VII. Feriza - Rendhagyó beszámoló az idei Ferences Ifjúsági Zarándoklatról

Hol volt, hol nem, messze-messze, még az Óperenciás- tengeren innen, de a Hargitán túl, volt egyszer egy háromlábú kisszék. Igen, jól látod, egy háromlábú kisszék. Amolyan ütött-kopott, kissé billegő, de mindent összevetve nagyon hasznos és kedves kis jószág. Neve is volt neki, de ezt majd csak később árulom el.

 

Nos, ez a kisszék gondolt egyet, és zarándokútra indult. Mivel tudta, hogy a ferences testvérek minden évben gyalogos zarándoklatra indulnak egy csoport fiatallal, no meg mi tagadás, a medvéktől is félt, úgy döntött, hogy a Ferences Ifjúsági Zarándoklathoz (becézve csak FerIZa) csatlakozik. Még nem sejtette, hogy micsoda viszontagságok várnak majd rá az út során.

 

Egy szép július végi délutánon megérkezett hát ő is az újtusnádi plébánia udvarára, ahol már javában zajlottak az előkészületek. Egyesek sátrakat húztak fel, mások krumplit és hagymát pucoltak, ismét mások meg kitörő üdvrivalgással üdvözölték éppen érkező ismerőseiket. Kisszékünk kissé megszeppent a nagy forgatagban, de azért igyekezett kényelmes sátorhelyet keresni magának. Épp időben végzett az előkészületekkel, hiszen kezdetét is vette az este első közös programja: az ismerkedés. Hamarosan rá kellett döbbennie, hogy nagyon vegyes társaságba csöppent, hiszen a legfiatalabb résztvevő alig múlt 14 éves, és voltak a harmincas éveik derekán járó zarándokok is. Voltak, akik Kap­lonyból, mások Maros­vásárhelyről, Brassóból, Besz­ter­cé­ről, Kézdivásárhelyről, Ko­­­lozs­várról, Déváról, Nagy­szent­miklósról, Udvarhelyről és az ország különböző sarkaiból érkeztek. A csapat egy része már tapasztalt zarándok volt, mások most vettek részt először FerIZán. A kisszék kezdett egyre felszabadultabban viselkedni, hiszen rá kellett jönnie, hogy egy ennyire sokszínű társaságból senki sem lóg ki igazán. Így mire a gulyásevésre került a sor, már egész otthonosan érezte magát.

 

Másnap hajnalban harangzúgásra ébredt, de nem bánta a korai ébresztőt, mert időközben megtudta, hogy a zarándoklat során az ő három lába lesz a középpontban, róla fog szólni az elkövetkező három nap. Érthető izgatottsággal pakolta hát össze holmiját, reggelizett és vett részt a reggeli dicséreten. Útnak indult ő is a zarándokok csoportjával, és szíve hevesebben kezdett dobogni, mikor egy tisztásra érve mindenki leült egy nagy fenyőfa árnyékába, és figyelmesen hallgatták az első elmélkedést, mely az ő egyik lábáról szólt. Nos, azt hiszem elárulhatom most már, hogy kisszékünk neve Élet. És bizony ő is tapasztalta, hogy ha csak első lábára, azaz az Élet fizikai síkjára támaszkodik csupán, akkor nagyon de nagyon bizonytalanul áll. Szerette ugyan ezt a lábát, a fizikai síkot, de tudta jól, hogy ha csak ez volna, akkor bizony nagyon bűnös Élet lenne ő. Annyira belemélyedt gondolataiba, hogy észre sem vette, hogyan cihelődnek és indulnak tovább a fiatalok. Legnagyobb csodálkozására a következő fél órában néma csendben, a hallottakon elmélkedve ment mindenki tovább, noha tűző napon és kaptatón vezetett tovább útjuk. Jól is esett az üdítő forrásvíz az ebédhez, melyet már csaknem a Hargita gerincén fogyasztottak el. A délutánból leginkább az maradt meg kisszékünknek, ahogyan rózsafüzért imádkozva haladtak, egyre másra maradtak el mögöttük az erdők, tisztások, tárultak fel a völgyek és az újabb meg újabb hegylábak. Estére erősen elfáradt, érezte, hogy ez a nap komoly fizikai megpróbáltatást jelentett számára, és ha nem lett volna másik két lába, a fizikai síkra támaszkodva bizony nem győzte volna a megerőltető gyaloglást.

 

Nagyon hálás volt, amikor az aznap esti táborhelyre megérkezve azt látta, hogy minden sátor felhúzva várja őket azt bizonyítva, hogy a háttérben dolgozó ferences testvérek is egész nap tevékenykedtek.

 

Másnap reggel már kissé nehezebben ébredt, de a rá váró újabb kalandok gondolata egy-kettőre kiverte szeméből az álmot. Tudta, hogy aznap második lábáról, a szellemi Életről lesz szó, ezért kíváncsian várta, mi újat tud meg önmagáról. Az elmélkedést követő csendes gyaloglás alatt bőven volt ideje elgondolkodni azon, hogy elég időt szán-e a szellemi tevékenységekre, önmaga művelésére, olvasásra, kultúrára, illetve azon, hogy eddig megszerzett műveltségét és tudását hogyan kamatoztatja önmaga, illetve környezete javára. Érezte azt, hogy két lábára (a fizikai és a szellemi életre) támaszkodva már sokkal biztosabban mozog, de mintha még valami hiányzott volna... Egész nap azon törte a fejét, mi is hiányzik még ahhoz, hogy biztonságban érezze magát. Ezen gondolkodott gyaloglás közben, a pihenők alatt, sőt még a keresztút végzése közben is el-elkalandozott a figyelme azt keresve, hogy mi is lehet a harmadik, egyensúlyt hozó sík.

 

Harmadik nap aztán erre is fény derült, hiszen ez a nap az ő harmadik lábáról, még pedig a lelki Életről szólt. Kisszékünk csak úgy ujjongott önmagában, hiszen amit hallott, teljesen összhangban állt saját tapasztalataival. Hétköznapjaiban is azt kellett tapasztalnia, hogy első két lábának, azaz a fizikai és a szellemi létnek folyamatosan szüksége volt a lelki Életre ahhoz, hogy ő biz­tosan álljon, és egyensúlya ne boruljon fel minduntalan. A lelki Élet három útjával azonban csak most találkozott először, ezért tátott szájjal hallgatta az elmélkedést. Hamarosan azonban rájött, hogy mindez ismét csak róla szól. Amikor a megvilágosodás útjáról volt szó, felidézte magában azt az időszakot, amikor először kezdett közösségbe járni, lelkesen vett részt minden programon, naponta járt szentmisére, és annyira könnyedén és örömmel imádkozott... Aztán szembesült jelenlegi állapotával is, hiszen a megtisztulás útjáról hallva rá kellett döbbennie, hogy igencsak válságba került az utóbbi időben, alig tudja magát elvonszolni vasárnaponként a templomba, közösségében is mintha kilógna a sorból, és csak ímmel-ámmal tud egy-egy imát elmormolni. Sokat segített neki az, hogy tudatosította, ez csak egy időszak, egy természetes folyamat, és ilyenkor az akaraterő az, ami segíthet neki túljutni a válságon. Az ígéretes, de távoli jövő képeként figyelte az egyesülés útjáról mondottakat, remélte hogy egyszer majd ő is eljut oda, hogy szabadon, Isten közelségét érezve, mintegy természetes módon tegye a jót, legyen jelen mások és önmaga számára, és összhangban érezze magát a jó Istennel.

 

Annyira elmerült gondolataiban a gyaloglás közben, hogy észre sem vette a rohamosan közeledő viharfelhőket, csak az első esőcseppek riasztották fel gondolataiból. Hiába kapta elő esőköpenyét, alaposan bőrig ázott. Már-már kezdett volna kétségbeesni, de körülnézve azt látta, hogy a csuromvizes zarándokok már az esővel mit sem törődve, nevetve gázolnak bokáig a pocsolyákba, fröcskölik egymást, egyesek már feladták a sárral való esélytelen harcot és mezítláb gyalogolnak, mindezt azonban széles mosollyal arcukon.

 

Kisszékünk is elmosolyodott hát, és vidáman folytatta útját. Egyedül az a gondolat kedvetlenítette kissé el, hogy ennyire sárosan és vizesen biztosan nem mehetnek majd be a templomba megérkezésükkor, holott annyira számított rá, hogy a zarándokút végén közösen adhatnak hálát a Jóistennek a szerencsés megérkezésért. Nagyon elcsodálkozott hát, mikor megtudta, hogy Csíksomlyón első útjuk a templomba vezet majd, ahol alkalmuk lesz csendben megköszönni mindazt, amivel az előző három nap során gazdagodtak. Ettől kezdve lábai a fáradtság ellenére is frissen és vidáman vitték tovább: érezte, hogy erre a három segítségre támaszkodva képes lenne bármekkora viharral szembenézni.

 

A meglepetések ezentúl is egymást érték, hiszen kisszékünk még aznap este fáklyás körmeneten vehetett részt, másnap pedig a délelőtti szentmise után a délutánt métázással és focizással tölthette. Futott is, ahogy csak három lábától telt, a labda után, nem egy pontot szerezve csapatának. Az esti program meglepetés volt, ezért nagyon megörült, mikor megtudta, hogy a Hét élet című filmet fogják közösen megnézni. Tetszett neki, hogy róla fog szólni ez a film, viszont nagyon elszomorodott, mikor rájött, hogy a fősze­replő életéből épp a legfon­tosabb, a lelki sík hiányzik, ezért kerül válságba és próbálja Münchausen báró módjára önmagát kihúzni a lelkiismeretfurdalás és bűntudat mocsarából. A másnap délelőtti kiscsoportos beszélgetésen ezt el is mondta társainak, akik úgyszintén hasonló következtetésekre jutottak.

 

A záró szentmise után próbálta ugyan férfiasan rejtegetni könnyeit, de nem sikerült igazán lepleznie meghatódottságát és afeletti szomorúságát, hogy véget ért ez a kaland, lassan pontot kell tenni a végére. A fájdalom enyhítése végett megígérte magának és új barátainak is, hogy jövőre, ugyanitt, ugyanekkor... Ha sikerül ígéretét betartania, akkor egy év múlva az én mesém is újabb fordulatokkal gazdagodik. Addig is itt a vége, fuss el véle!

 

a Zarándok

 

Megjelent a Vasárnap című hetilapban