hogy ezentúl már nem fogunk szenvedni, hogy ezentúl már nem lesznek harcok. Isten viszont mellettünk van, és ezt tudjuk. Ekkor már természetes imádkozni, templomba járni, jót tenni.

Ezeket hallva egy lelkigyakorlat jutott eszembe, amikor az új énekről elmélkedtünk. Az új ének akkor születik meg a lelkünkben, amikor túljutunk a megtisztulás keserű útján, és egyesülni tudunk Istennel. Olyan jó tudni azt, hogy szenvedéseink, lelki sötétségeink miatt nem kell önváddal emésszük magunkat, hanem nyugodtak lehetünk afelől, hogy jó úton -a megtisztulás útján- járunk.

A három nap folyamán részünk volt napsütésben és esőben egyaránt. Csodálatos volt, hogy nem panaszkodtunk, el tudtunk fogadni mindenféle időjárást, hágót és lejtőt, köveketet és vizet az úton, a lábunk alatt. Volt amikor láttuk magunk előtt Somlyót, volt amikor felhő ereszkedett rá, mégis tudtuk, hogy jófele tartunk, hogy jó irányba vezetnek minket.

Az időtlenségben éltünk. Nem voltak kitűzött időpontok, a magunk természetes napi ritmusunkban éltünk, feküdtünk le és keltünk fel, ettünk és meneteltünk. Eggyéolvadtunk a természettel, amely fizikai életünket próbára tette, de be is fogadott minket, mint gyermekeit. A fizikai fáradalmak és fájdalmak elgondolkodtattak esendő voltunkról, hatottak szellemi és lelki gondolatainkra, Istenhez terelték őket.

Szakadó esőben érkeztünk meg Somlyóra. Alig vártuk, hogy letusoljunk,és száraz ruhát vegyünk magunkra. Mégis volt erőnk, az utolsó néhány száz méteren összeszedni magunkat, rendezett sorokban és csendben bevonulni a templomba. Csodálkoztam ezen, főleg magamon, hogy bármennyire is azt éreztem, hogy erőm vége fele közeledek, mégis képes voltam fegyelmezni magamat, és zarándokhoz méltóan vonulni be Somlyóra.

Este részt vettünk az első szombati misén, rózsafűzéren és Mária körmeneten. Telve volt a templom emberekkel, ünneplő arcokkal, akik Erdély különböző részeiről zarándokoltak el a Szűzanyát köszönteni. Ilyen körmeneten Assisiben vettem részt ezelőtt két évvel. Olyan boldog voltam, hogy a mi Csíksomlyónkon is ugyanolyan ünnepet rendeztek, mint a ferencesség szívében. A Szűzanya tisztelet összeköt mindannyiunkat, és a közös liturgia által megszűnik a tér is az idő válaszfala, így válunk mindannyian egy közösséggé.

Vasárnap felmentünk a Nyeregbe métázni. Mi gyengélkedők felültünk a Hármashalom oltárhoz, és beszélgettünk. Olyan nagy élmény volt szóba állni emberekkel, akiket évekkel ezelőtt ismertem meg, és akik mára már megváltoztak. Olyan szép volt látni azt, ahogyan mindannyian fejlődünk, komolyodunk, érünk. Hogy bár lassan, de rendeződik életünk, mégis van változás, és jó irányba: igazi önmagunk és Isten fele indultunk el.

Este a Hét élet című filmet néztük meg. Megrázó történet volt, egy férfi hét ember életét kioltva önmagát tette Istenné, és úgy döntött, ő maga teszi jóvá hibáját. A szó szoros értelmében saját testét osztotta szét a rászoruló emberek között. Elgondolkodtató volt, hogy szabad-e nekünk Istent kizárva életünkből eldöntenünk azt, hogyan akarjuk jóvá tenni végzetes tévedéseinket. Felvetődött a kérdés: aki saját testét szétosztva saját életét oltja ki az öngyilkos vagy mártír?

Hétfőn ezeket a kérdéseket is megbeszéltük a kiscsoportokban, valamint azt is megoszthattuk egymással, hogy az élet mely szintjével foglalkozunk többet, és melyik úton járunk. Benjamin testvér hozzászólása tetszett nekem: az életünk három szintje közötti összhangra kell törekednünk, nem részesítve előnyben egyik szintet sem.

A záró Szentmisében Tibor testvér szembeállította Szent Ferenc útját a film főhősének útjával. Mindketten traumákon mentek keresztül és krízis helyzetbe jutottak. De Ferenc hitt Istenben, és ez segítette őt, hogy a film főhősétől eltérő utat járjon be. Felismerte Isten hívását, aki őt a leprások közé küldte, akiktől irtózott. Mivel elfogadta a hívást és oda ment, ahova Isten küldte, szolgálni kezdte a leprásokat. Negyedik lépésként pedig megismerte a boldogságot, hisz ami azelőtt gyűlöletes volt előtte az vált lelke édességévé.

Adja Isten, hogy mi is Szent Ferencet követve járjunk a Jézus által kijelölt úton!

Köszönöm a ferences testvéreknek, különösen Szabolcs testvérnek, hogy megszervezték számunkra a FerIZát. Lehetőségünk volt kipróbálni kik is vagyunk valójában, szembenézni nehézségeinkkel, félelmeinkkel és gyengeségeinkkel, elfogadni őket és győzedelmeskedni felettük. Hisz a Zarándoklat célja, hogy megismerjük, elfogadjuk és közelebb kerüljünk Istenhez, egymáshoz és igazi önmagunkhoz. Így nevel bennünket a FerIZa az életre.

Lilla