Előszó

¹ Ezekben a végső napokban^[1] megjelent üdvözítő Istenünk kegyelme^[2] szolgájában, Ferencben mindazoknak, akik igazán alázatosak és barátai a szent szegénységnek. Benne Isten túlcsorduló irgalmának hódolhatnak és példájából tanulhatják meg, hogyan kell az istentelenségről és világi kívánságokról teljesen lemondva^[3] Krisztushoz hasonlóan élni és olthatatlan vággyal szomjazni a boldog reményt^[4]. Mert a fölséges Isten reá, az igazán szegényre és bűnbánóra^[5], jóságának olyan leereszkedésével tekintett^[6], hogy nemcsak kiemelte világi életének nyomorúságából és porából^[7], hanem az evangéliumi tökéletesség követőjévé, vezérévé és hírnökévé, a hívők világosságává tette őt^[8]. Tanúságot kellett tennie a világosságról^[9], hogy a hívők szívében egyengesse az Úr előtt a világosság és a béke útját^[10].
Mint a hajnalcsillag a felhők között^[11], úgy tündökölt életének és tanításának ragyogásában s káprázatos sugárzással vezette világosságra a sötétségben és a halál árnyékában ülőket^[12]. Mint fénylő szivárvány a dicsőség ködében^[13], az Úrral kötött szövetség jelvényét hordozta magán^[14]. A béke és üdvösség jóhírét hirdette az embereknek^[15], mint az igazi béke angyala^[16]. Isten rendelte őt az Előfutár példájára és hasonlatosságára, hogy a pusztában utat készítve^[17] a fönséges szegénységnek, mind példájával, mind szavával a bűnbánatot hirdesse^[18]. Előbb elhalmozták őt az égi kegyelem ajándékai, majd a győzelmes erény érdemeivel gyarapodott; betelt a prófétaság lelkével, kiválasztatott az angyali küldetésre, egészen lángolt a szeráfi tűztől, és mint az életszentség útját végigjárt ember, a magasba ragadtatott a tüzes szekéren^[19], ezért élete folyásából világosan kitűnik, hogy okkal mondhatjuk: Illés szellemében és erejében érkezett^[20].
Így hát valóban méltó, hogy benne fedezzük fel a napkeletről feljövő és az élő Isten jelét viselő angyalt, akit a Vőlegény másik barátja, János apostol és evangélista^[21] igaz jövendölése jelzett. A hatodik pecsét felnyitásakor láttam, mondja János a Jelenések könyvében, hogy napkeletről egy másik angyal száll fel, aki az élő Isten jelét viselte^[22].
² Ha szemügyre vesszük Ferencben, Isten szolgájában a kimagasló életszentséget, amellyel az emberek között az angyali tisztaság hasonmása lett, és amellyel Krisztus tökéletes követőinek is példával szolgált, akkor kétséget kizáróan meggyőződhetünk arról, hogy Istennek ezt a követét Krisztus kedvelte, mi utánozhattuk, a világ pedig csodálta. Ebben a hűséges és áhitatos érzésben nemcsak küldetése igazol minket, mely arra szólt, hogy a bűnöket sirató és töredelmes férfiak homlokára Tau jelet rajzolva^[23] a bűnbánati kereszt és a keresztre emlékeztető habitusa jelével sírásra és kesergésre, hajlenyírásra és szőrruha felöltésére hívjon fel^[24], hanem megerősíti ezt az igazság cáfolhatatlan tanúbizonyságaként az élő Istenhez, vagyis a megfeszített Krisztushoz való hasonlatosság pecsétje^[25] is, amelyet nem a természet ereje, sem emberi ügyeskedés,
hanem az élő Isten Lelkének csodálatos hatalma ütött testébe.
³ Méltatlannak és elégtelennek érzem magamat e tiszteletreméltó ember mindenben utánzásra méltó életének megírására. Nem is vállalkoztam volna rá semmiképpen sem, ha nem unszol a testvérek égő szeretete, nem indít az egyetemes káptalan egyhangú kérése és nem késztet a szent Atya iránti odaadás. Hiszen ha néma maradnék, én, aki közbenjárására és érdemeiért menekültem meg gyermekkoromban a halál torkából - egészen élénken emlékszem -, jogosan vádolhatnának hálátlansággal. Én, aki mind testi, mind lelki életemet Isten kegyelméből neki köszönhetem, erejét megtapasztaltam magamon, és megismertem élete erényeit, legfőképpen azért vállaltam el ezt a munkát, hogy tetteit és szavait a részben elfelejtett, részben kallódó töredékekből - ha nem is egészében, de legalább némileg - összegyűjtsem, nehogy azok, akik Isten szolgájával együtt éltek, magukkal vigyék azokat a sírba.
    ⁴ Hogy tehát életének tényeit minél megbízhatóbban és világosabban örökíthessem meg az utódok számára, fölkerestem születésének, életének és halálának helyét, szorgalmasan értekeztem még élő társaival, főképpen pedig azokkal, akik életszentségének ismerői és jeles követői voltak, s így nekik a megismert igazságnál és a kipróbált erénynél fogva kétségtelenül hitelt kell adnunk. Mindannak leírásában pedig, amiket szolgája által az Úr végbevinni méltóztatott, mellőztem a túlzottan díszes stílust. Arra gondoltam, hogy az olvasó áhitatát az egyszerű beszéd inkább növeli, mint a cicomás. A zavar elkerülése céljából a történteket nem mindig időrendben csoportosítottam, hanem inkább az összefüggésnek megfelelő elrendezésre törekedtem, így különböző időben történt eseményeket összekapcsoltam, egyidőben történteket pedig más-más témához soroltam, ahogy alkalmasnak látszott.
    ⁵ Életének kezdetét, folyamát és végét tizenöt fejezetben írom le, az alábbi rendben:
    1. világi élete; 2. tökéletes Istenhez-térése és a három szentegyház kijavítása, 3. szerzetének alapíta és szabályzatának jóváhagyása, 4. annak fejlődése az ő kormányzata alatt és az előbbi jóváhagyott szabályzat megerősítése, 5. életének szigorúsága és a teremtményekben talált vígasztalódása, 6. alázatossága, engedelmessége és az óhajára ismétlődő isteni leereszkedések, 7. a szegénység szeretete és a hiányok pótlása; 8. jámbor érzülete és az esztelen állatokra gyakorolt hatása, 9. szeretete és a vértanúság utáni vágyának forrósága, 10. imádságos hajlama és erénye, 11. a Szentírás értelmezése és prófétai tehetsége, 12. prédikációinak hatékonysága és gyógyító ereje, 13. a szent sebhelyek, 14. türelme és halála, 15. szenttéavatása és tetemeinek áthelyezése. Végső záradékul pedig néhány csodát is felsorolok, melyek boldog halála után történtek.
    Kezdődik Szent Ferenc Atyánk élete.

I. fejezet

Világi élete

    Élt Assisi városában egy Ferenc nevű ember, akinek áldott az emléke^[26]. Isten ugyanis jóságosan elébe jött az édesség áldásaival^[27], irgalmasan kiszabadította a jelen élet veszedelmeiből, és bőségesen elhalmozta az égi kegyelem ajándékaival. Olyan emberek között nőtt fel, akiknek minden dolga csak a hívság^[28], így fiatalon hiábavaló dolgoknak élt; később pedig némi tanulás után nyereséges kereskedői vállalkozásba fogták be. Az égi segítségtől vezetve sem a léha ifjak között nem adta át magát a testi kicsapongásnak, bár hajlott a mulatozásra, sem a kapzsi kalmárok között nem vetette bizalmát a pénzbe és a kincsekbe^[29], bár vágyott a nyereségre.
    Volt a fiatal Ferencben valami Istentől adott nagylelkű könyörület a szegények iránt, amely gyermekségétől fogva együtt nőtt vele^[30], és olyan jószívűvé tette, hogy - többé már nem süket hallgatójaként Evangéliumnak - föltette magában, hogy mindenkinek ad, aki kér tőle^[31], különösen ha Isten szerelmére kéri. Amikor egyszer az üzleti sürgés-forgásban szokásától eltérően elutasított egy szegény embert, aki az Isten szerelmére alamizsnát kért tőle, mindjárt föleszmélt, utánaszaladt és bőséges alamizsnát adott neki. Ekkor megfogadta, hogy többé, hacsak lehet, soha nem utasít el senkit, aki az Úr szerelmére kéri. Ezt haláláig állhatatos hűséggel meg is tartotta, és így az Isten szeretetének és kegyelmének egyre bőségesebb áradását érdemelte ki. Később, amikor már tökéletesen magára öltötte Krisztust^[32], azt szokta mondani, hogy már világi életében sem tudta mély megilletődöttség nélkül hallgatni, ha valaki Isten szeretetét emlegette.
    Lelki finomsággal párosult szelíd nyájasság, emberfeletti jóság, karöltve tehetségét is meghaladó bőkezűséggel, tüntette ki ezt a széplelkű ifjút, amely mind előrejelezte azt, hogy a jövőben az isteni áldások özöne mily túláradó lesz rajta. Beszélik, hogy valami assisibeli férfiú Istentől ihletve, amikor egy alkalommal a városban találkozott vele, levette köpenyét, lába elé terítette ruháját és kijelentette, hogy Ferenc minden tiszteletre érdemes lesz, mert a közeljövőben nagy dolgokat visz végbe, s azért a hívek egyetemessége dicsőíteni fogja.
    ² Önmagát illetőleg Ferencnek nem volt tudomása Isten szándékairól. Egyrészt azért, mert atyja parancsára a világi dolgok foglalták le, másrészt azért, mert az eredeti bűn következtében nem vonzották az eszményiek és nem tudott még szemlélődni az égiek felett, s nem kóstolt bele az isteni dolgokba. Ámde a megpróbáltatás felfigyelteti a lelket. Igy esett, hogylőn rajta az Úr keze^[33] és megváltozott a Fölséges jobbja által.^[34] Hosszas betegség nehezedett testére, hogy lelkét alkalmassá tegye a Szentlélek kenetére. Mikor aztán helyreállott egészsége, s magának illedelmes ruhát készíttetett mint annak előtte, egy nemes, de szegény és rosszul öltözött lovaggal találkozott össze. Jó lélekkel megszánta ennek szegénységét és ruháját legott levetve neki adta, hogy egyszerre kettős jócselekedetet vigyen végbe, a nemes lovag szégyenkezésének is, meg a szegény szorultságának is véget vetve.
    ³ Következő éjtszaka aztán, amikor éppen mélyen aludt, az isteni irgalom Krisztus keresztjének jelével ékesített fényes és nagy fegyveres termet mutatott neki annak kinyilvánítására, hogy a legfőbb Király iránti szeretetből a szegény katonával gyakorolt irgalmasságáért felbecsülhetetlen jutalom lesz a kárpótlás. Kérdésére, hogy kié a fegyverek, égi szózatban azt a választ kapja, hogy az övé és katonáié.
    Reggelre ébredve, mivel még lelke nem volt gyakorlott az isteni titkok felfogására, s nem tudott a szemmel látottakon át a láthatatlan igazságok észrevételére jutni, arra magyarázta a szokatlan látomást, hogy az nagy, jövendő gazdagság előrejelzője. Elhatározta tehát, - nem ismerve még az Isten akaratát - hogy Apulia egyik előkelő grófjához megy, s az ő szolgálatában hadi dicsőséget szerez, amint azt látomása előrevetítette.
    Elindulása után azonban hamarosan, alig érte el a legközelebbi várost,^[35] éjszakának idején nyájas igékkel szólt az Úr hozzá:
    - Ferenc, ki tud több jót tenni veled, az úr vagy a szolga, a gazdag vagy a szegény?!
    Válaszára, hogy az úr és a gazdag képes több jóra, mindjárt hozzátette az égi szózat:
    - Akkor hát miért hagyod el az Urat a szolgáért, s a gazdag Istent a szegény emberért?!
    Erre Ferenc így szólt:
    - Mit akarsz, hogy cselekedjem, Uram?!^[36]
    Az Úr pedig meghagyta neki:
    -Menj haza, mert a látomásnak, amit láttál, lelki értelme van, amit nem emberi, hanem isteni akarat teljesít meg benned!
    Megvirradva sietséggel tér vissza Assisibe és az engedelmesség mintaképe lett, aki lelkileg bízvást és örömest várta az Úr rendelkezését.
    ⁴ Ettől kezdve a nyilvános élet zsivajától kivonta magát és buzgón kérte az ég kegyességét, nyilvánítaná ki neki, mit kelljen csinálna. A gyakori imádságtól a mennyei vágyakozásnak tűzlángja oly hevesen lobbant föl lelkében, hogy az égi haza szerelméért mindent semmibe vett. Úgy érezte, hogy rejtett kincsre bukkant. S arra gondolt,hogy mint az okos kereskedő-ember, a megtalált drágagyöngyért eladja minden vagyonát és megveszi azt.^[37] Csak a mód, hogy mint hajtsa ezt végre, nem volt világos előtte. Annyi mégis leszűrődött a lelke mélyén, hogy a belső élet a világ megvetésében, Krisztus lovagjáé meg az önlegyőzésben kezdődik.
    ⁵ Egy nap éppen az Assisi alatt elterülő síkságon át lovagolt, amikor bélpoklos emberrel találkozott, akinek váratlan feltűnése borzalommal töltötte el. Visszaemlékezett azonban a tökéletességnek lelkében megfogant föltételére és arra a gondolatra, hogy aki Krisztus lovagja akar lenni, annak előbb önmagát kell meggyőznie, azonmód leszállt lováról és a bélpoklost megcsókolta. S midőn ez kérőleg nyujtotta feléje kezét, csókja mellé pénzajándékban is részesítette.
    Az eset után lóra kapva, midőn körülnézett, senki sem volt körülötte és a poklost sem látta egyáltalán. Erre csodálkozás és öröm töltötte el és az Úr dícséretébe kezdett. Majd elhatározta, hogy a tökéletességre fog törekedni. Ezért a magányos és a töredelemre alkalmas helyeket kereste, ahol miközben állandóan kimondhatatlan sóhajokban^[38] tört ki, hangos imádsága eredményeként meghallgatásra talált az Úr előtt.
    Egy ízben ugyanis mialatt egy félreeső helyen imádkozott és a lángoló buzgalom egészen Istenhez ragadta, megjelent neki Jézus Krisztus, keresztrefeszítetten. Láttára olvadozott lelke^[39] és Krisztus kínszenvedésének emléke annyira beleevődött szive rostjaiba, hogy ettől az órától kezdve, ha Krisztus keresztrefeszítése eszébe jutott, alig tudta könnyeit és nyögéseit külsőleg visszafojtani, amint azt bizalmasan maga megvallotta halála közeledtekor. Az Isten embere magára vonatkozóknak értette az Evangélium szavait: Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét és kövessen engem.^{[40]
    6} Ez időtől számítva magára öltötte a szegénység szellemét, az alázatosság érzületét és a belső ájtatosság szeretetét. Aki a bélpoklosokkal nemcsak az együttlétet kerülte, de még a távoli megpillantásuktól is fölöttébb irtózott, a keresztrefeszített Krisztusért, aki a próféta szavai szerint mint poklos^[41] megvetettnek tűnt fel - hogy magát egészen megvesse -, az alázatosság és emberiesség szolgálatait buzgalommal gyakorolta a poklosokkal. Többször megfordult házaikban, bőkezűen osztott alamizsnát köztük és igaz együttérzésének kifejezéseképpen kezüket és szájukat csókolgatta. A kéregető szegényeknek pedig nemcsak vagyonát, de önmagát is odaadni törekedett. Egyszer ruháját vetette le, máskor szétfejtette, ismét máskor szétdarabolta azt, hogy nekik adhassa, ha egyéb nem akadt kezeügyébe. A szegény papoknak is jámbor tisztelettel segédkezett, különösen az oltárdíszítésben, miáltal istentiszteleti dolgot is mívelt, meg a templomnak is használt.
    Egykor vallásos buzgalommal látogatott el Szent Péter apostol sírjához. Mikor a templom ajtajában meglátta a szegények sokaságát, részint a jámborságtól vezettetve, részint a szegénység szeretetétől megbűvölve odaadta az egyik szűkölködőnek saját ruháját, maga meg annak condráit öltötte föl. Az egész napot szokatlan lelki gyönyörűségben töltötte el. Igy a világ dicsőségét is megvetette és lassanként az evangéliumi tökéletességet is megközelítette. A test sanyargatására pedig még inkább ügyelt, hogy Krisztus keresztjét, amit szive belsejében hordozott, testén kivülről is viselje.
    Az Isten embere, Ferenc mindezt még világi életében és viselkedésében mívelte volt.

II. fejezet

Tökéletesen Istenhez tér és megjavítja a három szentegyházat

    ¹ Minthogy Krisztuson kívül a Fölséges szolgájának a mondottakban nem volt más tanítója,irgalmassága még meg is tetézte mindazt látogatásával a kegyelem édességében.
    Történt egy napon, hogy elmélkedés céljából a határba ment. Útja Szent Demjén szentélye mellett haladt el, amely régiségénél fogva már-már összedőléssel fenyegetett. A Szentlélek sugallatára belépett, hogy ott imádkozzék. A Keresztrefeszített képe előtt leborulva lelkét imádság közben nagy vigasztalás öntötte el. S mialatt könnyes szemmel függesztette tekintetét az Úr keresztjére, testi fülével a keresztről jövően háromszor hangot hallott, amely ezt mondta:
    - Ferenc, eredj és javítsd ki házamat, amely mint látod, szinte összedől már!
    Ferenc, minthogy a templomban egyedül volt, a csodás hang hallatára meghökkent és szívében át érezve az isteni szózat erejét, elragadtatásba esett. Utóbb magához térve, a szózat teljesítéséhez lát: egészen neki adja magát a szentegyház javításának.
    Pedig a felhivás arra az Egyházra célzott, amelyet Krisztus saját vérén szerzett,^[42] miként erről utóbb a Szentlélek kitanította és testvéreinek ő maga is kinyilvánította.
    Fölkelt tehát, megerősitette magát a kereszt jelével, silány ruhát öltött, s Folignóba sietett, ahol pénzzé tette mindazt, amije volt. A boldog kalmár túladott még a lován is, amin ült, s árával visszatért Assisibe. Tisztelettel lépett be a templomba, amelynek kijavítására parancsot kapott. Benn találkozott annak papjával, akit illedelmesen köszöntött. Majd a templomocska javítására s a szegények segítésére neki adta pénzét és alázatosan arra kérte, hogy bizonyos ideig nála maradhasson. Ottmaradása elé ugyan a pap nem gördített semmi akadályt, de a pénzt szüleitől való félelmében visszautasította. Ám a pénz megvetője valami ablakon bedobva, mint haszontalan port szórta szét azt.
    ² Miután az Isten szolgája az említett papnál már bizonyos időt eltöltött volt, tudomást szerzett erről atyja és felháborodva sietett oda. Krisztus új bajnoka azonban, mikor hallott az utánajövők fenyegetéseiről és érkezésüket megszimatolta, helyet akarva adni a haragnak^[43] előlük egy titkos gödörbe rejtőzött. Néhány napig lappangott ott, miközben könnyhullatások közt szüntelenül arra kérte az Urat, hogy a neki sugallt jámbor elhatározást sikeresen végrehajthassa.
    Utóbb lelkének túlcsorduló vígasságában magát kislelkű gyávaságról kezdte vádolni. Elhagyta tehát rejtekét, és félelmet félretéve Assisi felé vette útját.
    Szülővárosában a polgárok felfigyeltek gondozatlan arcára, megváltozott gondolkozásmódjára, s azt hitték, hogy meghibbant. Voltak, akik az utca sarával és kövekkel dobálták, s mint eszelősből hangosan gúnyt űztek.
    Isten szolgáját ez a méltatlanság mindazonáltal se meg nem törte, se meg nem változtatta. Mintha süket lenne, mindent elviselt.
    Az utcai lárma hallatára atyja is hamarosan előkerült, de nem azért, hogy védelmébe vegye, hanem hogy korholja és minden könyörületet félretéve, hazahurcolja. Otthon aztán előbb szóval, majd ütlegekkel, sőt elzárással is kínozta. Ö pedig ezáltal arra, amit megkezdett, egyre csak készségesebbé és erősebbé lett, észbe tartva az Evangélium szavát: Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa.^[44]
    Kevés idő mulva atyja éltávozott hazulról. Anyja férjének eljárását nem helyeselte, s mert fia törhetetlen állhatatosságának megváltozását nem remélte, szabadlábra helyezte. Mire ő a mindenható Istennek hálát adva, oda tért vissza, ahol előbb volt.
    Mikor atyja hazaérkezett, s fiát nem találta otthon, szemrehányásokkal illette feleségét és dühösen utánament, hogy ha visszahívni nem tudná, legalább világgá kergesse őt. Ferenc azonban Istentől megerősítve, dühöngő atyja elé állott és világosan kijelentette, hogy rajta sem az ütlege, sem a börtöne nem változtat, sőt még egyéb bajt is örömest elvisel Krisztus nevéért...
    Atyja tehát látva, hogy hazavinni nem tudja, pénzét követelte rajta. S miután ezt abban a bizonyos ablakban megtalálta, haragja kissé alábbhagyott. Fösvény mohóságát valamiképen enyhítette a maroknyi pénz.
    Később testi atyja, a kegyelemnek immáron pénz nélkül szűkölködő fiát a város püspöke elé akarta vezetni, hogy annak kezébe mondana le atyaí örökségéről és adná neki vissza mindazt, amije volt.
    A szegénység igazi szerelmese erre késznek is mutatkozott. A püspök előtt haladéktalanul; minden szó nélkül leveti összes ruháit és atyjának adja. Ekkor lett nyilvánvalóvá, hogy Isten embere testén, a fínom ruha alatt, vezeklőövet hordoz. Csodás buzgalomtól lelkileg szinte megrészegedve, még alsóruháit is levetette és egészen mezítelenre vetkezve így szólt atyjához:
    - Eddig a földön téged neveztelek atyámnak ezentúl azonban bízvást mondhatom: Mi Atyánk; ki a mennyekben vagy^[45] akibe minden kincsem és egész reménységem helyeztem!...
    A püspök ezt látva, az Isten emberének rendkivüli buzgalmán elcsodálkozott. Legott fölkelt és mint jámbor és jó ember, sírva ölelte karjaiba, s rajta levő köpenyével takarta be őt. Majd meghagyta övéinek, hogy hozzanak elő valamit ruhátlansága elfödésére. Mire a püspök szolgájának szegényes és silány köntösét hozták elő. Ezt is hálásan fogadta, s a keze űgyébe eső kővel arra keresztet jelölt, belőle takarót formált a keresztrefeszített és félmeztelen ember.
    A felséges Királynak szolgája ilyenformán tehát mezítelen maradt, hogy a mezítelen, keresztrefeszített Urat kövesse, akit szeretett. A kereszttel aztán így megerősödve, lelkét az üdv fájára bízta, amely által kimenekült a világ veszedelméből.
    Ennek utána a világ megvetője a földi vágyaknak bilincseiből kioldozkodva, elhagyta szülővárosát, s függetlenül, bátorságosan az egyedüllét magányába húzódott, hogy annak csöndjében felfigyelhessen az égi vigasztalás titokzatosságára.
    Mialatt Ferenc bizonyos erdőn haladt keresztül és örvendezve zengedezte francia nyelven az Úr dicséretét, rejtekhelyükből előjövő zsiványok rontottak neki és durván kutattak kiléte után. Mire ő bátorsággal eltelve, látnoki hangon így válaszolt:
    - A nagy Király hírnöke vagyok!
    Azok azonban ütlegelve egy hóval teli gödörbe taszították e szavakkal:
    - Pihenj, paraszt, Isten követe!
    A zsiványok távoztával kimászott a veremből, s nagy örömre derülve még hangosabban énekelte bele az erdőségbe a mindenek Teremtőjének dícséretét.
    ⁶ Útjában fel nem ismert és lenézett koldusként egy szomszédos kolostorhoz^[46] ért, ahol alamizsnát kért és kapott. Majd tovább haladva Gubbióba jutott. Itt egy régi barátja felismerte, magához fogadta és szegényes öltözettel látta el.
    Utána, mint az alázatosság szerelmese a poklosok közé ment, köztük maradt és Istenért a legodaadóbban szolgálta őket. Megmosta lábaikat, jövendő evangéliumi orvosként kötözgette fekélyeiket, kinyomkodta, törölgette gennyes sebeiket, sőt csodálatraméltó buzgalmában még csókolgatta is azokat. Mindezek az Úr előtt akkora erényességre segítették, hogy lelki-testi betegségek csodás meggyógyitásában is rendkívüli eredményeket ért el. A sok közül elmondok egy esetet, amely az Isten emberének hírét széltében ismertté tette.
    Spoleto környékén egy embernek száját és állkapcsát valami szörnyű betegség sorvasztotta, s hiába volt ellene minden orvosszer. Történt, hogy éppen amikor a szent apostolok segítségéért sírjukhoz való zarándokútjáról tért haza, találkozott Isten szolgájával és buzgóságában csókolgatni kezdte lábanyomát. Az alázatos férfiú nem tűrhette ezt, s mikor lábát ís csókjával akarta illetni, ő csókolta ajkon a beteget. Abban a pillanatban, amelyben a poklosok szolgája, Ferenc, hősi jámborsággal érintette szent ajkával az irtóztató sebet, eltűnt a betegség és a poklos teljesen visszanyerte óhajtott egészségét.
    Nem tudom mit kelljen jobban megcsodálnunk: az alázatosság mélységét-e a kegyes csókban, vagy az életszentség erejét a csodálatos gyógyulásban?...
    ⁷ Minekutána Ferenc Krisztus alázatosságában megtörzsökösödött, a keresztről elhangzott, Szent Demjén templomának tatarozását kötelességévé tevő parancs teljesítésére gondolt. Ez okból visszatért Assisibe, hogy ott legalább kéregetéssel engedelmeskedjék az isteni szózatnak. A szegény Megfeszítettnek szerelméért félretett minden szégyenkezést, s azok között koldult, akik között előbb bőségben élt; gyönge testét pedig bőjtöléssel és kőhordással sanyargatta. Igy aztán a nevezett szentegyház kijavítása Isten segítségével és a jámbor polgártársak közreműködésével el is készült. Hogy a munka után testén a tunyaság ne legyen úrrá, attól a különös, őszinte és igaz kegyelettől vezetve, amellyel az apostolok fejedelme iránt viseltetett, utóbb Szent Péternek a várostól kissé távolabb eső temploma kijavításához látott.
    ⁸ Végül ezt is befejezve arra a helyre ment, amelyet Porciunkulának neveznek, ahol elhagyatottságban és senkitől se gondozottan a Boldogságos Szűznek, Isten Anyjának régi szentélye állott. Mikor Isten embere ezt ilyen elhagyatottságban meglátta, a világ Úrnője iránt érzett buzgó ájtatosságból ennek a tatarozásába is szorgalmasan belefogott. E kápolnácska nevében, amely régtől Angyalos Boldogasszony volt, angyali látogatások gyakonságát sejtve, az angyalok iránti tiszteletből és Krisztus anyja iránti különös szeretetből megállapodott ott.
    Ezt a helyet a világ minden más helyénél jobban kedvelte a szent férfiú. Alázatosan itt kezdte az erényes életet, itt haladt tovább benne, s boldogan itt is fejezte be, s ezt a helyet ajánlotta halálában testvéreinek, mint a Szent Szűz előtt legkedvesebbet.
    Erről egy istenfélő barátnak megtérése előtt olyan látomása volt, hogy elmondása ugyancsak érdemes. Számtalan, vaksággal sujtott embert látott ugyanis a templom körül ég felé fordított arccal és térden állva. Kezüket mindannyian magasba emelték és siránkozóan rimánkodtak Istenhez, tőle irgalmat és világosságot esdekelve. És íme! Az égből ragyogó fényesség áradt szerte mindnyájukra, amely kinek-kinek visszaadta szeme világát és kívánt egészségét...
    Ezen a helyen indította el Szent Ferenc isteni kinyilatkoztatás ihletéből a "Kisebb Testvérek" rendjét. Az isteni Gondviselés intésére, amely Krisztus szolgáját mindenben irányította, mielőtt rendjét megalapította és az Evangélium hirdetését megkezdte volna, három templomot javított ki. Nemcsak azért, hogy rendes egymásutánban haladjon az érzékelhetőktől a lelkiek felé, a kisebbekről a nagyobbakra, hanem azért is, hogy képletesen kifelé is megfoghatóan előre jelezze, amit a következőkben tenni készül. A hármas templomjavítás mintájára t.i. az ő vezetésével, az általa megadott forma, szabályzat nyomán és Krisztus tanítása szerint újult meg az Egyház is az üdvözülendők diadalmas csapatával, amint azt ma már beteljesedve látjuk.

III. fejezet

Szerzetet alapít és jóváhagyatja rendszabályát

    ¹ Ferenc a Szűz Istenanyának szentélyében időzve, állandó imádság közt azt kérte, hogy neki szolgájának pártfogója lenni kegyeskedjék az, aki méhébe fogadtaia kegyelemmel és igazsággal teljes Igét.^[47] Az irgalmasság Anyjának érdemeire aztán magába fogadta és életre keltette az evangéliumi igazság szellemét.
    Egy nap ájtatosan hallgatta az apostolokról szóló misét, amelyben azt az evangéliumot olvasták, hogy Krisztus az igehirdetésre küldendő tanítványok életszabályául azt jelöli meg, hogyne legyen se aranyuk, se ezüstjük, se pénzük öveikben, se táskájuk az úton, se két köntösük, se sarujuk, se botjuk.^[48] Ezt hallva, megértve és rajta gondolkodva, az apostoli szegénység barátja kimondhatatlan örömmel telik el és így szól:
    -Ez az, amit kívánok! Ez az, ami után egész szívemből vágyakozom!
    S azon mód levetette lábáról saruját, eldopta botját, táskáját, átkozott pénzét; megelégedett egyetlen köntössel, szíj helyett kötelet kötött derekára és lelke egész buzgalmával arra törekedett, hogy a hallottakat megvalósítsa és magát mindenestül az apostoli igazság szabályai szerint módolja.
    ² Isten embere ettől kezdve égi sugallata az evangéliumi tökéletesség buzgó követője lett és másokat is bűnbánatra serkentett. Beszédei nem voltak se tartalmatlanok, se nevetségessek, hanem a Szentlélek erejével teljesek, a szív belsejéig hatolók úgy, hogy hallgatóságát nagy álmélkodásra ragadták. Minden prédikációjában békét hirdetett mondván:Az Úr adjon nektek békességet! Így köszöntötte a népet beszédje elején. Ezt a köszöntést az Úr kinyilakoztatásából tanulta, amint azt később saját maga is tanúsította. Ez okból történt, hogy aprófétai szózat szerint^[49] ő is a próféták lelkétől ihletve békét hirdetett, üdvösséget prédikált és üdvös intésekkel sokaknak igaz békét szerzett; olyanoknak, akik annak előtte Krisztustól elhúzva, távol jártak az üdvösségtől.
    ³ Mikor aztán az Isten emberének egyszerű tanításából sugárzó igazság is, meg élete is ismertté vált, példája nyomán némely férfiak bűnbánatra indultak és mindenről lemondva ruházat és élet szerint hozzá csatlakoztak. Ezek között az első tiszteletreméltó férfiú Bernát volt, aki isteni hivatást nyerve a boldog atyának elsőszülötte lett mind az időre, mind a kiváló életszentségre nézve. Bernát ugyanis miután megbizonyosodott Krisztus szolgájának szentségéről, példája nyomán a világ tökéletes megvetésére határozta el magát és tanácsát kérte ki a tekintetben, hogy ezt miképpen hajthatná végre.
    Isten szolgája értesülve első követőjének szándékáról, a Szentlélek vigaztalásával eltelve így szólt:
    -Istentől kell felvilágosítást kérnünk!
    Reggel tehát beléptek Szent Miklós templomába és buzgó imádság előrebocsájtásával Ferenc, a Szentháromság tisztelőjeként, háromszor ütötte föl az evangéliumos könyvet abban a reménykedésben, hogy Isten hármas bizonysággal fogja Bernát szent elhatározását megerősíteni. A könyv első felnyitására ez jött elő:Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el mindened, amid vagyon és oszd el a legényeknek.^[50] A másodiknál ez: Semmit se vigyetek az útra.^[51] A harmadiknál pedig: Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen engem.^[52] Mire a szent férfiú ezt mondotta:
    -Ez az életünk és szabályunk, s mindazoké, akik társaságunkhoz óhajtanak csatlakozni! Menj tehát, ha tökéletes akarsz lenni és tedd, amit hallottál!
    Később nemsokára ugyanazon Lélek még öt férfiút hívott meg, akikkel Isten fiainak száma hatra teljesedett. Ezek közül a harmadik hely az Istennel eltelt Szent Egyed atyának jutott, aki különösen érdemes az említésre. Utóbb ugyanis magasztos erények gyakorlásában tűnt ki, ahogy azt az Úr szolgája előre megmondotta.Ez az Egyed bárha tudatlan és egyszerű ember volt, mégis a rendkívüli szemlélődés magaslataira emelkedett föl. Idők multával aztán ezeknek az állandó gyakorlatoknak annyira nekiélt, hogy sűrűn elragadtatásba esett, amint azt saját szemeimmel magam is láttam. Szinte úgy tetszett, hogy az emberek közt inkább angyali, mint emberi életet él.
    ⁵ Az Úr ugyanaz időtájt említésre méltó látomást mutatott Assisiben egy becsületes életű,Szilveszternevű papnak, akinek Ferenc és társai életmódja és útja emberileg visszatetszett. Ám, hogy vakmerő ítélkezésbe ne essék, égi kegyelem látogatásában volt része. Álmában azt látta, hogy egész Assisi városát valami iromba sárkány veszi körül, amelynek szörnyű nagysága miatt az egész vidék üldözésnek volt kitéve. Azután úgy látta, hogy Ferenc szájából égig érő arany-kereszt nyúlt elő, amelynek teteje az eget érintette, karjai messze a föld széléig terjedtek. Ennek láttára a rettentő és undok szörnyeteg megfutamodott. A látomás háromszor megismétlődött. Ezt ő égi jelnek vette, s az Isten emberének és társainak sorjában elbeszélte. Nemsokára aztán elhagyta a világot és Krisztus nyomdokaihoz oly állhatatosan ragaszkodott, hogy a rendben való életre hitelesítette azt, ami a világban látomása volt.
    ⁶ E látomás hallása mindazonáltal nem tette Ferencet kérkedővé, hanem Isten jóságát ismerte föl jótéteményeiben, s egyre inkább föllelkesítette a régi ellenség ravaszkodásának kerülésére és Krisztus keresztje dicsőségének hirdetésére.
    -Egy nap mialatt magányában siránkozvaátgondolta éveit lelke keserűségében,^[53] a Szentlélek vigassága szállott reá és megbizonyosodott összes bűnei bocsánatáról. Majd elragadtatásba esett, s valami csodás fényesség nyelte el egészen, amelyben kitágult értelmének erejével világosan látta az ő és fiai jövendőjét. Magához térve aztán így szólt testvéreihez:
    -Erősödjetek meg, legkedvesebbjeim, és örvendjetek az Úrban. Ne csüggedjetek el azon, hogy kevesen vagytok és ne csüggesszen el benneteket az én és a ti egyszerűségtek, mert az Úr nekem igazságszerint kinyilvánította, hogy Isten áldásával számunkat sokszorosan megsokasítja.
    ⁷ Ugyanebben az időben egy másik derék emberrel hétre emelkedett áldott követőinek száma. Ekkor a kegyes atya magához hívta összes gyermekeit és sokat beszélt nekik Isten országáról, a világ megvetéséről, saját akaratuk megtagadásáról, testük sanyargatásáról és föltárta előttük, hogy a világ négy tája felé szándékozik szétküldeni őket. Meddő és igénytelen egyszerűsége ugyan már hét követőt állított nyomdokába, de ő a bűnbánat könnyeire szánt hívek egyetemességét is meg akarta nyerni az Úr Krisztusnak. Így küldötte el tehát drága atyjafiait:
    -Menjetek és hirdessétek az embereknek a békét, prédikáljátok a bűnbánatot a vétkek megbocsátására! Legyetek a szenvedésben türelmesek, az imádságban éberek, a munkában erősek, a szóbeszédben szerények, a viselkedésben komolyak és a jótéteményekért hálásak, mert mindezekért összességteknek örök haza készül.
    Követői erre alázatosan a földre estek előtte és örvendező lélekkel fogadták az engedelmesség parancsát. Ő pedig minden egyesnek külön-külön ezt mondta:Vesd az Úrra gondodat és Ő eltáplál téged!^[54] Ezt szokta volt hangoztatni, ahányszorcsak valamelyik testvértől engedelmességet kívánt.
    Tudta azonban azt is, hogy magát kell például állítania eléjük. Előbb cselekedett tehát, s utána tanított. Másodmagával a világ egyik tája felé indult, míg a többiek a kereszt szárainak irányába küldötte szerte.
    Kevés idő mulva a kegyes atya vágyott gyermekei társasága után, s mivel egybe nem hívhatta őket, Azt kérte erre, akiegybegyüjti Izraelnek elszéledettjeit.^[55] Így történt, hogy rövid időn belül váratlanul, az isteni irgalom jóvoltából mindnyájuk csodálkozására és kívánsága szerint összetalálkoztak. Közben pedig négy tisztességes férfiú csatlakozásával létszámuk tizenkettőre gyarapodott.
    ⁸ Krisztus szolgája látva, hogy egyre nő testvéreinek száma, ezeknek és saját magának is egyszerű szavakkal életszabályt szerkesztett, amelynek szilárd alapjául a szent Evangélium megtartását állította és néhány egyéb szabályt is beleszőtt, amelyek az életmódjuk egyöntetűsége szempontjából szükségeseknek látszottak. Utóbb mindazt, amit összeírt, a pápával jóvá akarta hagyatni. Ezért elhatározta, hogy Isten segítségében bízva kisded csapatával megjelenik a Szentszék előtt. Ezt a szándákát és egyszerűségük miatt csüggedő társainak lelkét az Úr a neki mutatott következő látomással erősítette meg. Úgy látszott neki, hogy bizonyos úton haladt, amely melett igen magas fa emelkedett. Mikor megközelítette, alája állott és bámulta magasságát. Egyszerre csak valami égi erő őt is a magasba emelte annyira, hogy a fa tetejét elérte, s azt könnyű szerrel a földig hajlíthatta. Istennel eltelt lelke e látomás jelentését az apostoli méltóság leereszkedésére magyarázta és bensejében felvidulva az Úrtól megerősített testvéreivel együtt útnak indult.
    ⁹ Midőn a római udvarba ért és bevezették a Szentatya színe elé, előadta szándékát és alázatos közvetlenséggel kérte őt a fentemlített életszabály jóváhagyására.
    Krisztus helytartója III. Ince pápa, a bölcseségéről híres férfiú, észrevette benne az egyszerű lélek csodálatos tisztaságát, szándékának állhatatosságát és szent akaratának izzó hevét. Ezért hajlandónak is mutatkozott a kérés kegyes teljesítésére. Mindazonáltal elódázta a dolgot, még pedig azért, mert az a bíbornokok egyike-másika szemében újszerűnek és az emberi erőket meghaladónak tetszett. Volt azonban a bíborosok között egy kiválóan tiszteletreméltó férfiú, Szent Pálról nevezett János úr, a szabin püspök, minden életszentség kedvelője és Krisztus szegényeinek gyámolítója, aki az isteni Lélektől föllángolva a pápához és társaihoz így szólott:
    -Ha ennek a szegénynek kérését, amellyel az evangéliumi életszabály jóváhagyásáért esdekel, visszautasítjuk, mert nagyon nehéz és újszerű, vigyázzunk, nehogy megsértsük Krisztus Evangéliumát. Az ugyanis, aki az evangéliumi tökéletesség megtartását és a fogadalmaikon belül valaminek a végrehajtását újszerűnek, esztelennek, vagy lehetetlennek mondja, az Krisztusnak, mint az Evangélium szerzőjének káromlásáról vádolható...
    Ezen előterjesztés után Szent Péter utódja Krisztus szegénye felé fordulva így szólt:
    -Fiam, kérd Krisztust, hogy általad mutassa meg nekünk akaratát, amit bizton megismerve, jámbor óhajodhoz bízvást hozzájárulunk!
    A mindenható Isten szolgája imádságba merülve buzgó könyörgéseivel egészen fölértette azt is, amit mondani fog és azt is, mi a pápa vélekedése. Égi sugallatra egy példabeszédet mondott a gazdag királyról, akinek egy szép, de szegény asszonnyal való egybekeléséből született gyermeke, mivel a királyhoz hasonlít, jogosult a királyi asztal eltartására. A példaszó magyarázataként a következőket tette hozzá:
    -Nem kell félni, hogy éhen vesznek az örök Király gyermekei és örökösei, akik Krisztus-király képe mására a Szentlélek erejével bár szegény anyának gyermekei és a szegénység szellemében születnek a szegény szerzet számára. Ha ugyanis az egek Királya követőinek örök országot ígért, mennyivel inkább adja meg nekik mindazt, amit jóknak és rosszaknak egyformán juttat?...
    Krisztus helytartója ezt a példabeszédet figyelmesen végighallgatva, értelmén fölöttéb elcsodálkozott és úgy találta, hogy a beszélőben félreérthetetlenül Krisztus szólott. Sőt a Szentlélek sugallatára azt állította, hogy az a látomása, amelyben az égből akkortájt részesült, ebben a férfiúban megy teljesedésbe. Álmában ugyanis, mint mondotta, omladozni látta a lateráni bazilikát, s azt, hogy össze ne düljön, valami igénytelen és lenézett szegény emberke támogatta vállával. Valóban-úgymond-ez az, aki majd tettel és tanítással fogja éltetni Krisztus Egyházát!...
    Ettől kezdve különös jóindulattal kezelte a kérését és Krisztus szolgáját mindig nagyon szerette, s amit tőle kért, engedélyezte, sőt még többet is kilátásba helyezett neki. Jóváhagyta a szabályzatot, megadta az engedélyt, hogy a bűnbánatról prédikálhassanak, továbbá, hogy az összes világi testvérek, akik az Isten szolgájának környezetében voltak, hajkoronát nyírathassanak és az Isten igéjét szabadon hirdethessék.

IV. fejezet

Kormányzata alatt szerzete elterjed és megerősitteti az előbb jóváhagyott szabályzatot

    ¹ Ferenc ezután az égi kegyelemre és a pápai tekintélyre támaszkodva nagy bizakodással vette útját a spoletói völgy felé, hogy Krisztus Evangéliumát élje és tanitsa.^[56] Társaival az egész úton arról beszélt, hogy a szabályt, amire vállalkoztak, miképpen kell igazán megtartaniok, mint kell minden szentségben és igazságban Isten előtt járniok, s hogyan kell a tökéletességre törekedniök és másoknak példájára lenniök. Mindezek részletes tárgyalása közben szinte repült az idő. Ám a hosszas úton mégis elfáradva, éhesen állapodtak meg egy magányos helyen. S éppen most, amikor nem volt semmi mód a szükséges élelem előteremtésére, jött segítségükre az Isten gondviselése. Hirtelenségben ugyanis egy ember jelent meg, kezében kenyeret hozott Krisztus szegényeinek és azon hirtelenében el is tűnt anélkül, hogy tudták volna, honnan került elő és hová távozott. A szegény testvérek ebben arra eszméltek, hogy az Isten emberének társaságában égi segítség is kíséri őket. Igy aztán inkább töltekeztek az isteni bőkezűség ajándékaival, mint a testi eledellel, azonfelül égi vigasztalással eltelve erősen elhatározták és visszavonhatatlanul megfogadták, hogy a szent szegénység mellől semmiféle nélkülözés vagy megpróbáltatás között sem fognak elpártolni.
    ² E szent föltétellel jutottak el a spoletói völgybe, ahol azt a kérdést beszélték meg, hogy az emberek között maradjanak-e vagy magányba vonuljanak. Ferenc, Krisztus szolgája azonban sem a maga, sem társai okosságában nem bizakodott, s ezért imádsággal akarta kiszorgalmazni az isten akarat tetszésnyilvánítását. Ekkor égi kinyilatkoztatás folytán értesült, hogy őt az Ur azért küldötte, hogy Krisztusnak megnyerje azokat a lelkeket, amelyeket az ördög magának megszerezni törekedett. Ennélfogva azt válaszolta, ogy inkább mindenkinek, mint csak magának szenteli életét, s Annak példája után indul, aki mindannyiunkért meghalni méltóztatott.
    Assisi közelében összegyűltek tehát vele együtt társai egy elhagyatott kunyhóba, ahol a szent szegénység kívánalma szerint munka és nélkülözés közt éldegéltek, inkább a könnyek, mint a gyönyörök kenyerén. Állandóan buzgó imádkozással töltötték idejüket. Jobban az elmélkedést, mint a szóbeli imát gyakorolták, mivelhogy az egyházi könyvek híján a hivatalos zsolozsmát nem végezhették. Ezek helyett szüntelenül Krisztus keresztjének könyvét forgatták éjjel-nappal Ferenc példájára és annak a tanult férfiúnak szava szerint, aki mindig Krisztus keresztjéről beszélt nekik.
    A testvérek kérésére, hogy tanítsa meg őket imádkozni, így szólt:
    - Midőn imádkoztok, ezt mondjátok: Miatyánk, és: Imádunk téged, Krisztus, minden szentélyedben, amik az egész földön vannak és áldunk téged, mert szent kereszted által megváltottad a világot.
    Továbbá megtanította őket arra is, hogy mindenben dícsérjék az Istent, és az összes teremtmények között különös tisztelettel vegyék körül a papokat, és erősen higgyék és egyszerűen vallják a hit tanítását, amelyet a római Egyház tart és tanít.
    A szent atya követői aztán mindenkor megtartották intéseit, és a templomok s keresztek láttára már messziről alázatosan földre borulva imádkoztak a megadott forma szerint.
    ⁴ Mialatt a testvérek a nevezett helyen együtt tartózkodtak, a szent egy szombat-napon bement Assisi városába, hogy vasárnap reggel, mint rendesen, a székesegyházban prédikáljon. A magát Istennek szentelt férfiú az éjtszakát szokása szerint a kanonokok kertjében lévő kunyhóban töltötte, távol fiaitól. S ime, éjfél tájban, miközben testvérei kőzül egyesek pihentek, mások meg imádkoztak, csodás fényű tüzes szekér gördült be lakásuk ajtaján, s háromszor ment végig a hajlékon, s rajta napszerű fényes gömb árasztott világosságot az éjtszakába.
    Az ébren lévők elálmélkodtak, az alvók felébredtek és megijedtek. Szemükben és szívükben egyaránt érezték a fényességet, mert a csodás fény erejével egyik a másik lelkében olvasott. Látva egymást szivük rejtekében, mindannyian átértették, hogy a testileg távollevő atya van jelen olyan elváltozott arccal amely égi fényességtől sugárzik és tűztől lángol.
    A természetfölötti módon fényes és tüzes szekérben aztán megértették az Úr szavát, hogy igaz emberekként úgy kell nyomában haladniok, mint aki és akit Isten számukra, Illés példája szerint, harci szekerének és szekérvezetőjének rendelt^[57]
    El kell hinnünk, hogy Ferenc kérésére ezeknek az egyszerű embereknek szemét Isten titkaira nézve. Az nyitotta meg, aki egyszer megnyitotta a szolga szemét, hogy lássa az Elizeus körül lovakkal és tüzes szekerekkel rakott hegyet.^[58]
    Mikor aztán a szent férfiú a testrérekhez visszatért, kipuhatolta lelkiismeretük titkait és a csodás látomás alapján megerősítette őket és sokat beszélt a szerzet jövő haladásáról. Igen sok mindent fölfektetett előttük, amik meghaladták az emberi értelmet. Ezekből nyilván észrevették a testvérek, hogy annyira az Ur lelke nyugszik Ferencen, hogy élete és tanítása nyomán járni lesz számukra a legbiztonságosabb.
    ⁵ Ezek után a kis sereg pásztora égi kegyelem szavára a Porciunkulai Boldogasszonyhoz vezette tizenkét testvérét, hogy ahol Isten Anyjának jóságából a kisebb testvérek rendje kezdetét vette, ott tapasztalja segítségével a nekiserkentést is. Az Evangélum hírnökeként arrafelé is körüljárta a városokat és falvakat nem az emberi bölcseség tudós igéivel, hanem a Szentlélek tanítása szerint hirdette az Isten országát. S bizony úgy tetszett a szemlélőknek, hogy egy másik világ embere ő, aki ég felé irányított lélekkel és arccal törekszik mindeneket az ég felé ragadni. Innen kiindulóan aztán Krisztus szőlőkertje az Úr illatát árasztotta és a gyönyörűség, tisztelet és tisztesség virágaiból bőséges gyümölcsöket termett.
    ⁶ Igehirdetésének tüzétől felgyujtva igen sokan adták magukat a tőle kijelölt módon bűnbánatra akiknek életkeretét a bűnbánatról nevezett testvérek rendjében állapította meg Krisztus szolgája. Amint az ég felé törekvők összességének nyilván a bűnbánat a közös útja, úgy fogja össze ez az egyháziakat a világiakkal, mindkét nemű házasokat a szabadokkal is. S hogy milyen érdemes ez az Isten előtt azt számos tőlük mívelt csoda is hirdeti.
    Szüzek tértek örökös tisztaságra, akiknek legelső hajtása volt amaz, Isten szemében legkedvesebb Klára szűz, aki mint feslő, ékes virág illatozott és ragyogó csillagként tündöklött. Krisztus szegénykéjének, Szent Ferenc atyának ezt a leányát és a szegény úrnők anyját, akit az ég is megdicsőített, méltán tiszteli az Anyaszentegyház.
    ⁷ Sokan hangolódtak nemcsak buzgóságra, hanem Krisztus tökéletességének vágyától felgyujtva búcsút mondtak a világi hiúságoknak is és Ferenc nyomdokait követték. Napról napra többen lettek és a világ minden részén gyorsan elterjedtek. A szent szegénység pedig, amelynek eljegyzettjeiként éltek, minden engedelmességre készségessé, a munkára erőssé és az utazásokban is gyorssá tette őket. S minthogy semmijük se volt, semmin se csüngtek, semmi elvesztésétől se féltek. Mindenütt nyugodtak, félelem- és gondnéiküliek voltak. Lelki háborúság híján élve, aggódás nélkül várták a következő napot. Bár mint megvetett és ismeretlen személyek a világ különböző részén igen sok gyalázásban részesültek. Krisztus Evangéliumának szerelme olyan türelmet adott nekik, hogy inkább még keresték is az üldöztetés alkalmait, semminthogy dicsekedtek volna a világ tetszésével ott, ahol életszentségük ismertté vált. Maga a nélkülözés is pazar bőségnek látszott, s a bölcs tanácsa szerint a legkevesebb is soknak tetszett nekik.^[59]
    Midőn némelyek a testvérek közül a hitetlenek közé jutottak, megtörtént, hogy egy szaracén jámborságukon megilletődve, a szükséges élelemre pénzt ajánlott fel nekik. S mikor visszautasították, álmélkodott nincstelenségük láttán. Megtudva azt, hogy Isten szeretetéért lettek szegényekké, s ugyanezért nem fogadják el a pénzt sem, annyira megkedvelte őket, hogy míg csak lesz valamije, minden szükségest felajánlott nekik.
    Ó szegénység felbecsülhetetlen értéke, amelynek varázsereje még a pogány lelkét is részvétre lágyította! Mindenesetre szörnyűséges és alávaló gazság, hogy ezt a nemes drágakövet, amelyet a szaracén oly tisztelettel csodált, a keresztény nem becsüli.
    ⁸ Akkoron közel Assisihez, valami fogadóban súlyos és hosszas betegségben feküdt a keresztviselők^[60] rendjének egy Morico nevű szerzetese. Már az orvosok is lemondtak róla. Ez küldönc által könyörögve kérte az Isten emberét, hogy ne átaljon érte közbenjárni az Úrnál. A szent Atya kegyesen engedett kérésének és előbb imádkozott érte, majd kenyérbelet kevert össze a Szent Szűz oltára előtt égő mécses olajával, s mint valami kenőcsöt küldte el testvéreivel a betegnek, ily szavak kíséretében:
    -Vigyétek ezt az orvosságot Morico testvérünknek, amellyel őt Krisztus ereje nemcsak meggyógyítja, hanem erős harcosként mihamarébb csapatunkba is sorozza!
    Amint a beteg ezt - a Szentlélektől sugallt leleménnyel készült - szert megkóstolta, legott lábraállt. Sőt Isten olyan lelki és testi erőt adott neki, hogy kevéssel utóbb a szent férfiú rendjébe lépett és olyan köntösben járt, amely alatt hosszú időn át vezeklőövet viselt és csak nyers ételekel, növényekkel, hüvelyesekkel és gyümölccsel beérve, sokáig se kenyeret, se bort nem ízlelt, mégis erős és egészséges maradt.
    ⁹ Krisztus gyermekei az erényekben és érdemekben egyre növekedtek. Jóhírük illata úgy elterjedt mindenfelé, hogy a szent Atya látására messze földről sereglettek az emberek. Ezek között volt egy kiváló költő, akit a császár is megkoszorúzott és a versek királyának nevezett el. E férfiú föltette magában, hogy fölkeresi az Isten emberét, a világi hiúságok e megvetőjét. Éppen S. Severino körül talált rá, ahol valami kolostorban prédikált. Ám az Úr keze érintette őt és két keresztbetett fényes karddal megjelölve látta a Krisztus keresztjéről szónokló Ferencet, még pedig az egyik kard fejétől a lábáig, a másik kezétől a kezéig ért és melle előtt keresztezte egymást. S bár előzetesen nem ismerte személyesen Krisztus szolgáját, e csodálatos jel után mindjárt fölismerte őt. A látvány hatása alatt utóbb elhatározta, hogy jobb útra tér és a szent szavainak erejétől megihletve, mintha ajkáról jövő kard járta volna át lelkét, a világi pompát megvetve csatlakozott a szent Atyához. Ez midőn látta, hogy a világ nyugtalanságából tökéletes békességre tért, Pacificus (Békességes) testvérnek nevezte őt. Ez utóbb nagy életszentségre jutott, s még mielőtt Franciaországnak tartományfőnöke lett volna, (ő viselte elsőnek ezt a tisztségét!) arra érdemesült, hogy meglátta Ferenc homlokán a nagy Thau-t, amely arcát különféle színben rendkívül értékességűre szépítette.
    Ezt a jelet ugyanis a szent férfiú nagyon tisztelte, gyakran magasztalta és azokra a sorokra, amelyeket ő írt, sajátkezűleg aláírta, mintha az lenne a feladata, hogy Thau-t jegyezzen a próféta szava szerint az igazán Krisztushoz tért siránkozó és bánkódó férfiak homlokára.^{[61]
    10} Az idő haladtával, mikor már a testvérek megsokasodtak, gondos pásztorként Angyalos Boldogasszonyba összehívta őket, hogy a szegénység földjén az isteni "osztás kötelével"^[62] mindannyiuk számára kiossza az engedelmesség osztályrészét. S jóllehet itt a legszükségesebb dolgoknak is híján voltak, mindazonáltal ötezernél több testvér jött össze, s az isteni kegyesség segítsége úgy a szükséges élelmet, mint a testi egészséget és a lelki vidámságot bőségesen biztosította.
    A tartományi káptalanokon személyesen mindig nem lehetett jelen, ám a kormányzás aggályos gondjával, imádságaival és áldásának hatékonyságával lelkileg mindig ott volt és néha-napján Isten csodás erejével még láthatóan is megjelent.
    Midőn a híres szónok, aki Krisztusnak mostanság is neves hitvallója, Antal, az arlesi káptalanon levő testvéreknek a kereszt: "Názáreti Jézus a zsidók Királya" feliratáról szónokolt, egy Monaldus nevű kipróbált erényességű testvér, isteni intésre a káptalan bejárata felé nézett, és testi szemével látta boldog Ferencet, amint a levegőben lebegve karját a kereszten kiterjesztve, megáldja testvéreit. A testvérek pedig olyan nagy és szokatlan lelki vigasztalást éreztek, hogy a Szentlélek bizonysága a szent Atya igazi jelenlétéről győzte meg őket. Utóbb nemcsak e nyilvánvaló jelek, hanem magának Ferencnek szava is kifejezetten bizonyították ezt.
    Valóban azt kell hinnünk, hogy Isten mindenható ereje, amely megengedte, hogy Ambrus, a szent főpap a dicsőséges Márton temetésén jelen legyen, s a szent püspököt e kegyeletes kötelességgel megtisztelje, szolgáját, Ferencet is megjelentette igazi igehírdetőjének szónoklatán, hogy ezáltal jóváhagyja az igazság dicsőítését, különösen Krisztus keresztjéét, amelynek Ferenc viselője és szolgája is volt.
    ¹¹ Rendjének széleskörű elterjedése után Ferenc, isteni kinyilatkoztatástól felszólítva, arra határozta el magát, hogy az Ince pápától jóváhagyott életszabályzatot, utódával, Honóriusszal végérvényesen megerősítteti.
    Látomásban úgy tetszett neki, hogy a földről a legkisebb kenyérmorzsákat is össze kellett gyüjtenie és a sok, őt körülálló, éhező testvérnek kiosztania. Midőn pedig a csekély morzsaszemeket félt szétosztani, nehogy véletlenül a keze közt lehulljanak, hang szólott felülről:
    - Ferenc! Készíts a morzsákból kenyeret és adj az enni akaróknak!
    S mikor ezt megcsinálta, mindazok, akik nem fogadták jó szívvel, vagy megvetették a kapott ajándékot, legott poklosok lettek, megjelölődtek.
    Fájdalmasan panaszolta másnap a szent férfiú társainak ezeket, s hogy nem érti a látomás titkát. A következő nap aztán, amikor éberen imádkozott, az égből ilyen szózatot hallott:
    - Ferenc! Az elmúlt éjtszaka morzsái az Evanélium szavai, a kenyér a szabályzat és a poklosság a bűn.
    A látomás meghagyása szerint az Evangélium tanításának bőségéböl összeállított szabályzatot megerősítésének előkészítése céljából rövidebbre fogni törekedett. Ezért a Szentlélek sugallatára két társával egy hegyre^[63] ment, ahol kenyéren és vízen bőjtölve megszövegezte azt, amit neki imádság közben a Szentlélek sugalmazott. Ezt aztán a hegyről leereszkedve megőrzés végett a helyettesére bízta, aki azonban néhány nap mulva, saját szavai szerint, vigyázatlanságból elveszítette. A szent férfiú ekkor ismét a magányba vonult és az előbbi mintájára, mintha Isten szájából kapta volna a szöveget, azon mód elkészítette és a fentnevezett Honóriusz pápával, pápaságának nyolcadik esztendejében meg is erősíttette. E szabály megtartására a testvéreket buzdítva mondogatta, hogy abba semmit sem írt magától, hanem mindent úgy, amint azt az Ég kinyilvánította neki. S hogy ezt isteni tanúság is bizonyozza, kis idő mulva az élő Isten ujja nyomta reá az Úr jézus sebhelyeit, mintegy Krisztus helyettesének pecsétjét, a rendszabály teljes megerősítésére és szerzőjének ajánlására, amint azt erényeinek elmondása után, annak helyén alább leírjuk.

V. fejezet

Szigorú élete és miképpen nyujtottak neki vigasztalást a teremtmények

    ¹ Mikoron Ferenc, az Isten embere látta, hogy példája nyomán Krisztus keresztjének hordozására buzgó lélekkel igen sokan felajzódtak, ő maga is, mint Krisztus csapatának derék vezére föllelkesült a győzelem pálmájának elnyerésére a diadalmas erényesség tetőfokára való törekvés által. Figyelmezett az apostol szavára: Akik Krisztuséi, megfeszítették testüket a vétkekkel és kívánságokkal együtt.^[64]
    Hogy a kereszt fegyverzetét viselje testén, a fegyelemnek akkora szigorával tartotta távol magától az érzéki vágyakat, hogy még az élet fenntartásához legszükségesebbeket is alig vette magához. Nehéz dolog - szokta volt mondani - a test szükségleteit mindenben kielégíteni és az érzékek hajlandóságainak is ellenállnil Ez okból egészséges állapotban főtt ételeket ritkán és alig engedett meg magának; ha pedig megengedte, vagy hamuval szórta be, vagy a fűszer ízét víz hozzákeverésével jórészt közönbösítette. Mit mondjunk a bor ivásáról, mikor a szomjúságtói gyötörve még vizet is csak éppenhogy fogyasztott? Megtalálta a magasabb önmegtagadás módjait és naponként gyakorolta bennük magát. S bár a tökéletesség csúcspontját is elérte, mintha mindig kezdő lenne, valamit állandóan felújított és testi sanyargatással űzte távol magától a vétkes kívánságot.
    Künn járva, az ételek minőségében persze az Evangélium szerint vendéglátóihoz igazodott, otthon azonban az önmegtagadás kemény mértékéhez tartotta magát. Magához kérlelhetetlen, másokhoz emberséges volt s magát Krisztus evangéliumának mindenképen alávetve nemcsak az önmegtartóztatással, de az evéssel is épületes példát adott. Fáradt testének igen sokszor a csupasz föld szolgált fekvőhelyül és még többször ülve aludt, vagy feje alá fát, esetleg követ tett. Egy szegényes tunikát viselt és így szolgált az Únak mezítelenségben és hidegben.^{[65]
    2} Egyszer megkérdezték, hogyan tudja magát ilyen ruhában a tél kemény hidege ellen védelmezni. Lelke buzgalmában így felelt:
    - Ha belsőleg vággyal fölérnénk az égi haza melegét, ezt a hideget kívülről könnyen elviselnők!
    Irtózott a ruha puhaságától. A keménységet szerette, arra hivatkozva, hogy ezért dícsérte Keresztelő Szent Jánost is az isteni ajak.
    Ha köntösét néha lágynak érezte, belülről madzaggal összekötözte, mert az Igazság szava szerint, úgymond, nem a szegények, hanem az uralkodók palotáiban lakók ruháihoz illik a puhaság^[66] Tapasztalásból bizonyosodott meg arról, hogy a gonosz lelkeket elriasztja a keménység, ellenben a gyönyörökben élők és puhák kísértésére jobban bátorkodnak.
    Ezért egy éjjel, mikor fejfájás és szembaja miatt rendes szokásától eltérően feje alá vánkost tett, a gonosz lélek abba bújt és őt a szent imádságban egészen hajnalig különféle nyugtalanítással zavarta, mígnem társa segítségével a vánkost messze nem kijjebbítette cellácskájábói. Midőn a testvér a vánkossal kijött onnét, összes tagjának erejét elveszítette s nem használhatta azokat, csak a szent Atya szavára, aki lélekben erről értesülve a testvér szívének és testének régi erejét mindenestül visszaállította.
    ³ A szigorú fegyelemnek őrállásán állott^[67] és igen nagy gondja volt a lelki-testi ember tisztaságára.
    Így történt megtérésének elején, téli időben, hogy többször jeges verembe vetette magát, hogy házi ellenségét tökéletesen magá alá teperje és a tisztaság ragyogó köntösét a piszkos gyönyör tüzétől megóvja. Váltig erősítette, hogy a lelki embernek testleg könnyebb a nagy hideget elviselnie, mint a testiség tüzét lélekben a legrövidebb ideig is hordoznia.
    ⁴ Midőn pedig a sarthianói remeteségben cellácskájában egy éjtszakán át imádkozott, háromszor szólította őt a régi ellenség:
    - Ferenc, Ferenc, Ferenc!
    Kitől mikor azt kérdezte, hogy mit akar, az megejtően így folytatta:
    - Nincs a világon egy olyan bűnös se, akinek Isten, ha megtér, meg ne bocsátana. Azonban aki magát kegyetlen bűnbánattal meggyilkolja, az nem talál irgalomra mindörökké!
    Az Isten embere kinyilatkoztatás révén legott felÍsmerte az ellenség ravaszságát, amellyel őt lanyhaságra törekedett rátéríteni. Erre vall a következő eset.
    Ezután ugyanis annak a birizgálására, akinek lehellése meggyujtja a szenet,^[68] heves testi kísértés vette őt elő. Amint ezt a tisztaság kedvelője előre érezte, ruháját letéve derékkötelével igen erősen csapkodni kezdte magát e szavakkal:
    - Nosza szamár testvér, maradj csak és szenvedd a korbácsot! A köntös a szerzeté s az életszentség jelvénye, ezt bűnös gyönyörűséggel megrabolni mégsem illő. Ha futni akarsz, hát rajta, szaladj!
    Majd lelkének buzgalmától vezetve a cellából kiment a kertbe, ott ruhátlanul a nagy hóba dőlt, majd a hóból hét emberfélét formált, mindegyiket maga elé állította és önmagához így szólt:
    - Ime, ez a nagyobb a feleséged, ez a négy két fiad és két lányod, a többi kettő meg szolgád és szolgálód, a te rendelkezésedre. Iziben ruházd föl őket, mert holtra fagynak! De ha a sokszoros törődés nehezedre esik, úgy szolgáld egyedül az Urat!
    A kísértő legott megszégyenülve távozott és a szent férfiú győzelmesen tért hajlékába, mert bár büntetésből külsőleg igencsak fázott, a testiség belső tüzét úgy kioltotta, hogy többé ilyesmit alig érzett.
    Egy társa, aki éppen akkortájt imádkozott, mindezt a holdvilágnál látta. Az Isten embere tehát a dologról értesülve, föltárta neki megkís‰rtetésének egész lefolyását, majd meghagyta, hogy a látottakról életében senkinek se szóljon.
    ⁵ Nemcsak azt tanította azonban, hogy a test kívánságait és annak élesztőit önmegtagadással kell zaboláznunk, hanem azt is, hogy a külső érzékeket, amelyeken át a lélekbe a halál lopódzik,^[69] nagy gonddal kell őriznünk. Hangoztatta az asszonyokkal való bizalmaskodás, beszédek és nézések gondos kerülését, amik sokaknak jelentettek alkalmat a romlásra s mert ilyesmik a gyöngét megtörik, az erőset pedig gyöngítik. Aki ezekkel nem szakít, a lelki fertőzést ki nem kerülheti, - legfeljebb az igen edzett erényességű, - mert ez annyi lenne a Szentírás szerint, minttűzben járni és a talpat meg nem égetni.^[70]
    Ő maga annyira elfordította szemét, hogy nelásson ilyesféle hívságot, hogy - mint egyszer társának elárulta - arcról majdnem egy nőt sem ismert. Nem tartotta ugyanis tanácsosnak lélekbe fogadni a nők külső képét, mert azok a megfegyelmezett test tüzét is lángralobbanthatják, meg a szív tisztaságát is bemocskolhatják. Azt is erősítette, hogy a nőkkel való társalkodás egészen haszontalan a gyóntatás és rövid tanítás kivételével, mely üdvös célzatú és nem sérti az illemet. "Mi dolga van egy szerzetesnek, úgymond, az asszonynéppel, ha az nem gyónni vagy élete megjavítására nem tanácsot kérni akar? A nagy biztonságban kevéssé félünk az ellenségtől, az ördög pedig, ha hajszálnyit mondhat az emberben magáénak, azt hamarosan gerendává növeli meg."
    ⁶ Azt is tanította, hogy a tétlenség minden rossz gondolatnak gyüjtője s azért különösen kell kerülnünk. Erre példával maga szolgált, mikor lázongó és renyhe testét állandó fegyelmezéssel és érdemes munkával tartotta féken. Testét szamártestvérnek hívta, melyet fárasztóan meg kell terhelnünk, sokszor meg kell korbácsolnunk és silány élelmen kell tartanunk.
    Ha észrevette, hogy valaki tunyán és érdemetlenül akarja fogyasztani más munkájának gyümölcsét, légy-testvérnek nevezte, mert az ilyen semmi jót sem tesz, hanem ami jó, azt is megrontja, s magát haszontalanná és gyűlöletessé teszi. Azért mondta volt egyszer:
    - Akarom, hogy testvéreim dolgozzanak és gyakorolják magukat, nehogy ellustulva, szájjal és szívvel a tiltottak felé kóvályogjanak!
    Testvéreitől az evangéliumi hallgatást is követelte, hogy a haszontalan beszédtől mindenha gondosan tartózkodjanak, mert az itéletkor erről is számot kell adniok.^[71] S ha talált haszontalan fecsegéshez szokott testvért, keményen megkorholta. A szerény hallgatagságot a tiszta szív őrzőjének és nagy erénynek mondotta, mert nemcsak izlelés, de beszéd szempontjából ishalál és élet van a nyelv kezében.^{[72]
    7} Bárha tőle telhetőleg a testvéreket életszigorra nevelte, a túlzásba vitt szigor mégsem volt kedvére az a szigor, mely nem ölti magára a kegyesség indulatát és nincs fűszerezve az okosság sójával.
    A testvérek valamelyikét egy éjjel a túlságos bőjtölés miatt nagy éhség gyötörte, s nem nyugodhatott. Megtudva a jóságos pásztor, hogy milyen veszély fenyegeti juhocskáját, magához hívta őt. Kenyeret hozatott és hogy ne szégyenkezzék, előbb maga látott az evéshez, majd őt is bájosan biztatni kezdte. A testvér levetve a szégyenkezést, evett és igen örült, hogy pásztorának körültekintő leereszkedése neki erőveszteségét is visszaszerezte és épületes, nagyszerű példaadásban is részesítette. Reggel aztán az Isten embere egybehívta a testvéreket és elmondta nekik az éjtszaka történteket, majd okos buzdítással így folytatta:
    - Szolgáljon ez, - nem az evés, hanem a szeretet, testvérek - épüléstekre!
    Megtanította ezenfelül őket az okosság követésére is, mely kocsisa; nem a test okosságára, hanem a Krisztuséra, akinek szentséges élete a tökéletesség megtestesült eszménye.
    ⁸ Mivel pedig a makulátlan, keresztreszegezett Bárányt a test gyöngesége miatt tökéletesen követni nem lehetséges anélkül, hogy közbe-közbe valami tökéletlenség ne tapadjon hozzánk, azért tanulságosan hangoztatta, hogy azoknak, akik az élet tökéletességére vágyakoznak, naponta szükséges a könnyek patakjában mosakodniok. S bár maga már a lélek és test csodálatos tisztaságára tett szert, mégsem szünt meg lelki szemeit a könnyek árjában megtisztogatni, nem törődve testi szemeinek még romlásával sem. Minthogy a folytonos sírástól szembaja csak súlyosbodott, orvosa azt tanácsolta, hogy ha a testi vakságot el akarja kerülni, hagyjon föl a könnyhullatással. Erre a szent fériú így válaszolt:
    - A szemünk világa kedvéért, amely közös a legyekével, nem való, orvos testvér, az örök fény nézegetését a legkevésbé sem abbahagyni, mert a lélek nem a test miatt, hanem a test a lélek miatt kapta a világosság ajándékát.
    Inkább akarta testi látását elveszíteni, mint a könnyeket erőnek-erejével akadályozni, amelyek a belső látást tisztítják, hogy az Istent szemlélhessük.
    ⁹ Midőn egyszer az orvosok tanácsára és testvérei sürgető kérésére, hogy vesse magát alá égetéssel járó műtétnek, az Isten embere alázatosan beleegyezett, mert azt üdvösnek és kemény próbának ítélte. A hívott orvos megérkezve vasszerszámát a műtéthez tüzesíteni kezdte. Krisztus szolgája pedig, hogy borzongó testét megerősítse, a következő barátságos beszédbe fogott a tűzzel:
    - Tűz testvérem, téged a Fölséges minden más irigylendő ékességű dolognál hatásosabbnak, szebbnek és hasznosabbnak teremtett. Légy hozzám ebben az órában irgalmas, légy barátságos! Kérem a fölséges Urat, aki alkotott, hogy melegedet enyhítse, s mint kellemesen égetőt elviselhesselek.
    Ezután az izzó tüzességű vasműszerre keresztet vetett és ami következett, viselte rettenthetetlenül. Belemélyedt gyönge testébe a sistergő vas és fülétőI szemöldökéig haladt az égetés... Hogy mekkora fájdalmat" okozott neki, azt a szent férfiú testvérei felé így fejeze ki:
    - Dícsérjétek a Fölségest, mert igazán mondom nektek, sem a tűz hevét, sem a kisebb testi fájdalmat nem éreztem.
    Majd az orvoshoz fordulva így szólt:
    - Ha még nincs eléggé kiégetve a hús, nyomd bele ismét!
    A gyakorlott orvos megcsodált a beteges testben a léleknek hatalmas erejét és ezt isteni csodának minősítette e szavakkal:
    - Mondom nektek, testvérek, ma csodát láttam!
    Ezekután Ferenc olyan tisztaságot ért el, hogy a test a lélekkel és a lélek Istennel csodás összhangban találkozott benne. Igy aztán isteni rendelésből történt, hogy mint teremtmény, Alkotójának szolgálva, rendkívúli módon alárendelt lett az ő akaratának és hatalmának.
    ¹⁰ Más alkalommal meg, mikor a Szent Orbán-remeteségben súlyos betegségbe esett és maga is érezte a természet igényét, bort kért. Ámde nem volt bor amit adhattak volna neki. Meghagyta hát, hogy vizet hozzanak, amelyre keresztet vetve a tiszta víz tüstént a legkitűnőbb borrá változott. Így amit a hely szegénysége nen tudott előteremteni, azt a szent férfiú érdeme kieszközölte. A bor megízlelése után rögtön megkönnyebbült. Ilyenformán az íz újsága a vizet, az egészség visszatérése pedig az ivót természetfölötti módon úgy megváltoztatta, hogy benne kétszeresen szemlélhették a régi ember levetkezését és az új felöltését.
    ¹¹ Ferencet tetszése szerint nemcsak a teremtett világ szolgálta, hanem a Teremtő gondviselése is mindenhol leereszkedett hozzá.
    Egy ízben midőn többféle betegség gyötörte testét, lelkének felüdítésére zene után vágyakozott. S bár ez utóbbit az illendőség emberileg tiltotta, angyalok szolgálata mégis teljesítette óhajtását. Egy éjjel ugyanis, miközben virrasztott és az Úrról elmélkedett, hirtelen csodás zenét, édes dallamokat hallott. Senkit sem látott, de a muzsikálók elvonulását és visszatérését a hallgatóság bizonyította. Istenre irányított lelke annyira belemerült az édes hangzatok élvezésébe, hogy másvilágon képzelte magát. Ez a testvérek előtt sem volt titok. Többször látták az Úr túláradó és gyakori vigasztalásainak jeleit rajta, amiket ő maga sem titkolhatott el semmiképen sem.
    ¹² Máskor meg, mikor egy rendtársának kiséretében Lombardia és a trevisói őrgrófság között prédikálás céljából a Pó mentén járt, sötét éjtszaka borult rájuk. Az út sok és nagy veszedelmet jelentett a koromsötétség, a folyó és a posványok miatt. Ekkor társa így szólott a szenthez:
    - Imádkozz, atyám, hogy a fenyegető veszedelmeket kikerüljük.
    Erre ő bizakodással így válaszolt:
    - Hatalmas az Isten, s ha úgy tetszik kegyességének, a sötétséget elűzi és azt jótékony világosságra változtatja!
    Alig fejezte be szavait, ime csodálatosan olyan fényesség sugárzását érezték maguk körül, hogy a másoknak sötét éjtszakában ők világosan látták az utat és körülötte mindent. Ennek a fénynek vezetése mellett aztán lelkileg megerősödve énekszó és dícséretek közt sértetlenül értek a nem kis távolságnyira eső fogadóhoz.
    Mérlegeld, milyen csodásan tiszta és erős volt ez az istenes férfiú, akinek intésére a tűz heve alábbhagy, a víz íze átváltozik, akinek angyali zene nyujt vigasztalást és isteni fény világítja meg útját. Valóban, e szent ember szent óhajainak az egész világmindenség szolgálatára volt!

VI. fejezet

Alázatossága, engedelmeasége éa a kívánságára ismétlődő csodás jelenségek

    ¹ Isten emberében túlcsorduló bőségű volt az összes erények dísze és őre, az alázatosság. Saját itélkezése szerint bűnös volt csupán, a valóság szerint pedig az életszentség fényes tükre. Önmagát az alázatosságra törekedett lelkileg felépíteni, s mint bölcs építőmester, a Krisztustól ellesett módon vetett alapot hozzá. Azt mondotta, hogy az Isten Fia Atyja kebelének magasságából azért szállott le nyomorúságaink közé, hogy mind szóval, mind példával őr- és mesterként tanítson meg minket az alázatosságra. Ez okból Krisztus tanítványához illően, saját szemében is, másokéban az isteni Mester kijelentésére emlékezve kevésne akart látszani: "Ami magas dolog az emberek előtt, utálatos az Isten szemében."^[73] De azt is szokta volt mondani, hogy csak annyit ér az ember és semmivel sem többet, amennyi Isten szemében. Ostobaságnak tartotta a világiak tetszésének hajhászását. Örült a gyalázásnak és szomorkodott a dícséreteken. Inkább gáncsot akart magáról hallani, mint dícséretet, tudva, hogy az önmagunk megjavítására készt, ez pedig elesésre vezet. Miért is gyakorta parancsolt valamelyik rendtársára, mikor benne az emberek az életszentség érdemeit magasztalták, hogy ellensúlyozásképen kicsinylő szavakat mondogasson neki. S amikor az a testvére önkénytelenül parasztnak, haszontalan és ügyetlen béresnek mondotta, lel- kében és arcában felvdulva válaszolt:
    -Áldjon meg az Úr, kedves fiam, mert nagy-igazat beszélsz. Ilyeneket illik Bernardone Péter fiának hallania!
    ² Hogy magát még megvetettebbé tegye, nem szégyelte hibáit prédikációban nagy néptömeg előtt sem kinyilvánítan. Történt egyszer, hogy betegségében egészsége visszatérése okából az önsanyargatás szigorát kissé enyhítette. Testi ereje visszatértével aztán önmaga gyalázására magát megvetően így szólt:
    - Nincs rendjén, hogy az emberek engem önsanyargatónak hisznek, holott titokban bizony eszegetek!
    S a szent alázat lelkétől lángolva fölkelt, Assisi városának terére gyüjtötte a népet, s a magával hozott több testvér kíséretében ünnepélyesen belépett a székesegyházba. Ott nyakába kötelet akasztott és megparancsolta, hogy őt alsóruhában, mindenek szeme láttára azon kőig vonszolják, ahol a gonosztevőket is pellengérre állították. Odaérve fellépett rá, s bár lázas és gyenge volt, a kemény hidegben lelkes hévvel hirdette az összesség hallatára, hogy ő mint lelki ember méltatlan a tiszteletre, sőt testies és falánk lévén, inkább megvetésre érdemes. Mindazok, akik a rendkívüli látványra összejöttek, csodálkoztak, s életszigorát ismerve magukba szállt...k, alázatosságát pedig inkább csodálatosnak, mint utánozhatónak ítélték. Bár a próféta jóslásaként inkább csodának látszott, mint példának,^[74] mindazonáltal a tökéletes alázat bizonysága volt az, hogy a múló dícséret ma- gasztalását megvetette, az önhitt felfuvalkodottság gőgjét elfojtotta, s a hazug csalafinta színlelés ellenére viselkedett.
    ³ Ilyenformán többször tett olyan dolgot, hogy külsőleg összetört edény^[75] legyen, belsőleg, lélekben pedig megszentelődjék. Az Úr szavait szíve rejtekébe zárta, nehogy mások dícséretének legyen kitéve, ami számára a romlás alkalma lehetne. Mikor sokan boldognak mondották, ilyenformán nyilatkozott:
    - Még lehetnek fiaim és leányaim, ne dícsérjetek oly határozottan. Senki sem dícsérhető halála előtt!
    Ugyanakkor magához így szólt:
    - Ferenc, ha a Fölséges a gonosztevőnek annyit juttatott volna, különb lenne nálad!
    Testvéreihez megannyiszor beszélt ilyenképen:
    - Senki sem hízeleghet magának azzal, amire a bűnös is képes. A bűnös is bőjtölhet, imádkozhat, bánkódhat és testét is sanyargathatja. Csak Urához hűséges nem tud lenni! Csupán akkor dicsekedhetünk, ha megadjuk az Úrnak dísőségét, s ha Őt hűségben szolgáljuk és bármivel ajándékoz meg, Neki tulajdonítjuk.
    ⁴ Evangéliumi kereskedőként, hogy minél többféleképen nyerészkedjék és a jelent minél érdemesebbé tegye, nem uralkodni és parancsolni, hanem inkább szolgálni és engedelmeskedni akart. Emiatt leköszönt általános rendfőnöki hivataláról, s főnököt kért, hogy mindenben annak akaratát kövesse. A szent engedelmesség oly bőséges gyümölcsöt terem, - mondotta - hogy akik igájába hajtják magukat, azoknak idejéből misem vész el haszontalanul. Ezért még annak a társának is engedelmességet fogadott és tartott, akivel együtt szokott járni.
    Igy szólt egykor társaihoz:
    - Mindazok közt, amikre az isteni kegyesség méltatott, van az kegyelem is, hogy az egyórás újoncnak is olyan szorgalmasan engedelmeskedném, mint a legidősebb és legkitűnőbb testvérnek. Az alattvaló, - úgymond - elöljárójában nem az embert kell hogy nézze, hanem azt, akinek szerelméért alattvaló. Minél kevéssé-becsültebb az elöljáró, annál tetszetősebb az engedelmeskedő alázatossága.
    Midőn egy izben kérdezték tőle, hogy kit kell igazán engedelmesnek minősíteni, a holttest hasonlatát vette elő példaképen.
    - Vedd - úgymond - a hullát és tedd, ahová akarod. Látni fogod, hogy nem tiltakozik a mozdítás ellen, nem morog a helyzete miatt, s akkor sem panaszkodik, ha elejted. Ha dobogóra állítod, akkor sem fog felfelé, hanem lefelé tekinteni. Ha bíborba öltözteted, kétszeresen sápadt lesz. Az engedelmeske- dik igazán, aki nem firtatja, hogy miért mozdítják, s nem törődik vele, hová helyezik. Aki, ha áthelyezik, nem.könyörög; ha hivatalba állítják is, megtartja szokott alázatosságát, s minél inkább tisztelik, annái méltatlanabbnak gondolja magát.
    ⁵ Valamikor így szólt társához:
    - Nem lennék igazi kisebb testvér, ha nem lennék olyan magaviseletű, mint ahogy azt neked leírtam. Ime, a testvérek elöljárójaként megyek a káptalanba, szólok a testvérekhez, intem őket és végül mégis azt mondja nekem valaki: Nem felelsz meg nekünk, hiszen iskolázatlan, botnyelvű, járatlan és egyszerű vagy! - és gyalázattal elvetnek és mindnyájan lesajnálnak. Mondom neked, nem vagyok "kisebb testvé?", ha ezt nem hallgatom ugyanolyan arccal, változatlanul derűs lélekkel és szent eltökéléssel.
    Majd hozzátette:
    - Az elöljárósághoz esékenység, a dícsérethez veszély, de az alattvaló alázatosságához a lélek nyeresége tapad. Miért törődünk inkább a veszéllyel, mint a Jutalommal, mikor azért kapjuk az ídőt, hogy hasznosítsuk?!
    Az alázatosság okából akarta Ferenc, hogy testvéreit kisebbeknek^[76] hívják és a rendi elöljárókat szolgáknak (ministereknek),^[77] hogy az Evangélium szavait használja, amelynek megtartására ígéretet tett. Azt akarta, hogy tanítványai a névből is tanulják meg, hogy az alázatos Krisztus iskolájába az alázat elsajátításáért jöttek. Az alázatosság mestere pedig Krisztus, aki hogy tanítványai képet alkossanak maguknak a tökéletes alázatról, így beszélt:
    - Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a ti cselédetek, és aki első akar lenni köztetek, az legyen a ti szolgátok!^[78]
    Midőn az osztiai úr, a "kisebb testvérek" bíboros pártfogója és kiváló segítője, aki utóbb mint azt a szent férfiú előre megmondotta, IX. Gergely néven a pápai székbe jutott, azt kérdezte tőle, hogy szeretné-e, ha testvérei az egyházi méltóságokba emelkednének, így válaszolt:
    - Uram, azért "kisebbek" testvéreim, hogy ne akarjanak nagyobbak lenni. Ha azt akarjátok, hogy az Isten Egyházában eredményesen dolgozzanak, haggyjátok és őrizzétek meg hivatásuk állapotában és egyházi méltóságra semmiképp se engedjétek emelkedni őket.
    ⁶ Minthogy az alázatosságot mind magában, mind összes testvéreiben a legtöbbre becsülte, az alázatosakat kedveIő Isten magasabb tökéletességre találta őt méltónak, ahogy azt egy erényes és igen buzgó testvérnek meg is mutatta. Ez, Isten emberének kíséretében, egyszer valami elhagyatott templomban lángzó buzgósággal imádkozott s elragadtatásba esett. S így az égben a sok szék között egy különbet, drágakövekkel ékesítettet és dicsőségtől tündöklőt látott. A magas trón ragyogásán álmélkodva az a kíváncsi gondolat foglalkoztatta, hogy kié lesz az. Közben hangot hallott, amely azt mondta neki:
    - Az a szék egy bukott angyalé volt és most az alázatos Ferencet várja.
    Miután imádságos elragadtatásából magához tért, a külsőleg előtte haladó, boldog férfiút szokott módon követte. Útjuk során az Istenről társalogtak. A testvér azonban nem feledkezve el látomásáról, ügyesen kipuhatolta tőle, hogy mit tart önmagáról. Erre Krisztus alázatos szolgája így szólt:
    - A legnagyobb bűnös vagyok!
    S midőn a testvér ellenkezőleg azt állította, hogy ezt sem az öntudata, nem mondhatja, sem így nem érezhet, hozzátette:
    - Ha bármilyen gonosz embert Krisztus olyan irgalmasan kezelt volna, úgy gondolom, nálam sokkal kedvesebb lenne Isten előtt!
    A testvér ilyen csodálatos alázatosság hallatára megbizonyosodott látomása igazságáról, ismerve a szent Evangélium tanúskodását, hogy az igazán alázatos emelkedik a dicsőség magasságába, amelyből a gőgös kiesik.^{[79]
    7} Máskor meg, midőn a Massa tartománybeli Monte Casale egy elhagyott templomában ájtatoskodott, lélekben tudomására jutott, hogy ott szent ereklyék vannak. Fájdalommal látta, hogy ezek már régóta nincsenek kellő tiszteletben. Azért meghagyta a testvéreknek, hogy kegyeletesen vigyék helyükre. Bizonyos okból bekövetkezett távozása után azonban a testvérek atyjuk parancsáról megfeledkeztek és az engedelmesség érdemét elhanyagolták. Egyik nap aztán, midőn a szentmiséhez készülődtek és az oltár takaróját fölemelték, nagy csodálkozásukra megtalálták azokat a szép és illatozó ereklyéket, amelyeket nem emberi kéz, hanem isteni erő helyezett el. Kis idő multán visszatérve az Istenhez szegődött férfiú, gondosan utána kutatott az ereklyékre vonatkozó meghagyása teljesítésének. Az engedelmesség körüli hanyagságukat azonban alázatosan megvallották a testvérek s bizonyos büntetés mellett bocsánatot nyertek. A szent férfiú pedig így szólt:
    - Aldott az én Uram-Istenem, aki maga teljesítette azt, amit nektek kellett volna elvégeznetek!
    Fontold meg figyelmesen az isteni Gondviselés törődését porhüvelyünkkel és méltányold az alázatos Ferenc kitűnő erényét Isten szemében, mert akinek parancsára nem fogadott szót az ember, annak óhaját teljesítette az Isten.
    ⁸ Egyszer meg Imolába érkezve a város püspökéhez ment és alázatosan kérte, hogy engedelmével a népet prédikációra hívhassa össze. A püspök keményen válaszolt neki:
    - Elég az, testvér, ha magam prédikálok népemnek!
    Az igazán alázatos Ferenc fejet hajtott és kimenve egy órán belül újból visszatért. A püspök idegesen tudakolta, hogy mit akar ismét. Ő pedig alázatos hangon és szívvel így felelt:
    - Uram, ha az atya fiát az egyik ajtón kiveti, az a másikon kell jöjjön vissza!
    A püspököt legyőzte az alázatosság és vidám arccal megölelve őt, így szólt:
    - Te és testvéreid mindahányan, egyházmegyémben ezentúl általános engedélyemmel prédikáljatok, mert kiérdemelte ezt a szent alázatosság!
    ⁹ Egy alkalommal Arezzóba érkezett, mikor a várost a belső harcok már-már pusztulással fenyegették. A város külső részén megállapodva ujjongó gonosz lelkeket vett észre a váras fölött, amint annak felizgatott polgárait egymás gyilkolására tüzelték. Ezeket a lázító szellemi hatalmasságokat azonban megfutamította s a galambegyszerűségű Szilveszter testvért hírnökként előreküldve így szólt:
    - Menj a város kapujához és a mindenható Isten nevében az engedelmesség erejével parancsold meg a gonosz lelkeknek, hogy gyorsan távozzanak.
    A készséges testvér sietve teljesítette atyja parancsszavát, magasztalással az Úr színe elé járult^[80] és a város kapujánál harsányan kiáltozni kezdett:
    - Gonosz lelkek, mindahányan, a Mindenható Isten erejével és az Ő szolgájának, Ferencnek parancsára, messzire távozzatok innét!
    A város erre nyomban visszanyerte békéjét és a polgárság ügyeit a polgárok nagy higgadtsággal rendezték el maguk közt. Így törte le az ördögök őrjöngő hatalmát a szegény bölcsesége, vagyis Ferenc alázatossága. Igy állította helyre a békét és mentette meg a várost. Az alázatos engedelmesség szigorú eré- nye akkora hatalmat érdemelt ki a bújtogató és szemtelen gonosz lelkek fölött, hogy azok szertelen játékát is megfékezte és alkalmatlan erőszakosságaikat is távoltartotta.
    ¹⁰ A gőgös gonoszlelkeket ugyanis messzeűzik az alázatosak kimagasló erényei, kivéve, ha az isteni irgalom az alázat megőrzése végett meg nem engedi közben az ő zaklatásukat is, amint Szent Pál^[81] önmagáról írja és Ferenc is tapasztalta.
    Leó úr, a Szent Keresztről nevezett bíbornok kérte őt, hogy maradjon egy kis ideig nála Rómában. A főpap iránt való tiszteletből és szeretetből alázatosan megtette. Az első éjtszaka, midőn imádsága végeztével nyugodni készült, a gonoszlelkek kíméletlenül Krisztus katonájára rontottak. Sokáig és erősen ütlegelték őt, mígnem félholtan otthagyták. Távozá- suk után Isten embere elbeszélte hívására előjövő társának a vele?" rténteket, majd hozzáfűzte:
    - Hiszem, testvér, hogy az ördögök, akik csak annyit tehetnek, amennyit az égi Gondviselés nekik megenged, azért rontottak rám olyan vadul, mert semmi tetszetős sincs az előkelők lakásán való tartózkodásunkban. Testvéreim, akik szegényes helyeken élnek és értesülnek, hogy bíbornokkal vagyok, meggyanúsítanak arról, hogy a földiekkel törődöm, a tisztelet elkapat és gyönyörűségekben bővelkedem. Épp azért jobbnak ítélem, hogy akinek például kell szolgálnia, kerülje a palotákat és alázatosan egyszerű helyeken az alázatosak közt tartózkodjék, hogy ha szükséget kell szenvedniök, hasonlók elviselésével megerősítse őket.
    Ezért aztán reggelre virradva alázatos mentegetődzés közben elköszöntek a bíborostól.
    ¹¹ A szent férfiú különben is irtózott a büszkeségtől, minden rossz forrásától és az engedetlenségtől, annak veszett sarjától, ellenben a bűnbánó alázatot annál inkább kedvelte.
    Megtörtént egyszer, hogy egy testvért hoztak eléje, aki az engedelmesség ellen cselekedett valamit, hogy az igazság szerint járjon el vele. Az Isten embere azonban látta rajta a megtörtségnek világos jeleit s az alázatosság szeretetéből megbocsájtott neki. De nehogy a könnyű bocsánat másokat vétkezésre serkentsen, meghagyta, hogy a testvér elvett csuk- lyáját vessék a tűzbe, hogy mindnyájan lássák, milyen büntetés követi majd az engedetlenkedőket. S csodálatos, midőn a csuklyát a lángokból kivették, azon a pörkölődésnek semmi jele sem volt észrevehető. Így történt, hogy Isten ezzel a csodával dícsérte meg a szent erényét is, meg a bűnbánó alázatot is.
    Méltán utánozhatjuk Ferenc alázatát, amely már itt a földön is csodás módon arra érdemesült, hogy Isten hajolt kérésére, az ember érzését megváltoztatta, az ördögöket üzelmeikkel együtt messze kergette és a lángok mohóságát is megfékezte. Valóban ez az, ami birtokosait fölmagasztosítja s mialatt mindenkit tisztelettel övez, mindenkitől tiszteletet érdemel.

VII. fejezet

A szegénység szeretete és a hiányok pótlása

    ¹ Az isteni ajándékok között, amelyeket a bőkezű Ajándékozó Ferencnek juttatott, különös kedvvel fordult az egyszerűség gazdaságához a legteljesebb szegénység szeretetében. A szent férfiú Isten Fiának ezt a kedveltjét, amely az egész világon mintegy száműzött volt, figyelemre méltatva, vele örökösszeretettel magát eljegyezte. Érte nemcsak atyját és anyját hagyta el, hanem még azt is mind, amit birtokolhatott volna, szétosztotta... Senki sem vágyott úgy az arany után, mint ő a szegénység után. Senki kincsét aggságosabban nem őrízte, mint ő ezt az evangéliumi drágakövet.^[82] Szemet szúrt neki, ha bármi olyat látott testvéreiben, ami a szegénységgel nem volt összeegyeztethető. S valóban, ő maga szerzetének kezdete óta egészen haláláig az egyszerű köntösben, kötéllel övezve és alsó ruhában is megelégedett volt. Gyakorta gondolt könnyek között Jézus Krisztus és Anyja szegénységére. Azért mondta ezt az erények királynéjának, mert a királyok Királyán és királynő Anyján is oly fényesen tündöklött.
    Midőn testvérei együttesen azt kérdezték tőle, hogy melyik erény tesz inkább Krisztus barátjává, mintha szíve titkát árulta volna el, így felelt:
    - Tudjátok meg, testvéreim, hogy a szegénység az üdvösség különös útja, az alázat táplálója és a tökéletesség gyökere. Bár titkos, de sokféle a gyümőlcse. Ez az evangéliumi szántóföld elrejtett kincse,^[83] amelynek megvásárlásáért mindent el kell adnunk és amit nem adhatunk oda, azt hozzá viszonyítva meg kell vetnünk.
    ² - Aki, - úgymond - ennek magasára kíván eljutni, bizonyos értelemben nemcsak a világ okosságáról, de a tudományokban való jártasságról is le kell mondania, hogy kisajátított birtokában bemenjen, az Úr hatalmasságába^[84] és egészen a Keresztrefeszített karjába vesse magát. Nem mondott le ugyanis a világról tökéletesen az, aki az önszeretet érzületének szíve rejtekében helyet tartogat.
    A szegénységről beszélve megannyiszor hangoztatta testvéreinek az Evangélium szavát: A rókáknak odúik vannak és az ég madarainak fészkeik, az ember fiának pedig nincsen, hová fejét lehajtsa.^[85] Ez okból arra serkentette testvéreit, hogy szegények módjára szegényes hajlékot emeljenek, amelyekben ne úgy lakjanak, mint sajátjukban, hanem idegenekül, mint vándorok és jövevények. A vándorok ugyanis, mondogatta, idegen födél alatt húzódnak meg, haza vágynak és békésen vándorolnak.
    Lebontatta azokat a házakat, vagy eltávolítotLa onnét a testvéreket, ahol észrevette, hogy sajátjuknak nézik, vagy az evangéliumi szegénységgel értékességüknél fogva ellenkeztek.
    A szegénységet rendje alapjának nevezte, amelyre elsősorban támaszkodik szerzete egész építménye; hogy annak erejéből erősödjék és pusztulásával végkép elpusztuljon.
    ³ Amint a kinyilatkoztatásból tanulta, hirdette is, hogy a szerzetbelépés az Evangélium eme megállapításánál kezdődik: Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid vagyon és oszd el a szegényeknek.^[86] Ezért csak a sajátjukról teljesen lemondó, s maguknak semmit vissza nem tartó egyéneket engedte szerzetébe, egyrészt az Evangélium idézett szavai miatt, másrészt, hogy botránykozásul ne szolgáljanak.
    Egy Ankona-őrgrófságbeli egyénnek, aki rendjébe kívánt lépni, a szegények igazi pátriárkája így válaszolt:
    - Menj utadra "légy testvér", mert még nem szakadtál ki otthonodból és rokonságodból.^[87] Véreidnek adtad vagyonodat és megkisebbítetted a szegényeket. Nem vagy méltó a szent szegénységhez! Testszerint kezelted, s így omlatag alapot raktál a lelkiépítményhez!
    A testi ember aztán vissza is tért övéihez és viszszakérte a sajátját. Igy hát aki a szegényekre mitsem hagyott, az az erényes életcélt is mihamarább cserbenhagyta.
    ⁴ Egy más alkalommal meg, midőn Angyalos Boldogasszonyban annyira nélkülöztek, hogy még a legszükségesebbekkel sem tudták ellátni a vendég-atyafiakat, Ferencet fölkereste helyettese és a testvérek hiányát feltárva kérte, hogy a rendbe lépő újoncok tarthassanak meg valamit maguknak, amelyhez aztán alkalomadtán bízvást nyúlhassanak. Az égi okosságú férfiú így válaszolt neki:
    - Távol legyen tőlünk, drágalátos testvéreim, hogy bárkiért is áthágjuk a regulát. Inkább akarom a Te oltárodat, dicsőséges Szűz, megfosztani, ha azt kívánja a szükség, mint a szegénység fogadalma, s az Evangélium megtartása ellen bármit, a legkevesebbet is hibázni. Szívesebben veszi a Boldogságos Szűz a szent Evangéliumra tett fogadás megtartását, mégha oltára szegényes lesz is, mintha oltára díszes ugyan, de a Fiának adott ígéretet sutbavetjük.
    ⁵ Máskor ismét egy társával Apúlián keresztül Bari mellett haladt el, mikor az úton pénzzel telt nagy tárcát, szokásos néven: bugyellárist talált. Társa figyelmezteti Krisztus szegényét, hogy a pénzt vegye föl és ossza szét a szegények között. Ő azonban vonakodott és a más talált erszényében, s tartalma elajándékozásában az ördög ravaszságát látta és azt, hogy testvére nem jót, hanem rosszat tanácsol.
    Tovább mentek tehát, hogy megkezdett útjúk céljához érjenek. Ám a jámborságtól megejtett testvér nem nyugodhatott és az Isten emberét azzal zaklatta; hogy nem gondol a szegények segélyezhetésével. Végül is a kegyes férfiú nem azért, hogy a testvér óhaját teljesítse, hanem csak hogy a sátáni csalafintaságot felfedje, belement abba, hogy arra a helyre visszamenjenek.
    Visszatérve tehát a testvérrel és egy ifjúval, akivel útközben találkoztak, imádság előrebocsájtása után meghagyta társának, hogy emelje fel a tárcát. A megijedt testvér megilletődve sejteni kezdte az ördögí mesterkedést. A szent engedelmesség szavára azonban elűzte habozását és az erszény felé nyúlt.És ime, jókora kígyó tört fel belőle és hirtelenségben eltűnt vele, ami az ördögi cselvetést világosan igazolja. Ilyenképen az ellenséges ármány hamissága előtűnvén, a szent férfiú így szólt a társához:
    -Testvér! Isten szolgái szemében a pénz semmi más, mint ördög és mérges kígyó.
    ⁶ Egyszer meg egészen különös dolog történt a szt. férfiúval, midőn valami ügyből kifolyólag Sziénavárosába ment. A Campilium és Szent Quiricus közti nagy síkságon három, termetre, korra és arcra nézve teljesen hasonló szegény asszonnyal találkozott, akik őt így köszöntötték:
    - Jó szerencsét a szegénység úrnőjének!
    Ezt hallva, a szegénység szerelmesét kimondhatatlan öröm töltötte el, mert az emberekben semmi mást nem tartott érdemesnek köszönteni, mint amit azok kinyilvánítottak. Gyors eltűnésük után a testvértársak nem oktalanul következtettek a csodás hasonlóságból, a köszöntés, találkozás és eltűnés újságából a szent férfiú körül végbemenő titokzatosságra. Valóban a három szegény, külsőre hasonló, feltűnő, szokatlanul köszöntő és hirtelenül eltűnő nőalakban az evangéliumi tökéletesség szépsége látszott, még pedig tisztaságban, engedelmességben és szegénységben, ami az Isten emberében eléggé megfelelően mutatkozott és tökéletes formában fénylett.
    Igaz ugyan, hogy a szegénység kiváltságában akart leginkább dicsekedni. Ezt egyszer anyának, máskor jegyesnek vagy úrnőnek szokta volt nevezni.Ebben akart másokat felülmúlni, ezen keresztül tanulta meg önmagát mindennél alábbvalóbbnak tekinteni. Ez okból, ha külső szerint magánál szerényebbet látott, magát vádolva legott hasonlóra sarkalta mintha a szegénységre törekedve attól tartott volna, hogy legyőzi más.
    Megesett, hogy mikor az úton valami szegénynyel találkozott, s annak mezítelenségét látta, lelkében bánkódott és síró hangon mondotta társának:
    - Nagyon megszégyenít ez a nincstelenség, mert mi a nagy gazdagság helyett a szegénységet választottuk, és íme, erről rí le inkább!
    ⁷ A szent szegénység szereteténél fogva sokkal szívesebben fogadta az ajtóról-ajtóra kért alamizsnát mint amit felajánlottak neki. Ha előkelők pazarasztalához hívták, előbb a közeli szomszédoknál kenyérdarabokat kért, s csak aztán foglalta el helyét.
    Ugyanezt mívelte, midőn egyszer az osztiai bíboroshoz volt hivatalos, aki Krisztus szegényét különös tisztelettel övezte körül. A püspök panaszára, aki megszégyenítőnék mondta, hogy az, akit asztalához hívott, alamizsnát kéregessen, Isten szolgája így válaszolt:
    - Uraml Nagyon megtiszteltelek, midőn nálad nagyobb Úrnál tisztelegtem. Az Úrnak tetszik a szegénység, különösen az olyan, amely Krisztusért vállalt szándékos koldússág. Ezt a királyi méltóságot, amelyet az Úr Jézus magára öltött, midőn érettünk szegénnyé lett, hogy az Ő szegénysége által mi gazdagok legyünk^[88] és bennünket mint valóban lelki szegényeket a mennyek országa örököseivé és királyaivá tegyen, én semmikép sem akarom elhagyni a hamis gazdagságok ideiglenesen engedélyezett hűbérbirtokolásáért.
    ⁸ Testvéreit nem egyszer ilyen szavakkal buzdította alamizsnagyüjtésre:
    - Menjetek, mert ebben az utolsó órában küldettek a világra a "kisebb testvére?", hogy a választottak bennünk teljesítsék azt, amiért a Bíró dicséretét fogják hallani a következő édes szavakban: Amit egynek e legkisebb atyámfiai közül cselekedtetek, nekem cselekedtétek.^[89] - Azért mondta kellemesnek is a kisebb testvérek koldulását, mert ez az igazak jutalmazásában az evangéliumi igazság Mesterének ajkán is hangsúlyos kifejezést nyert. Ha alkalom kínálkozott rá, nagyobb ünnepeken is szokott kéregetni arra hivatkozva, hogy a szent szegényeken teljesül a próféta szava:Angyalok kenyerét ette az ember^[90] Kétségkívül azt a kenyeret értette, amelyet Isten szerelmére kértek és a szent angyalok sugallatára az Ő szerelméért adva gyüjtött össze ajtóról-ajtóra a szent szegénység.
    ⁹ Egyszer húsvét napján, midőn az emberek lakásaitól messze eső remeteségben időzött, ahol nem volt módja a kéregetésre s Arra gondolt, aki az Emmausba menő tanítványoknak ama napon vándor képében megjelent, saját testvéreitől, mint vándor és szegény kért alamizsnát. S midőn azt megkapta, alázatosan és szent szavakkal oktatta ki őket, hogy a világ pusztaságán keresztül, mint vándorok és jövevények, az igazi zsidók módjára, az Úr húsvétját vagyis e világból az Atyához menetelt^[91] állandóan a lélek szegénységében üljék meg. S éppen ezért, mert alamizsna-kéregetésre nem a keresetvágya, hanem a lélek szabadsága vitte, úgy látszott, Isten, a szegények Atyja reá különös gondot viselt.
    ¹⁰ Megtörtént egy ízben, hogy az Úr szolgáját betegen vezették Nocerából Assisibe azok a nemes férfiak, akiket épp e célból küldött utána földieinek tisztelete. S mikor Krisztus szolgáját vezetve egy Satriano nevű szegény helységhez értek, az éhség is, meg az idő is ételt kívántatott velük. Betértek a helységbe, de ott mitsem kaptak és üresen tértek vissza. Ekkor a szent férfiú így szólt:
    - Azért nem találtatok semmit, mert inkább biztatok "legyeitekbe?", (így hívta a dénárokat) mint az Istenben. De menjetek újból vissza a házakba, ahol már jártatok és Isten szerelmére alázatosan kérjetek alamizsnát. Ne gondoljátok ezt se megszégyenítőnek, se alávalónak, mert a bűnbeesés után bőséggel folyó készséggel mindent alamizsnaként ad méltóknak és méltatlanoknak a nagy Alamizsnás. A nemes férfiak félretéve minden szégyenkezést, alamizsnát kértek. S többet szereztek így Isten nevében, mint előbb garasaikért. Égi jelre ugyanis a szegény lakosok szíve úgy meglágyult, hogy készségesen ajánlották fel a magukét.
    Igy történt, hogy a hiányt, amit a pénz nem tudott megszüntetni, Ferenc gazdag szegénysége pótolta.
    ¹¹ Azidőtájt, midőn a Rieti melletti remeteségben betegeskedett, egy orvos több alkalommal meglátogatta. S mivel Krisztus szegényének nem volt módjában fáradságát díjazással méltányolni, hogy jutalom nélkül ne maradjon, a bőkezű Isten kegyes szolgálatát egy jótéteménnyel egyenlítette ki helyette. Ez az orvos éppen akkortájban épített egészen új házat. A ház falai azonban olyannyira megrepedtek tetőtől a földig, hogy úgy látszott, a fenyegető összeomlást semmiféle emberi iparkodás meg nem akadályozhatja. Az orvos azonban a szent férfiú érdemeiben bizakodva erős reménykedéssel kért társaitól valamit, amit az Isten embere kezével érintett. Hosszas kérésére hajából adtak neki valamicskét. Ezt ő éjnek idején a fal hasadékába helyezte. S reggelre kelve a repedés oly tökéletesen összezáródott, hogy sem az odatett ereklyéket kihúzni nem lehetett, sem az első repedésnek nyoma sem volt észrevehető.
    Az történt tehát, hogy aki Isten szolgájának romlatag testére oly gondosan vigyázott, annak ez a házát mentette meg az összeomlás veszedelmétől.
    ¹² Más alkalommal Isten embere valaml magányba akart vonulni, hogy ott szabadabban engedhesse át magát a szemlélődésnek. Gyönge lévén, egy szegény ember csacsiján ment, melynek gazdája mellette gyalog kepesztett a hegyi ösvényen. Azonbana hosszú és nehéz gyaloglás kifárasztotta, meg a szomjúság is úgy ellankasztotta, hogy kiáltozni kezdett a szent után:
    - Meghalok a szomjúságtól, ha valaki egy pohár vízzel fel nem üdít!
    Krisztus szolgája legott leszállt a csacsiról, térdre roskadt, s kezét az ég felé tárva nem szűnt meg imádkozni mindaddig, míg meghallgatást nem nyert. Imája végeztével így szólt az emberhez:
    - Siess a sziklához és ott friss vizet találsz, amit Krisztus a sziklából most fakasztott számodra könyörületesen!
    Mily csodálatos Isten fölsége, mely oly könnyen hajlik le szolgáihoz! A szomjas ember merített és ivott az imádság erejével kőből fakadt vízből. Pedig sem azelőtt nem volt ott forrás, sem utóbb nem találtak szorgalmas keresés után sem.
    ¹³ Hogy Krisztus szegényének érdemeiért a tengeren miként sokasította meg az ételeket, azt majd utóbb mondjuk el annak idején. Egyelőre csak az éhség és halál veszedelmétől több napon át szabadított meg hajósokat.
    Ebből világosan kitetsző, hogy a mindenható Isten szolgája a sziklából történő vízfakasztásában Mózeshez, az ételek megszaporitásában Elizeushoz hasonlított.^[92]
    Krisztus szegényeitől tehát távol legyen a kishitűség!
    Ha Ferenc szegénysége oly bőséges elégségű volt, hogy a hozzá folyamodók hiányát pótolta, s azok sem ételben, sem házban hiányt nem szenvedtek, pedig sem a pénz, sem a tudás, sem a természet ereje arra nem volt képes, akkor annál inkább ki fogja érdemelni mindazt, amit az isteni Gondviselés szokásos rendje engedélyez. Ha, mondom, a kőszikla szárazsága az ő szavára bőséges itallal szolgált a szegény szomjazónak, semmit sem fog megtagadni azoktól, akik a mindenek Alkotójáért mindent odahagytak...

VIII. fejezet

Jámbor érzülete és hogyan vonzódtak hozzá az esztelen lények

    ¹ Az igazi jámborság, amely az apostol szerint mindenre hasznos,^[93] annyira eltöltötte Ferenc szívét és annyira áthatotta belsejét, hogy szinte egészen bírtokba vette. Ez emelte őt a buzgóság szárnyán Istenhez, ez alakította együttszenvedéssel Krisztus szerint, ez hajlította őt leereszkedésre a felebaráthoz. Mindenek elé irányuló általános vonzalma valósággal az ártatlanság állapotát elevenítette fel. Ezáltal fordult jóságosan minden felé. Mégis kiváltképen midőn a Jézus Krisztus drágalátos vérén megváltott lelkeket valami bűnnel látta beszennyeződni, a sajnálkozás oly gyöngédségével siránkozott, hogy őket, mint Krisztusban anyjuk, naponta újraszülte.^[94]
    Az isteni ige szolgáinak megbecsülésére külö- nösképpen az indította, hogy a bűnösökért keresztre- feszített Krisztusnak magvát az ő beszédük és buzgalmuk kelti életre és az ő gondos odaadásuk ápolja.
    Ez a sajnálkozás az irgalmasság Attyja^[95] előtt minden áldozatnál kedvesebbé tette főképp azért, mert a tökéletes szeretet buzgalmából fakadt, s azt inkább példával, mint szóval, inkább könnyes imádsággal, mint hangos beszéddel mutatta.
    ² Sajnálatosnak mondta azt a szónokot, aki igaz jámborság híján a szónoklásban nem a lelkek üdvét,hanem saját dicsőségét keresi, vagy aki élete hibáival lerontja azt, amit tanítása igazával épít. Különbnek minősítette ennél az egyszerű és botnyelvű testvért, aki azonban jópéldával serkent másokat a jóra.
    A Szentírásnak ezt a megállapítását: "míg sokat szül, ki meddő vol?",^[96] így magyarázta: magtalan, úgymond, a szegény testvér, akinek az Egyházban nem kötelessége lelkileg fiakat szülni. Ez majd az ítéletkor szül sokakat, mert akiket magánimádságaival Krisztushoz térített, azokat akkor a Bíró dicsőségéül fogja föltüntetni. Kinek sok fia van, megerőtlenedik: mert a hiú és bőbeszédű szónok, aki most 1átszatosan a saját erejéből sok lelki gyermekkel dicsekszik, akkor majd észreveszi, hogy abban semmi egyéni érdeme sem volt.
    ³ Minthogy a lelkek üdvösségét benső gyöngédséggel szomjazta és lángolón szolgálta, odanyilatkozott, hogy a legédesebb illat tölti el és mintha drága kenettel kenegetnék, mikor azt hallja, hogy az egész világon szerteszét élő szent testvérek híre sokakat vezet az igazság útjára. Ezek hallása lélekben felvidámította, s azokat a testvéreket, mint minden áldásra legméltóbbakat dícséretekkel halmozta el,akik szóval és tettel Krisztus szeretetére vezetik a bűnösöket. Ellenben azok, akik a szent szerzetet gonosz cselekedeteikkel piszkolják, átkának legszigorúbb ítéletére szolgáltak rá:
    - Tőled, legszentebb Atyám, úgymond, és az egész égi tanácstól és tőlem, szegénykétől legyenek átkozottak, akik rossz példájukkal eltorzítják és lerontják azt, amit ennek a rendnek szent testvérei által építettél és építeni meg nem szűnöl!
    Gyakran olyan szomorúság szállta meg a kisdedek megbotránkoztatása miatt, hogy azt hitte, ha az isteni kegyesség vígasztalása meg nem erősíti, teljességgel elalél. Egy ízben, midőn rossz példák zavarták, s aggódó lélekkel kérte fiaiért az irgalmasság Atyját, az Úrtól ilyen választ kapott:
    - Szegény emberke, te, mit nyugtalankodol?! Vajon úgy állítottalak én téged pásztornak szerzetem fölé, hogy ne gondolj engem ugyanakkor fővédőnek? Téged, egyszerű embert azért rendeltelek, hogy amiket benned végbeviszek, azok ne emberi érdem, hanem égi kegyelem eredményeiként tekintessenek. Én hívtam életre, megőrzöm és táplálom azt és ha egyesek kidőlnek, másokkal pótlom azokat, s ha még nem születtek meg, megszületnek, és bárminő viharokat kell is ennek a szerzetnek kiállania, segítségemmel mindenha épen fog megmaradni.
    ⁴ A megszólás bűnét is a Jámborság és a kegyelem ellenségének tartotta, s mint a kígyó sziszegéstől, úgy félt tőle és benne kegyetlen pestist és a jóságos Isten előtt gyűlöletes valamit látott^[97] azért,mert a megszóló a lelkek vérén táplálkozik, akiket a nyelv kardjával öl meg.
    Egyszer hallotta, hogy egy testvér a másik jóhírnevét befeketítette, s ekkor helyetteséhez fordulva így szólt:
    - Kelj fel, kelj fel és vizsgáld ki szolgalmasan a dolgot, s ha a megvádolt testvér ártatlan, a vádlót kemény feddéssel tedd az összesség előtt megbélyegzetté!
    Nem egyszer meg azt, aki testvérét jóhírneve dicsőségétől fosztotta meg, a szerzetköntöstől való megfosztásra ítélte, mert arra sem méltó, hogy az Isten felé emelje szemét, míg az elrablott becsület visszaadásáról tehetsége szerint nem gondoskodik. Szerinte annyival nagyobb a megszólók gonoszsága a gonosztevőkénél, amennyivel Krisztus törvénye,amely a jóság gyakorlásában áll, inkább a lélek, mint a test jólétét kívántatja velünk.
    ⁵ A bármilyen testi bajban szenvedőkkel csodás gyöngédséggel érzett együtt, s ha valamiben nélkülözést és hiányt vett észre, jó szívének édességével vezette őket vissza Krisztushoz. Kegyessége nyilván veleszületett volt, amelyet krisztusi jósága megkétszerezett. Lelke valósággal ellágyult a szegények és betegek irányában, és akiken tettleg nem segíthetett, azoknak legalább érzéseit mutatta.
    Előfordult egyszer, hogy valami szegénynek, aki alkalmatlanul kért alamizsnát, a testvérek egyike keményen válaszolt. Mikor ezt a szegények jóságos szerelmese hallotta, meghagyta az illető testvérnek, hogy ruha nélkül az illető szegénynek lábához boruljon, vallja meg hibáját, s kérjen tőle bocsánatot és imát. Mikor pedig a testvér ennek alázatosan eleget tett, édesdeden így szólt:
    - Testvér, ha szegényt látsz, az Úr tükre van előtted és szegény Anyjáé. A betegekben hasonlóképen azokat a betegségeket lásd, amiket értünk magára vett.
    Minthogy ez a legkeresztényebb szegény az összes szegényekben Krisztus képét látta, amikor élelmiszert kapott, azt bőkezűen nemcsak nekik adta, hanem azt úgy tekintette, mintha azok sajátja volna.
    Megtörtént egyszer Sziénából való visszatérésekor, hogy valami szegénnyel találkozott, mikor is betegsége miatt köntöse fölött köpenyt viselt. Irgalmas tekintetével azonban látva annak nyomorúságát, így szólt társához:
    - Ennek a szegénynek kell adnunk a köpenyt, mert az övé. Kölcsön kaptuk ugyanis addig, míg más szegényebbel nem találkozunk.
    Ám a kegyes atya társa a szükségre gondolva nyakasan ellenezte ezt és azt erősítette, hogy önmaga elhanyagolásával nem szabad máson segítenie. Ő azonban így szólt:
    - A nagy Alamizsnás lopásnak veszi, ha ami rajtam van, nem adom olyannak, aki szegényebb nálam!
    Ezért mindazt, amit testi szükségleteire kapott, az adakozók engedelmével a nála szegényebbnek adta. Egyáltalán semmit sem kímélt, sem köpenyt, sem oltárruhát, hanem a jóság kötelességét teljesítve, lehetőleg mindezt a szűkölködőknek adta. Többszörösen megesett, hogy midőn terhekkel megrakott szegényekkel találkozott az úton, gyöngesége ellenére is segítségükre volt.
    ⁶ Mindenek származására gondolva, mélységes szeretet töltötte el és a teremtményeket, a legkisebbeket is, testvérnek vagy nővérnek szólította, mivel tudta, hogy eredete azonos velük. Azokat még bensőségesebb és kedvesebb szerettel vette körül, amelyek természetes hasonlóságnál fogva Krisztus szent
    szendeségére emlékeztették és a Szentírás értelmét ábrázolták. Többször megmentette a leöléstől a bárányokat, arra a legszelídebb Bárányra gondolva, aki kész volt meghalni a bűnösök megváltására. Egy alkalommal a gubbiói püspökség területén fekvő Szent Verekund-monostorban volt szálláson és azon éjjel egy bírka megellett. Volt azonban ott egy igen vérengző koca is, amely a kis bárányka életét nem kímélve ragadozó módjára megmarta és elpusztította. Mikor ezt hallotta a jámbor atya, csodás részvétre hangolódott és az ártatlan bárányra emlékezve a kisbárány elmúlásán mindenki előtt így síránkozott:.
    - Ejnye bárányka testvér, te ártatlan állat, aki az embereknek Krisztust jelképezed! Legyen átkozott a gonosz, amelyik megölt és ne egyen belőle sem ember, sem állat!
    És csodálatos! A gonosztevő koca legott beteg lett és harmadnapra testileg megbűnhődve kimúlt.A monostor árkába dobva sokáig ott feküdt deszkamódjára kiszáradva, s nem szolgált éhezőnek eledelül.
    Vegye ebből észre az emberi gonoszság, hogy végül milyen büntetés fogja sujtani, ha ilyen halál sujtotta az állati vadságot; és fontolja meg a hűséges jámborság is, hogy az Isten szolgájában milyen csodás erejű és bőséges édességű szeretet lakozott,ha neki a maga módján még az állati természet is helyeselt.
    ⁷ Egyszer Sziéna felé igyekezve a legelőn nagy juhnyájat talált. Szokása szerint kedvesen üdvözölte őket, azok pedig odahagyva a legelőt, mind hozzá futottak, fölemelték fejüket és reászegezték tekintetüket. Akkora örömet mutattak feléje, hogy a pásztorok és a testvérek is álmélkodtak, midőn a körülötte csodásan örvendező kosokat és birkákat látták.
    Máskor meg Angyalos Boldogasszonyban ajánlottak fel egy bárányt neki, amelyet ő az ártatlanság és egyszerűség szeretetéből, amit a természeténél fogva mutat, hálásan fogadott. Intette a báránykát, hogy törekedjék az Isten dícséretére és ne legyen semmiben a testvérek terhére. A bárány pedig, mintha figyelemmel lett volna az Isten emberének jóságára, utasításait komolyan szem előtt tartotta. Igy, amikora testvéreket az imakarban énekelni hallotta, ő is a templomba ment, s minden idomítás nélkül térdre ereszkedett, s az isteni Bárány anyjának, a Szent Szűznek oltáránál mintegy üdvözletképen bégetett. Sőt mikor Krisztus legszentebb teste úrfelmutatáskor fölemelkedett, meghajtott térddel leborult, mintha a tiszteletadó állat vádolná a tiszteletleneket és a Szentség előtt való hódolatra Krisztushoz hívogatná a jókat...
    Ismét máskor Rómában is vele volt egy bárány, még pedig a legszelídebb Bárány iránti tiszteletből, amelyet egy előkelő asszonynak, De Septem Soliis Jacoba úrnőnek a gondjaira bízott. A bárány aztán, mintha a Szent lelkileg kitanította volna, elválaszthatatlanul a templomba menő, ott időző és onnan visszatérő úrnőhöz társult. Ha reggel odázta a felkelést, úrnőjét szarvacskájával és bégetésével fölébresztette, s viselkedésével jelezte, hogy induljanak a templomba. Ezért az úrnő a csodálatos és szeretetreméltó báránykában Ferenc tanítványát és az ájtatosságban mesterét látta.
    ⁸ Ismét más alkalommal Greccióban egy élő nyuszihoz jutott, amely a földre téve tetszése szerint szabadon elfuthatott volna, de a kegyes atya hívószavára gyors sietséggel ugrott ölébe. Szíve melegével vette körül, s mint szerető anya édes beszéddel oktatta ki, hogy ne hagyja magát elfogni; majd szabadjára bocsájtotta. Többször letette a földre és szabadon eresztette, de az visszatért ölébe, mintha valami titkos ösztönnel megérezte volna jóságát. Végül is parancsára a testvérek vitték védettebb, magányos helyre.
    Hasonlóképen történt, hogy a perugiai tó szigetén egy tenyésznyulat fogtak és adtak neki, amely mindenkitől félt, csak az ő kezére és ölére bízta magát otthonos szelídséggel.
    A rieti tó mentén grecciói magánya felé haladva egy pásztor tiszteletből valami vízimadarat ajándékozott neki, amelyet örömest fogadva kitárt kézzel csalogatott magányához, ahonnét az távozni sem akart. Ekkor égre emelte szemét, hosszasan imádkozott és egy óra mulva visszatérve édesdeden ismét ráparancsolt a madárkára, hogy az Urat dícsérve távozzék. Mikor az áldásával erre engedélyt nyert, testének mozgásával örömet mutatva röpült el.
    Ugyanabból a tóból ajándékoztak neki egy nagy élő halat is, amelyet szokása szerint testvérének szólítva csónakjáról visszabocsájtott a vízbe. A hal aztán előtte fickándozott a vízben és mintha szeretete igézné, semmikép sem távozott a csónaktól, csak miután erre engedélyt adott neki.
    ⁹ Máskor egy testvérrel jártában a velencei mocsarak tájékán hatalmas csoportját találta a cserjésben fészkelő és éneklő madaraknak. Látva őket így szólt társához:
    - A madár nővérek áldják Teremtőjüket, tehát mi is álljunk közéjük és énekeljük el az Úrnak a dícséretet és a kánoni zsolozsmaórákat!
    S mikor közéjük állottak, a madarak nem mozdultak, és mivel csicsergésük miatt egymást nem érthették a zsolozsmázásban, a szent férfiú a madarak felé fordulva így szólt:
    - Madár nővérkék, hagyjátok abba éneketeket, amíg mi az Úrnak köteles dicséretét elvégezzük!
    S azok erre elhallgattak és csöndben maradtak addig, amíg hosszadalmasan elvégezték zsolozsmájukat és tőle az éneklésre újból engedélyt nem kaptak. Mikor ezt az Isten embere megadta nekik, ismét szokásos csicsergésükbe kezdtek.
    Angyalos Boldogasszonyban cellája mellett a fügefán fészkelt és ciripelt egy tücsök, amely őt, aki apró dolgokban is megtanulta csodálni az Isten nagyságát, cirpelésével gyakorta sarkalta a zsolozsmázásra. Egy napon aztán magához hívta, mire az mintegy égi utasításra kezére szökkent. Ekkor így biztatta:
    - Énekelj, tücsök nővér és énekeddel dícsérd a teremtő Urat!
    Erre a tücsök haladéktalanul énekelni kezdett, és mindaddig cirpelt, amíg a szent Atya szavára helyére nem röppent. Ott maradt aztán nyolc napon át, s szavára naponta előjött, énekelt és távozott. Végül is az Isten embere társaihoz így szólt: -
    Adjunk engedélyt tücsök nővérünknek. Elégé megörvendeztetett ugyanis énekével és az Úr dicséretére nyolc napon keresztül ébresztett minket.
    Engedelmével aztán a tücsök távozott, s utóbb ott nem látták többé, mintha parancsát nem akarta volna megszegni...
    ¹⁰ Sziénában egy nemes úr, mint betegnek, élve küldött egy ismételten elfogott fácánt. Amint ez a szent férfiút hallotta és látta, olyan kedveskedve ragaszkodott hozzá, hogy semmikép sem lehetett tőle elválasztani. Több ízben kivitték a szőllőbe a testvérek lakóhelyén kívül, hogy tetszése szerint távozhasson, azonban gyors repüléssel tért vissza a szenthez, mintha mindig ő idomította volna. Végül is valaki-nek odaajándékozták, aki Isten szolgáját tiszteletből meg szokta látogatni. Ennél azonban egyáltalán nem evett, mintha bánkódott volna a szent Atyától való távollét miatt. Mikor aztán visszavitték Isten szolgájához, amint megpillantotta őt, örömének kifejezésével mohón fogyasztotta ételét.
    Mikor meg az alvernai magányába ment, s ott Szent Mihály arkangyal tiszteletére negyvennapos bőjtölésbe kezdett, különféle fajta madarak repültek cellája köré, s hangos énekszóval és örömük külsőjelével mintegy örvendeztek érkezésének, s a szent Atyát időnkint hívni és buzdítani látszottak. Ezt ő észrevéve így szólt társához:
    - Látom, testvér, hogy Isten akarata, hogy itt tartózkodjunk valamelyest, mert a madárka nővérek láthatólag örvendenek ittlétünknek.
    Ottidőzése alatt egy arra fészkelő sólyommal kötött belső baráti szövetséget. Éjtszakának idején ugyanis, mikor a szent férfiú zsolozsmára szokott volt felkelni, hangjával jelezte az időt. Az Isten szolgájának ez igen tetszett, mert gondossága, amit iránta mutatott, a lustaság szellemét távolűzte tőle. Ámde midőn a betegség szokottnál jobban kínozta, a sólyom is megkímélte, s nem jelezte a rendes ébresztőt. Mintha Isten vezette volna, s hajnaltájt hangjának csengőjét édesen szólaltatta meg. Bizonyára égi jóslat volt mind a sokfajta madáröröme, mind a sólyom hangja arra nézve, hogy az Isten dícsérője és imádója a szemlélődésnek szárnyain emelkedve itt érdemesül majd annak idején a szeráfi látomásra (sebhelyek).
    ¹¹ Midőn grecciói magányában tartózkodott, egy időben a helység lakóit sok baj érte. Ragadozó farkasok falkája pusztította nemcsak állatjaikat, de az embereket se kímélte. Majd jégverés paskolta végig vetéseiket és szőllőiket. Az így sujtott lakosságnak prédikálva, a szent Evangélium hírnöke így beszélt hozzájuk:
    - A mindenható Isten tiszteletére és dicsőségére biztosítlak benneteket, hogy mindez a baj elmúiik és rátok tekint az Úr, sőt megsokasítja javaitokat, ha hisztek nekem, megkönyörültök egymáson és igazi gyónással a bűnbánat méltó gyümölcseit ter- mitek. Hangsúlyozom azonban, hogy ha a jótéteményekre hálátlanoknak bizonyultok, megújul a csapás, kétszeres lesz rajtatok a büntetés és még nagyobb harag pusztít majd fölöttetek.
    Attól az órától kezdve buzdítására bűnbánatot tartottak és megszűnt a baj, elmúlt a veszély és sem a farkasok, sem a jégverés nem okozott többé szerencsétlenséget. Sőt, ami ennél is több, ha a szomszédos földeken jégeső pusztított is, az ő határaikba érve megszűnt, vagy másfelé fordult.
    A jégeső is, meg a farkasok is állották az egyességet Isten szolgájával és a jó útra tért embereket nem bántották, amíg ígéretükhöz híven az Isten törvényei ellen nem cselekedtek.
    A boldog férfiú csodás bájú és erejű jámborságáról kegyelettel kell megállápítanunk, hogy a vadállatokat megfékezte, az erdeieket megszelidítette és általában a bűnbeesett ember ellen lázadó állatok természetét engedelmességre hajlamosította. Valóban ez az a jánborság, amely az összes teremtményekkel együtt mindenre hasznos, ígérete lévén a jelen és a jövő élet felől^[98]

IX. fejezet

Szeretetének heve és a vértanúság után epedő vágyakozása

    ¹ Ki tudna megfelelően beszélni arról a tüzes szeretetről, amelytől Ferenc, a Jegyes barátja lángolt? Izzó szénhez hasonlóan, az isteni szeretet lángja mintegy egészen eltöltötte. Az Úr szeretetének hallatára rögtön fölgerjedt, meghatódott és valósággal lángzott. Ilyenkor mintha a külső szó lantverőként érintette volna szívének belső húrozatát. Nemes pazarlásnak mondotta az alamizsnákért ilyen gazdagságot adni és azokat, akik ezt a pénznél kevesebbre becsülték, balgáknak tartotta, mert az isteni szeretet megfizethetetlen értékét csak a mennyországhoz lehet hasonlítani és Annak a szeretetét viszonoznunk kell, Aki minket annyira szeretett.
    Hogy minden az isteni szeretetre tüzelje, az Úr kezének minden alkotásán^[99] örvendezett és a kellemes látványok egészséges gondolkozásra és szempontokra vezették. A szépségekben a Legszebbet szemlélte és a dolgokon mindenütt Szerelmesének nyomára talált. Minden létrául szolgált neki, amellyel felkúszott és eljutott Ahhoz, Aki egészen kívánatos.^[100] Valami hallatlan igézet érzésével a teremtmények mindegyikében, mint erecskékben ízlelte a forrásozó jóságot, s égi muzsikát érzékelt az Istentől származó erények és cselekedetek összhangjában. A teremtményeket Dávid próféta módjára édesdeden biztatta az Úr dicséretére.^{[101]
    2} Mint mirrhabokréta^[102] élt lelkének belsejében a megfeszített Krisztus, aki szerint a túláradó szeretet tüzében óhajtott egészen átformálódni. A feléje való különleges ájtatosságnak kiváltsága volt, hogy vízkereszttől számítva negyven napon át, amikor ti. Krisztus a pusztába rejtőzöt,^[103] a magány helyeit kerülve szobácskájába zárkózott, s amennyire tehette, az ételben és italban való önmegtagadásnak, bőjtnek, imának és Isten dícséretének élt.
    Krisztus iránt olyan forró szeretettel viseltetett és a Szeretett is olyan gyöngéden viszonozta szeretetét, hogy úgy látszott, mintha az Üdvözítő állandó jelenlétét érezné. Ezt társainak néha ki is nyilvánította.
    Az Úr testének szentsége felé a legbensőségesebb szeretettől lángolt és nagy megilletődéssel csodálta ezt a drága szentséget és a legméltóságosabb szeretetet. Gyakran áldozott és oly bensőségesen, hogy másokat is buzgókká tett, mialatt az ártatlan Bárány ízlelése közben, lelki mámorában többnyire elragadtatásba esett.
    ³ Az Úr Jézus Krisztus anyját kimondhatatlanszeretettel övezte azért, hogy a fölséges Urat testvérünkké tette s általa irgalmasságot nyerünk. Krisztus után benne bízott legfőképen, s őt mind maga, mind övéi ügyvédjének rendelte, és tiszteletére Péter és Pál apostolok ünnepétől egészen mennybevétele ünnepéig ájtatosan bőjtölt. Az Istenig ragadó és a választottak lelkét csodás tűzzel felgyujtó angyali szellemekhez a szeretet bilincsével kapcsolódott és tiszteletükre Nagyboldogasszonytól negyven napon keresztül bőjtölt és imádkozott. Szent Mihály arkangyal iránt, akinek feladata a lelkek előállítása, megkülönböztetett szeretettel viseltetett annál a tüzes buzgalomnál fogva, amellyel mindenki üdvözülését szívén viselte.
    Az összes szentekre, mint tüzes kövekre^[104] emlékezve felmagasztosító tűzre hevült. Az összes apostolokat, különösen Pétert és Pált, Krisztus iránti forró szeretetüknél fogva mélységes tisztelettel vette körül; tiszteletből és szeretetből különleges negyvennapi bőjtöt ajánlott fel az Úrnak. Neki, mint Krisztus szegényének nem is volt semmi egyebe, mint két csekélysége, t.i. teste és lelke, amelyeket bőkezű szeretettel felajánlhatott. Ezeket Krisztus szeretetéből állandóan fel is ajánlotta, testét a bőjt szigorával, lelkét égő vággyal szinte szünet nélkül feláldozta, külsőleg a pitvarban égő áldozatot mutatva be, belsőleg pedig a templomban jóillatú szereket égetve.^{[105]
    4} A szeretet elragadó ereje olyan isteni magasságokba emelte, hogy annak hangulatos kedvessége kiterjedt a természetben és a kegyelemben vele osztályosokra. Akit a többi teremtmények édes testvérévé tett lelkületének jósága, nem csoda, ha a Teremtő képére alkotottakkal és Krisztus vérével megváltottakkal még inkább testvériesítette a szeretet. Úgy gondolta, hogy nem lehet Krisztus barátja, ha az általa megváltott lelkeket nem szereti. A lelkek üdvösségét mindenek fölött valónak tartotta, leginkább azzal igazolva, hogy Istennek Egyszülöttje a lelkekért kegyeskedett a kereszten függeni. Ez kölcsönzött neki serkentést az imára, tárgyat a prédikálásra és erőt a példaadásra. Valahányszor csak kikezdték túlságos szigoráért, azt felelte, hogy neki mások példájának kell lennie. S bár ártatlan teste, amely már önként engedelmeskedett a léleknek semmiféle fenyegetésre nem szorult, a hibázásért mégis példaképen megújrázta a büntetéseket és terheléseket, s mások miatt a kemény utakon maradt.^[106] Azt mondogatta ugyanis: Szóljak bár az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretetem nincs^[107] és másoknak az erényesség példáját nem mutatom, másoknak keveset, magamnak meg egyáltalán semmit sem használok.
    ⁵ Az égő szeretet tüzétől vezetve törekedett a szent vértanúk dicsősége után, akikben a szeretetnek sem a lángja ki nem aludt, sem ereje nem kevesbedett. Ezért vágyott ő is a tökéletes szeretettől felbuzdulva, amely kizárja a félelmet,^[108] a vértanúság tüzében magát az Úrnak élő áldozatul felajánlani,^[109] hogy viszonozza az értünk haló Krisztusnak jóságát és másokat is serkentsen az isteni szeretetre.
    Megtérésének hatodik évében, égve a vértanúság vágyától elhatározta, hogy a keresztény hit és bűnbánat hirdetése céljából a szerecsenek és más pogányok közé megy Sziria területére. Ámde midőn az arra menő hajóra szállott, ellentétes irányú szelektől hajtva Szlavónia partjain kényszerült kikötni. Ott bizonyos időt eltöltve, mikor nem akadt arra menő hajóra, magát csalódottnak érezte és arra kérte az Ankonába induló hajósokat, hogy az Isten szerelmére vigyék őt magukkal. Ezek azonban költség híján makácsul vonakodtak. Ekkor az Úr jóságában bízva, társával titkon a hajóra surrant. Mint hihető volt a hajón Istentől küldve valaki, aki vitt a hajóra szükséges élelmiszereket és az istenfélő utasok közül egyet magához hívott és így szólt hozzá:
    - Őrizd meg mindezt a hajóra titkon felfurakodott testvérek számára hűségesen, és szükség esetén szívesen szolgálj nekik
    Történt pedig, hogy a hajósok a hatalmas szélvihar miatt több napon át nem tudtak kikötni, s már az összes élelmiszerekből kifogytak, s csak az az alamizsna volt meg csupán, amelyet a szegény Ferencnek a fenti módon adtak. Ám ez is vajmi kevés volt. Csodálatosan azonban úgy megszaporodott, hogy bár több napon át kényszerültek a tengeren maradni, amíg Ankona kikötőjébe nem értek, mindannyiok szükségleteire bőven elég volt. Ráeszmélve a hajósok, hogy az Isten szolgája által sok veszedelemtől menekültek meg, az Úr csodatetteit látták a mélységben^[110] s hálát adtak a mindenható Istennek, aki barátaiban és szolgáiban csodásnak és szeretetreméltónak bizonyult.
    ⁶ A tengert elhagyva szárazföldre lépett, ahol az üdvösség magvát oly eredményesen szórta, hogy bőséges aratása volt. Ámde a vértanúság annyira megigézte, hogy a Krisztusért való értékes halált az erények minden érdeménél többre becsülte. Ez okból Marokkóba ment, hogy Miramolinusnak és népének hirdesse Krisztus evangéliumát, s így valamiképen elnyerhesse a megkívánt pálmát. Ez a vágy akkora volt benne, hogy gyöngetestűsége ellenére vándortársa előtt járt, és hogy kitűzött célját minél előbb elérje, lelke mintegy mámorosan repült. Már eljutott Spanyolországba, mikor isteni rendelésre, amely őt másra szánta, súlyos betegségbe esett, s emiatt ami után úgy sóvárgott, nem érhette el. Igy érezve, hogy övéinek szüksége van testi életére, bárha a halált nyereségnek gondolta, visszatért a gondjaira bízott nyájhoz.
    ⁷ A szeretet tüze lelkét a vértanúság után harmad ízben is felajzva, megkísérelte, hogy a pogányok közé megy és a Szentháromság hitének terjesztéséért vérét ontja. Megtérésének 13. évében tehát Sziria felé vette útját és magát sok veszedelemnek tette ki, hogy Babilónia szultánja elé állhasson.
    A keresztények és szaracénok közt ádáz háborúskodás folyt. Az ellenséges csapatok tábora úgy volt elhelyezve, hogy a kölcsönös egymáshoz menetel életveszedelmet jelentett. A szultán (Melek-el-Kamel) ugyanis kegyetlen rendeletet adott ki. E szerint minden keresztény fejéért bizánci arany volt a jutalom. Ferenc, Krisztusnak ez a rettenhetetlen katonája, azt remélte, hogy hamarosan eléri célját. Mitsem félve a haláltól és a vágytól égve, rászánta magát az útra. Előzetes imádsággal az Úrban megerősödótt, s bízvást énekelte a prófétával: Járjak bár a halál árnyékában, nem félek semmi bajtól sem, mert te velem vagy^{[111]
    8} Illuminát testvér társaságában, aki a világosság és erényesség embere volt, útrakelt. Közben két szembejövő báránykát vett észre, amelyeknek láttára fölvidulva így szólt társához:
    - Testvér, bízzál az Úrban, mert bennünk megy teljesedésbe az Evangélium szava: Ime, úgy küldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé.^[112]
    Tovább haladva, szerecsen katonákkal találkoztak szembe, akik mint a bárányokra rajtaütő farkasok, Isten szolgáit elfogták, vad kegyetlenséggel, megvetéssel és gyalázkodásokkal illették, ütlegeltékés megbilincselték. Sok kínzatás után az isteni Gondviselés akaratából végül is az Isten emberének kivánsága szerint a szultán elé vezették őket. Ennek kérdésére, hogy ki, miért és hogyan küldte őket és miképen jutottak hozzá, Ferenc bátran felelte, hogy nem ember, hanem a fölséges Isten küldte őt, hogy neki és népének megmutassa az üdvösség útját és hirdesse az igazság evangéliumát. Majd aztán akkora következetességgel és lelki erővel és olyan buzgósággal hirdette az említett szultánnak a háromegy Istent és mindenek Üdvözítőjét, Jézus Krisztust, hogy benne megvilágosodott és igazán teljesedésbe ment az Evangélum szava: Én majd adok nekek szájat és bölcseséget, melynek nem tudnak ellenállani, sem ellenmondani valamennyi ellenfeleitek.^[113]. A szultán Isten emberének csodás lelki buzgalma és erénye láttán szívesen hallgatta őt és időtöltésül magánál tartotta. Krisztus szolgája pedig felsőbb megvilágosításra így szólt:
    - Ha néppeddel együtt Krisztushoz akarsz térni, az ő szerelméért szívesen maradok veletek. Ha azonban habozol Krisztus hitéért Mohamed törvényétől megválni, parancsold, hogy gyújtsanak igen nagy tüzet és én papjaiddal belelépek, hogy így is meglásd, melyik hitet kell méltán bizonyosabbnak tartanod.
    Erre a szultán így válaszolt:
    - Nem hiszem, hogy papjaim valamelyike tűzbe menne, vagy bárminő kínzatásnak alávetné magát az ő hite védelmére.
    Észrevette ugyanis, hogy papjainak egyike, komoly és idős férfiú, e szavak hallatára távozott színe elől. A szent viszont így szólt:
    - Ha megígéred, hogy te és néped Krisztus hitére térsz ha a tűzből sértetlenül jövök ki, egyedül is bemegyek a tűzbe. Az esetre, ha elégek, tudjátok ezt be bűneimnek. Ha pedig sértetlenül megőriz az isteni erő, ismerjétek el Krisztust, az Isten erejét és bölcsességét,^[114] az igaz Istent és mindenek üdvözítő Urát.
    A szultán válaszában még erre a választásra sem mert ráállani, mert félt népének lázadásától. Mindazonáltal sok értékes ajándékkal halmozta el, amelyeket Isten embere, nem a hiú dolgok, de a lelkek üdvének szomjazója lévén, sárként megvetett. A szultán pedig ezt látva, csodálattal telt el, s még nagyobb tiszteletre gerjedt iránta. S bár nem tért át, vagy nem mert áttérni a keresztény hitre, kérte, hogy üdvösségéért fogadja el ajándékait a keresztény szegények és templomok javára. Ebbe azonban Krisztus szolgája, minthogy irtózott a pénz terhétől és a szultán lelkében nem vette észre az igazi jóindulat gyökerét, semmiképen sem egyezett bele.
    ⁹ Mikor aztán látta, hogy célját annak a népnek megtérítése tekintetében nem érheti el, égi sugallatra elhagyta a pogányok területeit. Ilyenformán az isteni irgalom rendelkezésére és a szent férfiú érdemére csodálatosan az történt, hogy Krisztus barátja, bár a halált, amit Őérette egész erejéből keresett, de el nem ért, a vágyott vértanúságtól végkép mégsem esett el, amennyiben utóbb kiváltságosan elnyerte a (krisztusi) sebhelyeket. Ily módon később az isteni szeretet még jobban perzselt a lelkében, s még erősebben csapott ki testéből...
    Ó, boldog férfiú, akinek testét bár a zsarnok vasa nem tépte, mégis hasonlít a megölt Bárányhoz! Ó, mondom, valóban és egészen boldog ember, akinek lelkét bár az üldöző kardja nem rabolta el, de azért a vértanúság pálmáját sem veszítette el

X. fejezet.

Imádságos élete és erényei

    ¹ Krisztus szolgája érezte, hogy testben távol van az Úrtól,^[115] s midőn már a külső testi vágyak iránt Krisztus szeretete teljességgel érzéketlenné tette, hogy szerelmének vigasztalását ne nélkülözze, megszakítás nélkül imádkozott és lelkét az Isten jelenlétében iparkodott hordozni. Szemlélődő lelkének az ima vigasztalás volt. Mialatt az angyalok lakóhelyének közelébe került, égő vággyal kereste a Szerelmest,^[116] akitől csak a test fala választotta el. Törekvését nagyban elősegítette az, hogy cselekvés közben nem saját erejére támaszkodott, hanem az égi jóságban bizakodott, s egészen az Úrra vetette gondját.^[117]
    Váltig hangoztatta, hogy az imádság kegyelme a szerzetesembernek mindenekfelett kívánatos, és nem hitte, hogy bárki is haladhat nélküle az Isten szolgálatában. Azért mindenképen buzdította testvéreit annak gyorlására. Ő maga járva és ülve, bent és kint, dolgozva és pihenve annyira belemerült, hogy annak látszott átadni nemcsak egész testét és lelkét, hanem minden munkáját és idejét is.
    ² Nem szokta elsemmizni a lelki látogatásokat sem. Midőn része volt benne, követte azt és amíg az Úr adta, éldelgett annak édességén. Ha úton jártában érezte az isteni Lélek fuvalmát, társait előrebocsájtotta, megállt és az új illetés élvezésére adta magát, s nem vette hiába a kegyelmet.^[118] Sokszor a szemlélődés olyan magas fokára emelkedett, hogy magán kívül ragadtatott és az emberi érzéseket meghaladó valamit érzett és mindarról, ami körülötte történt, mitsem tudott.
    Egyszer testi gyöngesége miatt szamárháton haladt az ugyancsak népes M. Casalén keresztül,^[119] mikor nagy tömeggel találkozott szembe, amely tisztelettel rohant feléje. Bár igen sokan ráncigálták, fogták,szorongatták és érintették, mindezekre mégis érzéketlennek látszott és mindabból, amit körülötte végbevittek, hullaként semmit sem észlelt. Azért az égiek szemlélője midőn már régen keresztülhaladtak a helységen és elhagyta a tömeg, egy bélpoklos tanyára érve mintha máshonnan tért volna meg, kíváncsian azt kérdezte, hogy mikor érnek Monte Casaléba.
    Az égi ihletésbe elmerülő lelke sem a hely, sem az idő, sem a személyek különbségét nem vette észre.S hogy ez gyakran előfordult vele, arról társainak sokszoros tapasztalata bizonykodott.
    ³ Mivel az imádságban tudomására jutott, hogy a Szentlélek kívánatos jelenlétét annál bensőségebben biztosítja az őt kérőknek, minél messzebb találja őket a világi zajtól, azért a magányos helyeket kereste. Ezekre és az elhagyatott templomokba imádság céljából éjnek idején is eljárogatott, ahol a gonosz lelkeknek rettentő támadásaiban volt része. Ezek vele érzékelhetően viaskodtak és őt az imádság gyakorlatában megzavarni törekedtek. De ő égi fegyverekkel fölvértezve, minél hevesebb ellenséges támadásoknak volt kitéve, ellenállásában annál erősebb,s az imában annál buzgóbb volt, s bízvást szólt így Krisztushoz:
    - Nyujts szárnyad árnyékában menedéket nekem a gonoszok elől, kik nyomorgatnak engem^[120]
    A gonosz lelkekhez pedig így beszélt:
    - Gonosz és csalárd lelkek, csináljatok velem, amit tudtok. Csak annyit tehettek, amennyit az égi Kéz megenged. Én mindannak elviselésére, amit reám mért, gyönyörűséggel készen állok!
    Ezt a lelki határozottságot a gőgös gonoszlelkek nem bírták elviselni és megszégyenülten távoztak.
    ⁴ Az Isten embere tehát egyedül és békében maradt. Nyögései betöltötték a berkeket. Könnyeit hullatta, mellét verte és mintha titokzatos dolgokra talált volna, úgy társalkodott Urával. Itt felelt a Bírónak, itt esengett az Atyához, itt társalkodott Vele, mint barátjával, és a testvérektől is megannyiszor megfigyelten hangos nyögések közt itt rimánkodottaz isteni kegyelemért a bűnösök számára és keserves zokogással siratta az Úr kínszenvedését. Itt látták imádkozni éjjel, amint karját kereszt módjára széttárta, miközben egész teste fölemelkedett a földről és fénylő felhőtől volt körülvéve. A teste körüli csodás fényesség volt a bizonysága lelke csodálatos ragyógásának, s mint biztos jel igazolta, hogy feltárultak előtte a neki megfoghatatlan dolgok és az isteni bölcseség titkai. Ezekről azonban nem beszélt, csak amennyiben Krisztus szeretete sürgette és felebarátainak java megkívánta ezt. Azt mondogatta, hogy másként könnyű áron elvesztegetné a fölbecsülhetetlent és könnyen maga ellen hangolná Adományozóját.
    Mikor visszatért a magán ájtatoskodásokból, amelyek őt egészen megváltoztatták, fölöttébb serénykedett a többiek szerint viselkedni, nehogy a külső hiúság megfossza a belső jutalomtól.
    Mivel a nyilvánosság előtt hamar meghatódott,az Úr látogatása esetén mindig odavetett valamit a körülállóknak, hogy a Jegyes iránt érzett bizalmas viszonyát külsőleg észre ne vegyék. A kitöréseket, nyögéseket, hangos sóhajokat, a külső jeleket imádság közben a testvérek közt mindig kerülte azért is, mert szerette a titoktartást és azért is, mert a belsők felé fordulva egészen az Istenre függeszkedett. Gyakorta beszélt így bizalmasainak:
    - Midőn az Isten szolgáját imádság közben látogatás éri, azt kell mondania: Ezt a vigasztalást,Uram, te küldted az égből nekem, bűnösnek és méltatlannak, azért azt a te őrízetedre bízom, mert magamat csak a te kincsed eltékozlójának érzem. S midőn abbahagyta az imádságót, olyan igénytelennek és bű- nösnek kell mutatkoznia, mintha semmi égi kegyben sem lett volna része.
    ⁵ Mikor egy ízben az Isten embere Porciunkulában imádkozott, történt, hogy szokás szerint meglátogatta őt Assisi püspöke. Alig ért oda, ahol Krisztus szolgája imádkozott, kelleténél bizalmasabban közelített a cellához. Kopogás után előbb csak fejét dugta be az ajtón s látta az imába merült szentet. Ek- kor hirtelen félelem szállotta meg, tagjai megmerevedtek és beszélőképességét is elveszítette. Egyazon időben valami isteni erő visszatartotta őt és megfordítva eltávolította. Az elámult püspök, amint tehette, a testvérekhez sietett és beszélőképességét Istentől visszanyerve mindjárt bevallotta hibázását.
    Megtörtént az is, hogy a perugiai püspökségbeli Szent Jusztin-kolostor apátja találkozott Krisztus szolgájával. Amint az apát meglátta őt, gyorsarn leszállott lováról, hogy Isten emberét üdvözölje és lelki üdvösségét illetően egyről-másról beszélgessen vele. Édes társalgás után a távozó apát alázattal kérte imáját, mire az Isten kedves embere így válaszolt: -
    Szívesen imádkozom!
    Az apát távoztával a derék Ferenc így szólt társához:
    - Várj egy kicsit, testvér, mert be akarom váltani ígéretemet!
    Imádsága alatt az apát legott szokatlan lelki melegséget és nem tapasztalt édességet érzett úgy, hogy elragadtatásba esett és egészen ellankadt az Istenben. Kis időre megállott, majd magához térve fölértette Szent Ferenc imájának erejét. Ettől kezdve a rend iránt még nagyobb szeretetet mutatott és az esetet, mint csodát, sokaknak elbeszélte.
    ⁶ A szent férfiú a zsolozsma-imát istenfélelemmel és ájtatosan szokta volt végezni. S bár szem-, gyomor-, lép- s májbetegség kínozta, nem támaszkodott zsoltározás közben a falhoz, hanem egyenesen állva, fedetlen fővel, szemét lesütve és mindent tisztán kiejtve végezte a zsolozsma részeit.
    Ezt a szent és tiszteletreméltó szokást, ha úton volt, sem hagyta el, még esőben sem, hanem annak idején megállapodott.
    - Ha a test nyugalomban költi el eledelét, amely vele együtt a férgek étele lesz, mennyivel inkább kell békében és nyugalomban fogyasztania a léleknek az élet eledelét? - szokta volt mondani.
    Súlyosan hibáztatta magát, ha imádság idején lelkében hiú képzelemnek engedett helyet. Ha ilyen előfordult vele, hamarosan szentgyónásban keresett kiengesztelődést. Ezt a gyakorlatot annyira megszokta, hogy holmi "legyeket" úgyszólván sohasem tűrt meg lelkében.
    Egy nagybőjtben, hogy a legkisebb időt is felhasználja, valami edényt készített, ami midőn egyszer a zsolozsmára jelt adónak fegyelmét rövid időre lekötötte, lelki buzgalmában elégette, mondván:
    - Feláldozom az Úrnak, akinek szolgálatát akadályozta!
    A zsoltárokat olyan lelki és szívbeli figyelemmel mondta, mint aki az Istent is maga mellett tudta. Ha az Úr nevét kiejtette, a gyönyörűség édességében ajkát nyalogatta.
    Mivel az Úr nevét nemcsak elgondolt, hanem kiejtett és leírt formában is különös tiszteletben tartotta, meghagyta testvéreinek, hogy minden papirszeletet, amelyen írva látják, bárhol találnák, gyüjtsék össze és tegyék illő helyre, nehogy a leírt szent név tapostassék. Ha Jézus nevét kiejtette vagy hallotta, valami belső örömmel telt el, s külsőleg egészen megváltozott, mintha mézzel folyó ízt érezne, vagy valami összhangzó édes dallamot hallana.
    ⁷ Halála előtt három évvel Greccióban a buzgóság felszítása okából a kisded Jézus születésének emlékét nagy ünnepélyességgel igyekezett felidézni.S hogy ez ne essék újításnak, a Szentatyától kért és kapott engedéllyel jászolt készíttetett, szalmát, ökröt és szamarat hozatott oda. Meghívta a testvéreket és a népet is. Az erdő élénk és ájtatos énekektől visszhangzott, miközben a sok fáklyától szinte nappali világosság töltötte be az éjtszakát. Ekkor az Isten embere lelki meghatottsággal, könnyesen és túláradó.örömmel a jászol mellé állott, amely fölött ünnepi szentmisét szolgáltak. Maga Szent Ferenc énekelte Krisztus levitájaként az evangéliumot. Aztán a körülálló népnek a szegény Krisztus születéséről prédi- kált, akit midőn meg akart nevezni, gyöngéd szeretettel betlehemi Kisdednek nevezett.
    Egy erényes és derék lovag, Grecciói János úr, aki Krisztus szerelméért a világi katonaságot elhagyva nagy buzgalommal kapcsolódott az Isten emberéhez, azt állította, hogy ugyanakkor gyönyörű szép alvó kisdedet látott a jászolban, akit boldog Ferenc atya karjába ölelve ébresztett fel álmából.
    Ennek a buzgó katonának a látomását nemcsak szentsége teszi hihetővé, de az igazság is mellette szól és a követő csodák is megerősítik. Ferenc példája ugyanis a Krisztus hitében ellanyhult híveket az egész világon feltüzelte, a jászol megőrzött szalmáját pedig a nép beteg állatjai gyógyítására és más különös ragályok elhárítására használta, mindenképpen dicsőítve Istent, aki szolgája szent imájának hatékonyságát nyilvánvaló csodákkal bizonyozta.

XI. fejezet

A Szentírás megértésének és a jövendölésnek ajándéka Szentünkben

    ¹ Az állandó imádság és az erények folytonos gyakorlása Isten emberét olyan lelki világosság birtokába juttatta, hogy bár a Szent Iratokban való jártasságot nem tanulta, az örök fényesség sugarainak felvilágosítása mellett csodás elmeéllel vált otthonossá a Szentírás mélységeiben is. Minden szennytől tiszta lelkét a rejtett titkok úgy átjárták, hogy ahol az iskolás tudomány értelmetlenül állt meg, szerető szíve mindent megértett. Valahányszor olvasta a szent könyveket és amit egyszer lelkébe vett, azt emlékezetébe véste, mert lelki összeszedettséggel nem hiába szívta magába azt, amin jámbor érzések közt állandóan rágódott.
    A testvérek kérdésére: vajjon kedvére van-e, hogy a rendbe felvett tudósok a Szentírást tanulmányozzák, így felelt:
    - Nekem az a tetsző, ha Krisztus példája szerint, akiről azt olvassuk, hogy inkább imádkozott, mint olvasott, az imádság gyakorlását nem mellőzik, sem arra nem törekszenek, hogy tudják, mit kell beszélniök, hanem hogy a hallottakat megtegyék és midőn megtették, azt megtevésre másoknak is előterjesszék. Akarom, hogy testvéreim evangéliumi tanítványok legyenek, és így az igazság ismeretében előhaladjanak, hogy a tiszta egyszerűségben megerősödjenek, s a galamb együgyűségét a kígyó okosságától ne válasszák el, mint azt az isteni Mester áldott szóval is egybefűzte.^[121].
    ² Midőn Sziénában egy vallásos férfiú, aki az isteni tudományok tudósa volt, a megértés szempontjából néhány nehéz kérdés felől megkérdezte őt, a tudás olyan világosságával tette érthetővé az isteni bölcseség titkait, hogy a tudós férfiú igen csodálkozott és ámulatában így nyilatkozott:
    - Ennek a szent Atyának hittudományi ismerete a tisztaság és a szemlélődés szárnyain oly magasra emelkedett, mint a repülő sas; a mi tudományunk meg csak a földön kúszik!
    Bár járatlan volt a szónoklásban, a kétes kérdéseket mégis sok tudással bogozta szét és világosságra hozta az elrejtetteket.^[122] Nen lehetetlen, hogy a szent féifiú Istentől nyerte a Szentírás megértését, amennyiben Krisztus tökéletes utánzásával annak leírt igazságait életében megélte és azok értelmét a Szentlélek teljes kenetével szívébe zárta.
    ³ Annyira nyilvánvaló volt benne a jövendölés lelke, hogy előrelátta a jövőt, belátott a szívek rejtekébe, a távoli dolgokat úgy szemlélte, mint a jelenvalókat és a távollevők közt is csodálatosan jelenlevőként jelent meg.
    Abban az időben, midőn a keresztények csapatai Damiettet körülvették, jelen volt az Isten embere is, nem ugyan fegyverekkel, hanem hittel fölszerelve.Az ütközet napján, a keresztények harcra készülődésének hallatára Krisztus szolgája erősen sóhajtozott és társához így szólt:
    Ha összecsapnak, nekem megmutatta az Úr,hogy az ütközet nem fog sikerülni a keresztényeknek. Ha azonban ezt megmondom, bolondnak hisznek, ha meg elhallgatom, lelkiismeretem elől nem menekülhetek. Mit gondolsz, mit tegyek?
    Társa így válaszolt:
    - Legkevésbbé se törődj, testvér, az emberek ítéletével, hisz nem most tartanak először bolondnak. Könnyítsd meg lelkiismeretedet, s inkább félj az Istentől, mint az emberektől!
    Ezt hallva Krisztus hirnöke azon sebtében üdvös tanácsokkal látta el a kereszteseket, óvta őket a harctól és előre megjósolta a veszteséget.
    Ámde szavát mesének vették. A keresztények megkeményítették szívüket és nem akartak visszakozni. Harcba bocsájtkoztak, megütköztek. S végeredményben az egész keresztény sereg megfutamodva győzelem helyett gyalázatos vereséget szenvedett. Az ütközet tetemesen megapasztotta a keresztények számát, mert közülük körülbelül hatezer halt meg és esett fogságba.
    Ebből nyÍlvánvaló lett, hogy kár volt a szegény bölcseségét semmibe sem venni, mert a szent férfiú lelke néha előbb megmondja az igazat, mint hét őr, akik magasan ülnek az őrhelyen.^{[123]
    4} Más alkalommal meg midőn a tengeren túlról visszatérve Celanóban akart prédikálni, valami lovag kérve-kérte, hogy ebédre legyen vendége. Házához érve az egész vendéglátó család örömmel fogadta. Étkezés előtt a jámbor férfiú szokása szerint égre emelt szemmel imádságos hálaadással fordult Istenhez. Imája befejeztévél a kegyes vendéglátót magához szólította és barátságosan így beszélt hozzá:
    Ime, gazda testvér, legyőzött kérésed és eljöttem hozzád étkezésre. Nyugodj meg azonban figyelmeztetésemen, hogy te nem itt, hanem egyebütt fogsz étkezni. Azért valld meg igaz bűnbánattal bűneidet, s ne titkolj el gyónásodban semmit. Még ma visszafizet neked az Úr azért, hogy szegényeit ilyen szívesen láttad!
    A vendéglátó férfiú legott megnyugodva a szent figyelmeztetésén, társának gyónásban mindent fölfedve elrendezte házát,^[124], s amennyire tőle telt, elkészült a halálra. Végül aztán asztalhoz ültek. De alig kezdtek az étkezéshez, a házigazda hirtelen Isten emberének szava szerint, váratlanul meghalt.
    Igy történt, hogy a vendéglátó kegyessége az Igazság igéje szerint prófétát befogadva próféta jutalmát nyerte.^[125] A szent férfiú jóslatára a derék lovag bűnbánattal készült el a hirtelen halálra, s így az örök kárhozatot elkerülve tért az örök hajlékokba.
    ⁵ Mikoron meg a szent férfiú Rietiben betegen feküdt, egy Gedeon nevű csélcsap és világias pap súlyosan megbetegedett és ágynak dőlt. Midőn hozzá vitték őt, környezetével együtt könnyezve esdekelt,hogy jelölje meg a kereszt jelével. A szent így szólt hozzá:
    - Hogyan jelöljelek meg téged a kereszttel, hiszen testi vágyak szerint élve mit sem törődtél az Isten ítéletével. Mindazonáltal a közbenjárók buzgó kérésére az Úr nevében megjelöllek a kereszt jelévei, de tudd meg, hogy ha felgyógyulva visszatérsz a régi életmódhoz, sokkal nagyobb szenvedésen kell keresztülesned. A hálátlanság bűne ugyanis az előbbinél rosszabb állapotot eredményez!
    A kereszt jele után, aki előbb összezsugorodva feküdt, legott egészségesen állott talpra és Istent dícsérve mondotta:
    - Meg vagyok szabadítva!
    Veséi mégis sokak hallatára úgy zörögtek, mintha kézzel száraz fát tördelnének. Rövid idő mulva aztán Istenről elfelejtkezve ismét erkölcstelenségre vetemedett, s midőn egy este valami kanonoknál volt vacsorán és ott is éjtszakázott, egyszercsak mindnyájukra rászakadt a háztető. Senki se pusztult el, csak ez a szerencsétlen! Isten igazságos ítéletére azon ember utóbbi állapota rosszabb lett az elsőnél^[126] a hálátlanság bűne és az Isten megvetése miatt, mert a nyert kegyelemért hálásnak kell lennünk és kétszeresen visszatetsző az ismételt gonoszság.
    ⁶ Ismét más alkalommal valami istenfélő nemesasszony jött a szenthez, hogy neki fájdalmát elbeszélje és arra orvosságot kérjen. Kegyetlen férje volt, aki nem szívlelhette Krisztus szolgálatát. Arra kérte hát a szentet, hogy imádkozzék érte, hogy az Isten kegyessége puhítsa meg férje szívét. Ennek hallatára így szólt hozzá:
    - Menj békével és bízvást várd a vigasztalást a legközelebbi jövőben!
    Áldását véve az asszony távozott, és midőn férjével találkozott, elmondta neki üzenetét. Ekkor valósággal megszállta őt a Szendélek és újjávarázsolta a régit, aki teljes szelídséggel így válaszolt:
    - Asszony, szolgáljunk az Úrnak és üdvözítsük lelkünket!
    S attól kezdve derék felesége sugallatára számos éven át megtartóztató életet folytattak és ugyanazon napon költöztek az Úrhoz.
    Az Isten emberében kétségtelenül csodás volt aprófétálás ereje, amellyel a bénuló tagok visszanyerték mozgékonyságukat és a kemény szívek meglágyultak. Nem kevésbbé bámulatos lelkének világos látása sem, amellyel előre tudta a jövőben bekövetkezendőket, s a lekiismeret titkait is fürkészte, mintha Elizeusként Illés kétszeres lelkét nyerte volna.^{[127]
    7} Sziénában egy vele bizalmas férfiúnak teljességgel előre megmondta a jövendőket. S az a tudós férfiú, akit már föntebb említettünk, hogy a Szentírásról néhanapján értekezett vele, mikor ezt meghallotta, magától a szent atyától kétkedve kérdezősködött, hogy amiket attól férfiútól halott, megfelelnek-e a valóságnak. A Szent megerősítette, sőt neki még mást is, a saját kimulását is megjósolta. S hogy ezt jobban szívébe vésse, lelkiismeretének egy titkos aggodalmát is, amiről ő senkinek se beszélt, csodásan felfedte és üdvös tanácsaival eloszlatta.
    Mindezek bizonyságára szolgál, hogy az a vallásos férfiú, amint Krisztus szolgája neki előre megmondotta, úgy fejezte be életét.
    ⁸ Az időtájt, hogy visszatért a tengeren túlról,társa Assisibeli Lénárd volt. Történt pedig, hogy fáradtan és kimerülten egy kis ideig szamáron haladt.Társa nyomában járt és maga is fáradt lévén, gyarló emberi módon így gondolkozott: Nem voltak egyformák szüleink? S íme, ő szamárháton meggy, én meg gyalog vezetem szamarát! Amint így tűnődött magában, egyszercsak a szent férfiú leszállt a szamárról és így szólt:
    - Nem illő, testvér, hogy én szamárháton, te meg csak az apostolok lován haladjunk, mikor te előkelőbb és gazdagabb voltál a világban nálam!
    S legott elámult a téstvér és elpirulva leleplezettnek gondolta magát. Mire lába elé esett és könnyek között vallotta meg, hogy min gondolkozott és kérte bocsánatát.
    ⁹ Volt egy istenes testvér, akire Krisztus szolgája sokat gondolt úgy, hogy bárcsak méltó lenne az égi kegyelemre, s akit bár szeretettel vett körül, mégis azt hitte, hogy nem tartozik az Istentől kiválasztottak közé. Mivel ez a gondolat fölöttébb kínozta, igen epekedett az Isten emberének barátsága után, de szívének ezt a titkát senkinek sem árulta el. A kegyes atya magához hívta őt és édesdeden így beszélthozzá:
    - Édes fiam, ne zavarjon az a gondolat, hiszen a legkedvesebbem vagy, s mint nekem különösen kedves felé szívesen mutatok bizalmat és szeretetet.
    Csodálkozott ezen a testvér és a buzgóból még buzgóbb lett, s nemcsak a szent férfiú szeretetében növekedett, hanem a Szentlélek bőségesebb ajándékaiban is részesült.
    ¹⁰ Midőn Alverna-hegyén cellájába zárkózott,társainak egyike igen-igen szerette volna, ha az Úr szavaiból valamit sajátkezűleg följegyezne. Nem testi, hanem erős lelki kísértések gyötörték, ugyanis és azt hitte, hogy attól elmulnának, vagy legalább is bizonyára enyhülnének. Ez a vágy epesztette belülről, mert szégyenlősségében a szent atyának erről mitse mert szólni.
    Ámde amit az ember nem mondott meg, azt kinyilatkoztatta a Szentlélek. Megparancsolta tehát a nevezett testvérnek, hogy hozzon neki tintát és papírost. Arra a testvér kívánsága szerint sajátkezűleg írta az Úr dícséretét, végül áldását,^[128] Áldjon meg téged az Úr és őrizzen meg téged;az Úr mutassa néked orcáját és könyörüljön rajtad; az Úr fordítsa hozzád orcáját és adjon neked békességet Móz.6,24-26 majd így szólt:
    - Vedd ezt a papirost és őrizd gondosan halálig!
    S amint megkapta a testvér a kivánt ajándékot, tüstént megszűnt a kísértése. Meg is őrizte az írást és később csodás dolgokat mívelt, s bizonyságául szolgált Ferenc erényeinek.
    ¹¹ Káptalan idején, amelyet helyettese vezetett,ő maga cellájában imádkozva közbenjáró és közvetítő volt a testvérek és Isten között. A testvérek egyike önvédelemből köpenybe burkolódzott és nem vetette magát alá a fegyelemnek. Lélekben ezt látva a szent férfiú, a testvérek közül egyet magához hívott és azt mondta neki:
    - Láttam, testvér, az ördögöt annak az engedetlen testvérnek a hátán, nyakát szorosan tartotta, aki így megnyergelve félredobta az engedelmesség zaboláját és saját kényét-kedvét követte. De midőn imádkoztam Istenhez a testvérért, az ördög megszégyenülve tüstént távozott. Menj hát és mondd meg a testvérnek, hogy haladéktalanul vesse alá nyakát az engedelmesség igájának!
    A közvetítő figyelmeztetésére a testvér azonnal Istenhez tért és alázatosan a helyettes lábához vetettemagát.
    ¹² Más alkalommal meg az történt, hogy két testvér érkezett messziről a grecciói remeteségbe, hogy lássák az Isten emberét és régen áhított áldásában részesüljenek. Megérkezésükkor azonban nem láthatták, mert már visszavonult cellájába; mire azok csalódottan távoztak.
    És íme! Eltávozásuk után, bár sem jövetelükről sem távozásukról semmiféle emberi tudomást nem szerezhetett, szokása ellenére kilépett cellájából, utánuk kiáltott és kívánságuk szerint keresztet formálva Krisztus nevében megáldotta őket.
    ¹³ Ismét máskor két testvér érkezett Terra di Larvoróból. Az idősebb közülük valamiben megbotránkoztatta a fiatalabbat. Midőn az atyához értek, ez azt kérdezte a fiatalabbtól, hogy társa mint viselkedett irányában az út során. Az pedig így felelt:
    - Elég jól!
    Mire a Szent hozzátette:
    - Vigyázz, testvér, ne hazudj alázat örve alatt, mert úgyis tudom. De várj csak egy kicsit és látni fogod!
    A testvér igen csodálkozott, hogy honnan tudhatta a történteket. Több nap mulva aztán a szerzetet elhagyta az, aki a testvérnek megbotránkoztatására volt és se bocsánatot nem kért az atyától, se nem fogadta el a feddés fegyelmét.
    Két dolog vált világossá romlásában: az isteni igazság méltányossága és a jövőbelátás áthatoló ereje.
    ¹⁴ Hogy isteni erő segítségével mint jelent meg a távollevők között, az világosan kitűnik a fentmondottakból,^[129] ha meggondoljuk, hogy távollevőként tüzes kocsin, elváltozva miként jelent meg a testvéreknek és kereszt képében az arlesi káptalanon.
    Hinnünk kell, hogy mindez isteni beavatkozással történt, azért, hogy testi jelenlétének csodás látszata nyilvánvalóvá tegye, mennyire közel van a lelke az örök Bölcseség fényességéhez, amely minden gyorsnál gyorsabb és az ő tisztaságánál fogva elhat mindenüvé és a nemzetek közt a szent lelkekre száll, Isten barátaivá és prófétákká teszen.^[130]
    A fölséges Tudós ugyanis az egyszerűeknek és kisdedeknek szokja nyilvánítani titkait, mint ahogy előbb megnyilvánult Dávidban, a próféták legkiválóbbjában, utóbb az apostolok fejében, Péterben és végül Krisztus szegénykéjében, Ferencben. Ezek ugyanis a tudományokban való járatlanságuk miatt egyszerűek voltak, de a Szentlélek oktatása megvilágosította őket. Egyiket mint pásztort, hogy az Egyiptomból kivezetett nyájat legeltesse.^[131] A másikat mint halászt, hogy az Egyház hajóját sokféle hívekkel megtöltse. A harmadikot pedig mint kereskedőt; hogy az evangéliumi élet drágakövét megvegye,^[132] eladja és szétszórja mindeneknek Krisztusért.

XII. fejezet

Milyen hathatósan hirdeti Isten igéjét és csodás gyógyításai

    ¹ Ferenc, Krisztusnak ez az igazán hűséges szolgája, mindent egészen és pontosan el akart végezni, s azért különösen azoknak az erénygyakorlatoknak élt, amelyekről a Szentlélek sugallata alapján megtudta, hogy Istennek inkább tetszésére vannak.
    Ennek kapcsán bizonyos kétség tisztázása nagy küzdelmébe került. E küzdelemnek, mint imádságából visszatérve bizalmas testvérének elárulta, több nap elteltével, végére kellett járnia.
    - Mit tanácsoltok, testvérek, mit dicsértek? - kérdezte. - Azt-e, hogy az imádságnak éljek, vagy azt, hogy prédikálva vándoroljak? Igaz, hogy gyermekhez hasonlóan egyszerű és beszédben járatlan emberként^[133] inkább részesültem az imádság, mint a beszéd kegyelmében. Az imádság haszonnal és a kegyelmek bőségével kecsegtet, a prédikálás meg az égtől nyert ajándékok bizonyos szétszóródását jelenti. Az imádság a belső érzések megtisztítója és az erény hatékonyságával egyesít az egyetlen igaz és legfőbb Jóval, az igehirdetés által pedig a lelki saruknak leporolódása, sok irányba való megoszlás és a fegyelem meglazulása következik be. Végül az imádságban Istenhez beszélünk, Őt halljuk és mintha angyali életet élnénk, az angyalokkal társalkodunk, a prédikálásban meg igen le kell ereszkednünk az emberekhez, s köztük emberien élve, emberi dolgokról gondolkodunk, beszélünk és hallunk. Egy van csupán, ami Isten előtt mindezeknél inkább esik latba. Az, hogy Isten egyszülött Fia, aki pedig a legfőbb Bölcseség, a lelkek üdvösségeért Atyja országát is elhagyta, hogy példájával tanítsa a világot és az üdvösség igéjét hirdesse az embereknek, akiketszent vére árán megváltott, megtisztítván a viznek fürdőjével,^[134] őket vérével táplálja, magának semmit sem tartott meg, amit üdvünkért fel ne áldozott volna. S mert nekünk mindama példák szerint kell cselekednünk, amiket Rajta, mint magas hegyen látunk, inkább tetszik Istennek, hogy a nyugalmat elhagyva munkába álljak.
    Ezeket napokon át tárgyalta testvéreivel, mert nem tudott bizonyosan dönteni, mi volna Krisztus kedve szerintibb. Sok mindent csodásan tudott jövőbe látó lelke, ezt mégsem tudta egyedül tisztázni. Istén azonban segítségére sietett. Égi szózat nyilatkoztatta ki neki az igehirdetés érdemességét.
    ² Krisztus alázatos szolgája, aki a legfőbb Mestertől tanulta a nagy dolgokat, nem átallott a kisebbektől apróságokat megtudakolni. Különös igyekezettel szokta kifürkészni milyen úton-módon szolgálhatna minél tökéletesebben Istennek tetszése szerint. Az volt legfőbb bölcsesége, legfőbb vágya, hogy megtudja a bölcsektől és egyszerűektől, a tökéletesektől és tökéletlenektől, a kiskorúaktól és nagykorúaktól egyaránt, hogy miképen juthatna eredményesebben a tökéletesség csúcsára.
    Kiválasztott két testvért és elküldte őket Szilveszter testvérhez, aki az ő szájából kijövő keresztet látta^[135] és akkortájt Assisi fölött egy magaslaton állandó imádkozásban töltötte idejét, hogy tőle kétségére az Úr akaratát neki megmondó isteni választ szorgalmazzon ki. Ugyanezt meghagyta szűz Szent Klárának is, hogy a vezetése alatt levő szüzek közül egy tiszta és egyszerű nővérrel, mialatt a többiekkel imádkozik, puhatolná ki az Úr szándékát. Mind a tiszteletreméltó pap, mind az Istennek szentelt szűz megegyezett az égi Lélek ama kinyilatkoztatásában, hogy Isten tetszésével az találkoznék, ha Krisztus hírnökeként prédikálni menne. A visszatérő testvérek tehát amint értesültek, jelentették neki Isten akaratát. Ö pedig magát felövezve, legott minden késedelem nélkül elindult. S az isteni parancs teljesítésére olyan gyorsan haladt, hogy az Isten keze rajta lévén, égi új erényessége töltött magára
    ³ Mikor az Isten szentje Bevagna közelébe ért, egy helyen különféle madarak töméntelen sokaságára talált. Meglátva őket, vídáman futott arra a helyre és mint eszes lényeket, köszöntötte a madarakat. Azok pedig mindahányan megvárták, feléje fordultak; s amelyek a szőllőkben voltak, midőn feléjük közelített, szokatlan fejbiccentéssel tekintettek reá. Hozzájuk érve mindnyájukat gondosan figyelmeztette az Isten ígéjének meghallgatására, majd így szólt:
    - Testvérkéim, madarak, sok dícsérettel tartoztok Teremtőtöknek, aki benneteket tollakkal ruházott fel és szárnyakat adott nektek a repülésre. A tiszta levegőt is neki köszönhetitek, meg azt, hogy aggságtok nélkül kormányoz benneteket.
    A madarak ezek és hasonlók hallatára csodálatosan viselkedtek: nyakukat nyujtogatták, szárnyukat csapkodták, csőrüket tátogatták és figyelmesen tekintettek reá. Maga a Szent pedig lelki gyönyörűséggel, csodálkozva járt köztük, s bár csuhájával intette őket, azok nem mozdultak helyükről, amíg erre nekik keresztvetéssel engedélyt nem adott, mikor is áldásával valamennyien szétrepültek. Mindennek társai szemtanúi voltak, miközben az úton várakoztak reá. Közéjük visszatérve a szent és alázatos férfiú hanyagságról vádolta magát azért, hogy addig prédikált a madaraknak,az ige hirdetésével. Midőn egy Alvianum nevű faluba érkezett, összegyüjtötte a népet és csendet kért.
    ⁴ Aztán a szomszéd helységekben szorgoskodott de a fészkelő fecskék hangos csicsergése miatt alig hallották szavát. Ekkor az Isten embere mindnyájuk füle hallatára így szólott a fecskékhez:
    - Nővéreim, fecskék, itt az ideje, hogy én bszéljek, mert ti már eddig eleget beszéltetek. Hallgassátok az Isten igéjét és legyetek csendben, míg a szentbeszéd véget ér!
    Azok pedig mintha megértették volna, rögtön elhalgattak és mozdulatlanul maradtak a prédikáció befejezéséig. Akik látták ezt, mindnyájan álmélkodtak és dícsérték az Istent. A csoda híre aztán mindenfelé elterjedt és sokakat hangolt mind a szent tiszteletére, mind a vallásos buzgalomra.
    ⁵ Párma városában valami jóindulatú diák, aki társaival együtt szorgalmasan tanult, midőn egy fecske alkalmatlan csicsergése zavarta, így szólt társaihoz: Ez a fecske egy azok közül, amelyek egykor az Isten emberét, Ferencet zavarták prédikációjában, míg csendre nem intette őket! Majd a fecske felé bizalmasan ezt mondta: Az Isten szolgájának, Ferencnek nevében parancsolom, hogy jöjj hozzám és hallgass! Ferenc nevének hallatára a fecske, mintha az Isten emberének fegyelmezése kitanította volna, legott elhallgatott és a fiú kezére, mint biztos őrízetre bízta magát. Az álmélkodó diák utóbb eleresztette a madarat, amelynek csicsergését többé nem hallotta.
    ⁶ Más alkalommal meg midőn az Isten szolgája egyszer Gaetában a tengerparton prédikált, a nagy tömeg buzgalmában reárohant, hogy érintse őt. Krisztus szolgája félve a tömeg ilyen tetszésnyilvánításától, egy partszéli csónakba szállt, amely mintha valami titkos erő mozgatná, minden kormányos nélkül a nép szemeláttára és bámulatára a parttól messze eltávolodott. Bizonyos idő mulva a mély vízben mozdulatlanul megállott a hullámok között mindaddig, míg a szent férfiú a parton várakozó sokaságnak prédikált. A beszéd végeztével és a csoda látása után a nép szétoszlott áldásával, s így őt nem terhelte, a csónak pedig magától parthoz ért. Ki volna olyan megátalkodott és gonosz, hogy megvetné Ferenc prédikációját, akinek csodás eieje nemcsak az oktalan állatokat tudta fegyelmezni, hanem még az élettelen testek is mint eszesek hallgatták beszédét?!...
    ⁷ Bármerre járt Ferenc, mindenhol vele volt Az, aki felkente és küldötte őt, az Úr Lelke és Istennek ereje és bölcsesége, Krisztus,^[136] hogy az értelmes tanítás igéjével elárassza és nagy hatalmának csodájával ragyogóvá tegye. Szava ugyanis olyan volt, mint alángzó tűz,^[137] átjárta a szív belsejét, mindenkinek lelkét csodálkozással töltötte el, mert nem az emberi találékonyság sziporkázását fitogtatta, hanem az isteni kinyilatkoztatás ihletét éreztette.
    Egy ízben, midőn a pápa és a bíborosok előtt akart prédikálni, az osztiai bíboros rábeszélésére gondosan elkészített beszédét betanulva megállott előttük, hogy előterjessze épületes mondanivalóját. Azonban mindent úgy elfelejtett, hogy végkép egy szót sem tudott mondani. Ám igazi alázatosságában őszintén megvallotta ezt és a Szentlélek kegyelmét kérve legott hathatós szavak áradtak belőle és hatalmas erővel fordította bűnbánatra amaz előkelő férfiak lelkét. Ezzel egyszerre nyilvánvalóvá lett, hogy nem is ő, hanem az Úr Lelke szólott általa.
    ⁸ Amit másoknak prédikált, azt előbb maga törekedett megvalósítani, így aztán nem félt a gáncsolótól és bizvást hangoztatta az igazat. Nem hízelgett mások hibáinak, hanem kipellengérezte azokat; nem dícsérte a bűnösök életét, hanem kemény korholással illette őket. Ugyanolyan határozottsággal mondotta meg a magáét a nagyoknak, mint amilyen kedvességgel szólt a szegénysorsúak sokadalmához. Siettek is hozzá az emberek kor és nemre való különbség nélkül, hogy az égből e világra küldött férfiút lássák és hallják. Amerre járt, tüzesen hirdette az Evangéliumot, saz Úr vele együtt munkálkodott és beszédét megerősítette a rákövetkező csodajelekkel^[138] Ferenc ugyanis, mint az igazság harsonása Nevének erejével ördögöket űzött ki, betegeket gyógyított meg, s ami még ennél is több, beszédének hatékonyságával a megrögzöttek lelkét is bűnbánatra puhította, s így egyszerre meggyógyította mind a testet, mind a lelket, mint azt példának okáért az alább följegyzett néhány csodatett is bizonyítja.
    ⁹ Tuscanella városában vendégül látta őt egy lovag, akinek egyetlen fia születése óta összezsugorodott béna volt. Sok könyörgésére kezével fölemelte és rögtön egészségessé tette, úgy hogy mindenki szemeláttára összes tagjai azonnal megerősödtek és az éppé, erőssé lett fiú mindjárt fölkelt, járkált, ugrált és dícsérte az Istent.
    Narnia városában egy inaszakadtat, akinek végtagjai egészen elhaltak voltak, a püspök kérésére a kereszt jelével megjelölve tökéletesen meggyógyított.
    A rietii püspökségben egy gyerek négy év óta olyan puffadt volt, hogy bokáját egyáltalán nem láthatta. Anyja könnyezve vitte hozzá. Amint a szent áldott kezével megérintette, mindjárt egészséges lett.
    Orte városában egy fiú, mint csonttalan hústömeg tudta lábát nyaka köré fonni és csak egynéhány tört csontja volt mindössze. A szülők könnyes kérésére keresztvetéssel legott talpraállította, s baját teljesen megszüntette.
    ¹⁰ Gubbióban egy asszonynak keze és lába annyira összehúzódott volt, hogy semmit sem tehetett velük. Az Úr nevében ennek is puszta keresztvetéssel adta vissza tökéletes egészségét, mire az Péter napájaként sajátkezűleg mindjárt ételt készített neki és a szegényeknek.
    Bevagnában egy teljesen vak leánynak, miután a Szentháromság nevében nyálával megkente szemét, visszaadta a sóvárgott világosságot.
    Narniumban egy vaksággal megvert asszonynak is keresztjellel szerezte vissza látását.
    Bolognában egy fiú félszeme olyan hályogos volt, hogy semmit sem látott, s nem használt neki semmiféle orvosság. Az Úr szolgája egész testét megjelölte a kereszt jelével, mire az visszanyerte tiszta látását annyira, hogy később a kisebb testvérek rendjébe lépve váltig erősítette, hogy jobban lát meggyógyult szemével, mint a mindig egészségessel.
    San Gemignianóban egy jámbor ember vendége volt, akinek feleségét az ördög szörnyen kínozta. Buzgó imádság előrebocsájtása után az engedelmesség erejével távozást parancsolt a gonoszléleknek és isteni erővel kiűzte azt, világos bizonyságául annak, hogy a szent engedelmesség erényének még az ördögök csökönyössége sem állhat ellen.
    ¹¹ Egy testvér olyan rettenetesen beteg volt, hogy sokan azt mondták, hogy baja nem is természetes, hanem az ördög gyötri. Gyakran összeesett és tajtékozva fetrengett; végtagjai egyszer összezsugorodtak, máskor kifeszültek, most összetekeredtek majd kificamodtak, majd ismét hidegen megmerevedtek. Néha egészen szétterült és hideg volt, lábai fejével egy magasságra emelkedtek, majd ismét rémségesen visszaestek. Ezt a szánandó és gyógyíthatatlan beteget Krisztus szolgája részvéttel eltelve, megsajnálta. A kenyérből, amit fogyasztott, egy falatot megetetett vele, mire a megízlelt kenyér olyan erőt adott a betegnek, hogy azután nyavalyájána semmi kellemetlenségét sem érezte többet.
    Arezzo megyében több napon át szenvedte a szülés fájdalmait egy asszony. Már-már a halál torkában volt és semmi orvosság sem tarthatta életben, csak az Isten. Midőn Krisztus szolgája gyöngesége miatt lóháton éppen arra ment, történt, hogy az állat odavitte, ahol az asszony gyötrődött. A helység lakói a szent férfiúval baktató ló kantárszárát az asszonyra tették, amelynek csodás érintésére minden veszély nélkül szülte meg magzatát.
    Egy Castello di Pieve-i jámbor és istenfélő ember olyan derékkötelet viselt, amely a szenté volt. A helységben a férfiak és nők tömege betegeskedett különféle bajban. A nevezett férfiú elment a betegek házaiba és a kötelet vízben megmártva, azzal a betegeket megitatta, miáltal a betegek közül igen sokan meggyógyultak. Ha meg az Isten emberéé érintette vagy csak a kenyeréből ettek is a betegek, az isteni erő működésére hasonlókép gyorsan meggyógyultak.
    ¹² Ilyen és más csodajelekkel fényeskedett Krisztus prédikáló hirnöke. Beszédére úgy figyeltek, mintha az Úr angyala beszélt volna. Kitüntették őt az erények ajándéka, a jövendölés tehetsége, a csodák hatékonysága, a prédikálás közben kapott égi szózat, az esztelen teremtmények engedelmessége, a szavának hallására bekövetkezett gyors megtérés, a Szentlélektől származó és minden emberi ismeretet meghaladó tudás, a pápától kinyilatkoztatásra nyert felhatalmazás a prédikálásra, aztán a Krisztus helyettesétől megerősített regula, amelyben megjelöli a prédikáció formáját; továbbá a felséges Király jelvényei, amelyek testébe pecsételve félreérthetetlenül az egész világnak mintegy tizszeres bizonysággal jelzik, hogy Ferenc, Krisztus hírnöke hivatásában tiszteletreméltó és tanításában hiteles, szentségében csodálatos és így igazán az Istennek követeként hirdette Krisztus evangéliumát.

XIII. fejezet

Megkapja a szent sebhelyeket

    ¹ Ferenc, ez az angyali férfiú, szokása szerint mindenha jót cselekedett, s mint az ég angyala Jákob létráján, hol az Isten felé emelkedett, hol a felebaráthoz szállt.^[139] Idejét megtanulta okosan úgy érdemesíteni, hogy részben felebarátai javának, részben a szemlélődés nyugodt elragadtatásainak szentelte. A helyek és idők körülményeinek megfelelően majd mások lelki üdvösségének gondozásába merült, majd a sokaság nyugtalanításaiból kiszakaszkodva a magány rejtekébe vonult, hogy a nyugalom helyén szabadon foglalkozhasson Istennel és letörölje lelkéről a port, ami esetleg az emberekkel való együttlét során reátapadt.
    Sokféle munkája után, két évvel égbeköltözése előtt az isteni Gondviselés egy félreeső helyre, Alverna hegyére vezette. Itt szokása szerint Szent Mihály főangyal tiszteletére negyvennapi bőjtöt kezdett. Az égi szemlélődés édessége a szokottnál bőségesebben töltötte el. Mennyei vágyak égő lángjától feltüzelve túlontúl érezte azt isteni illetések ajándékait. A magasságokba emelkedett, de nem úgy, mint a fölségnek kiváncsi vizsgálója, akit elnyom a dicsőség,^[140] hanem mint hűséges és okos szolga,^[141] aki az Isten tetszését keresi, amely szerint magát forró vágyódással mindenekfölött óhajtotta formálni.
    ² Isteni kijelentésből értesült, hogy az evangéliumos könyv kinyitásával adja Krisztus tudtára, hogy mi lenne benne Istennek kedvére. Nagy buzgósággal végzett imádság előrebocsájtása után vette az oltárról az evangéliumos könyvet, s a Szentháromság nevében társával, egy istenfélő és szent férfiúval kinyitotta. Abból, hogy a könyv háromszoros kinyitásakor az Úr szenvedésére talált, megértette, hogy amint életének cselekedeteiben Krisztust utánozta, úgy kell szenvedéseinek kínjaiban és fájdalmában ist hozzá hasonulnia, mielőtt kimúlna ebből a világból. S bár eddigi életének nagy szigorúsága és az Úr keresztjének állandó hordozása testileg ugyancsak elgyöngítette, mégsem ijedt meg, hanem a vértanúság elviselésére is hatékonyan föllelkesült. A jóságos Jézus iránti szeretet olthatatlan tüze, mint a lámpák tüze és a lángok lobogása éledt föl benne annyira, hogy a vizek sokasága sem olthatta el ezt a hatékony szeretetet.^{[142]
    3} A vágyódások szeráfi hevétől emelkedett Isten felé és az együttérzés édessége mintegy beleolvasztotta Abba, aki nagy szeretetében a keresztrefeszítést óhajtotta.
    Bizonyos reggelen, szent kereszt felmagasztalásának ünnepe körül a hegyoldalban imádkozott, midőn egy hat, fényes és tüzes szárnyú szeráfot pillantott meg, amint az ég magasából ereszkedett le. Mikor iramló repüléssel megközelítette azt a helyet, ahol Isten embere volt, a szárnyak között keresztre feszített ember képe tetszett elő, amint kereszt módjára nyujtotta ki keresztreszegezett kezét és lábát. Két szárny a feje fölé emelkedett, kettőt repülésre terjesztett szét, kettő pedig egész testét takarta. Ezt látva fölöttébb megihletődött, s szívén szomorúsággal kevert öröm hullámzott át. Örült a kegyes tekinteten, amellyel Krisztus szeráf képében nézett reá, de a keresztrefeszítés az együttérző fájdalom tőrével döfte át lelkét.^[143] Igen álmélkodott a kifürkészhetetlen látomáson, tudva azt, hogy a szeráfi lélekben a szenvedés és halhatatlanság nem fér össze. Végül is megértette belőle az Úr kinyilatkoztatását. Az isteni Gondviselés ezzel a látomással mutatta meg Krisztus barátjának, hogy vegye tudomásul, miszerint nem a testvértanúságával, hanem lelkének lángolásával kell a keresztrefeszített Krisztushoz hasonlítania.
    A látomás megszűnte szívében csodás tüzet, testén pedig nem kevésbbé csodás jeleket hagyott. Kezén és lábán legott feltűntek a szegek liggatásai, amint azokat kevéssel előbb a keresztrefeszített férfiúnak képén látta. Keze és lába átdöföttnek látszott; a szegek feje kezének belső és lábának külső részén, azok hegye pedig az ellenkező oldalon tűnt elő. A szegek feje mind a kezeken, mind a lábakon kerek és fekete, a hegye meg hosszú, visszafordított és mintha visszavert lett volna, magából a húsból kijövet a testből kiállott. Jobb oldalán is, mintha lándzsával átdöfött lenne, piros behegedt sebhely vöröslött, amely gyakran volt nedves a Szent vérétől és megfestette alsó és felső ruháját.
    ⁴ Krisztus szolgája látta, hogy testén láthatóan mutatkozó sebhelyeit bizalmas társai elől nem titkolhatja, mégis félt az Úr titkait nyilvánosságra hozni,^[144] s így a kétkedés malomkövei között őrlődött a tekintetben, hogy amit látott, vajjon elmondja-e vagy elhallgassa. Ezért magához hivatta néhány testvérét és általános formában fölfedte előttük kételyét és tanácsukat kérte. A testvérek egyike, név és kegyelem szerint is Illuminátus (azaz megvilágosított), látva egyet-mást, ami csodás, fölöttébb álmélkodva így szólt a Szenthez:
    - Testvér, tudd meg, hogy nemcsak magadért, hanem másokért is bízattak reád az isteni titkok. Megokoltan látszik tehát félősnek, ha azokat, amiket másokért is kaptál, eltitkolod, mert mint elrejtett talentumok miatt korholásban lesz részed.
    E szavak a szent férfiút megindították, s bár máskor mondogatta volt: az én titkom az enyém,^[145] ekkor félve ugyan, de mégis elbeszélte látomásának egymásutánját, s hozzátette, hogy aki neki megjelent, mondott is egyet-mást, amiket életében senki emberfiának sohasem szabad elmondania. A kereszten csodásan megjelenő szeráfnak kijelentései is olyan titkosak voltak, amiket talánaz embereknek el nem beszélhetne. (2. Kor. 12, 4.)
    ⁵ Miután Krisztus igaz szeretete hozzá hasonlóvá tette őt és Mihály főangyal elkövetkező ünnepére negyven napot föltétele szerint eltöltött volt, Ferenc leereszkedett a hegyről, magán hordozva Krisztus képét, mégpedig nem művészi kéz formázta kő vagy fatáblákon, hanem az élő Isten ujjával testének tagjaiba írva. S minthogy a Király titkát eltitkolni jó dolog, a királyi titok tudatában a szent jelvényeket tőle telhetőleg elrejtette. Isten azonban a nagy dolgokat, amiket saját dicsőségére mível, kinyilatkoztatja, az Úr maga, aki e jeleket titokzatosan reápecsételte, bizonyos csodákkal kinyilvánította, s így a sebhelyeknek titka és csodás erejé fényes ragyogásban vált ismeretessé.
    ⁶ A rietii tartományban oly rettenetes pestis pusztított, hogy a marhák és birkák mind elpusztultak, s ellene semmiféle orvosság nem használt. Valami istenfélő ember éjjeli látomásakor figyelmeztetésben részesült, hogy a testvérek remeteségéhez siessen és Isten szolgájának, az éppen ott tartózkodó Ferencnek keze és lába mosdóvizét szerezze meg és hozza el, s azzal az összes állatokat hintse meg. Reggel tehát odament, s miután a szent társaitól titkon megszerezte a mosdóvizet, azzal meghintette a marhákat és birkákat. És bámulatos, hogy a beteg és földönfekvő állatok, alig érte azokat a víz, legott teljesen egészségesen állottak talpra, s mintha semmi rosszat sem éreznének, a legelőre siettek. Igy történt, hogy a szent sebeket érintő víznek csodás ereje az egész ragályt teljesen megszüntette, s a pestist a nyájaktól messzeűzte.
    ⁷ A fentemlített Alverna-hegy körül, mielőtt a szent ott időzött, magából a hegyből származó felhőtől keletkező jégeső a föld termését szokványosan elpusztította. Azután a boldog megjelenés után azonban a lakosok csodálkozására megszűnt a jégeső, hogy az égi látomásnak kiválóságát és az abban nyert sebhelyeknek erejét a szokásostól eltérő tiszta ég is bizonyítsa.
    Megesett vele télnek évadján, hogy mikoron testi gyöngesége és az út zordsága miatt egy szegényembernek csacsiján haladt, egy kiálló sziklahasadékban kényszerült átéjszakázni, hogy valamiképpen kikerülje a hó és a rászakadó éjtszaka kellemetlenségeit, amelyek megakadályozták abban, hogy szállásra találjon. Midőn a szent férfiú a szegény ember panaszos morgását hallotta, aki silány öltözete miatt a csípős hidegben nem nyugodhatott, az isteni szeretet tüzétől fűtötten kinyujtott kezével megcirógatta. S valóban csodálatos, hogy szent kezének puszta érintésére megszűnt a hideg, mert belőle a szeráfi égőkő tüzéhez hasonlóan mindjárt olyan meleg áradt reá külsőleg és belsőleg egyaránt, mintha valami sugárzó hályhából lövelne lángoló erő. Az ember legott élekben és testben fölmelegedett és a sziklák között, a hóban ahogy ezt utóbb maga kijelentette sokkal édesebben aludt reggelig, mint valaha saját ágyában.
    Eme határozott bizonyságokból világos, hogy azok a szent jelek Annak az erejével nyomódtak reá, akinek szeráfi múködése tisztít, felvilágosít és felgyujt. Ez az erő kívülről csodás hatékonysággal a pestist megszüntetve, egészséget, derűt és meleget áraszt a testekre, ami a szent halála után még nyilvánvalóbb csodákkal bizonyosodott be, ahogy azt alább, annak helyén majd följegyezzük.
    ⁸ Bár a szent a szántóföldön falált kincset^[146] nagy igyekezettel törekedett elrejteni, mégsem volt titkolható. Kezének és lábának sebhelyeit egyesek mégis meglátták, pedig ettől kezdve kezét is befödte, meg lábbeliben járt. Igen sok testvér látta életében, aki bár szentségénél fogva minden hitelre érdemes, azonban minden kétség kizárása okából esküvel is erősítette, hogy így volt, mert látta és érintette. Egyes bíborosok a szenthez fűződő bizalmas viszonynál fogva szintén látták, akik a szent sebhelyek dícséretét prózában és tiszteletére készített rigmusokban, énekekben, szóval és írásosan igazolták.
    Sándor pápa úr^[147] is, mikor sok testvér és csekélységem jelenlétében beszélt a néphez, erősítette, hogy a szent életében saját szemével látta a szent sebhelyeket. Halálakor is több mint ötven testvér és az Istennek szentelt Klára szűz számos nővérrel, továbbá számtalan világi, akik közül mint azt annak helyén majd szóvá teszem igen sokan buzgóságukban csókkal illették, sőt bizonyságuk hiteléül kéz- zel is érintették azokat.
    Oldalsebét azonban olyan gondosan rejtegette, hogy azt életében senki sem láthatta, még lopva sem. Egy testvér ugyan, aki neki szíves szolgálatára volt, rávette, hogy tisztálkodás céljából nagy óvatossággal levesse alsó köntösét. Ekkor figyelve látta a sebet, amelyet gyors mozdulattal három ujjával érintett is.Igy hát ez mind szemével, mind érintéssel ismerte a seb nagyságát. Hasonló óvatosság mellett az a testvér is, aki akkortájt helyettese volt.^[148] Csodás egyszerűségű társtestvére pedig, mikor betegsége során fájó lapockáját érintette, ruhájának fejnyilásán nyúlt be és amint a szent sebet érintette, neki nagy fájdalmat okozott. Ettől kezdve olyan magas nadrágot viselt, hogy hónaljáig ért, s az oldalsebet is betakarta.A ruháit mosó és köntösét időnkint tisztogató testvérek szintén kétségtelen tudomására jutottak a szent sebnek abból a nyilvánvaló jelből, hogy azokat véresnek látták. A sebet magát utóbb halálakor számos másokkal egyetemben nyilván látták és tisztelték.
    Most hát nosza, Krisztus rettenthetetlen katonája, vedd a legyőzhetetlen Vezérnek fegyvereit, amelyekkel fölvértezve és földiszítve minden ellenségen győzedelmeskedel! Vedd a magasságos Király zászlaját, amelynek láttára az isteni hadsereg összes harcosai föllelkesednek! Vedd Krisztus-főpap pecsétjétn, amelynél fogva igéidet és tetteidet mindenki méltán igazaknak és hiteleseknek ismeri ell Az Úr Jézus sebhelyei miatt, amelyeket testeden viselsz, senki bántásodra nem leszen,^[149] hanem inkább Krisztus minden szolgája a legnagyobb gyöngédséggel tartozik tisztelni. Ezen bizonyosságot adó jelek által, amelyeket nemcsak két vagy három elégséges tanú^[150] hanem igen sokan bőségesen bizonyítottak, az Isten bizonyságai benned és általad nagyon is hihető tényekké váltak, amelyek a hitetlenek minden mentség-takaróját eltüntetik, a hivőket pedig hitükben megerősítik, bízó reménységüket felajzzák és szeretetük tüzét felszítják.
    ¹⁰ Valóban beteljesedett az első látomás, amelyet láttál! Az, hogy Krisztus katonáinak jövendő vezéreként égi fegyverekkel, a keresztnek ékes jelvényeivel kell fölékesíttetned. Megtérésed kezdetén a Keresztrefeszítettnek látása a résztvevő fájdalom tőrével járta át lelkedet. A keresztről, mint Krisztus fölséges trónjáról és titokzatos engesztelő helyéről jövő hang hallása, amelyet szentül erősítettél, íme mind kétségtelenül igaz. A te megtérésed további útján most már az a kereszt is, amelyet Szilveszter testvér a szádból csodásan előjönni látott, igazán hihető és erősíthető. S a kardok, amelyek kereszt módjára átjárták bensődet, amelyeket Szent Pacificus szemlélt és az is, hogy téged kereszt alakjában az égre emelkedni látott az angyali férfiú, Monaldus, mikor Boldog Antal a kereszt felíratáról prédikált, nem képzeleti látomás, hanem égi kinyilatkoztatás volt. Végül, amiben életed alkonyán volt részed, a szeráfhoz hasonló fölséges Keresztrefeszítettnek alázatos képe, ami belülről feltüzelt és kívülről is megjelölt, mint más napkeletről feljövő angyal magadon az élő Isten jelével^[151] az előzőknek hitelességet kölcsönöz úgy, hogy belőlük az igazság bizonysága származik.
    Ime, Krisztus keresztjének benned és körülötted az idők során feltűnő megjelenései által, mint hat lépcsőfokon keresztül jutottál el csodásan a hetedikhez, amelynél immáron véglegesen megnyugodhatsz! Mert a megtérésed kezdetén mutatkozott és felvett Krisztus keresztje, amelyet később életed tökéletességében kipróbáltan hordoztál, benned állandóan például szolgált másoknak és világossággal bizonyította, hogy elérted a tökéletességnek csúcsát, s hogy a keresztény bölcseségnek ezt a testedben hordozott bizonyságát egyetlen igazán ájtatos lélek sem vetheti el, egyetlen igazán hívő sem cáfolhatja meg, egyetlen igazán alázatos sem becsülheti kevésre, mert valóban isteni módon volt kinyilatkoztatott és teljes elfogadásra méltó. (Tim. I.1, 15.)

XIV. fejezet

Türelme és halála

    ¹ Ferenc már testben és lélekben Krisztussal keresztre szegeztetve^[152] nemcsak az Isten felé lángolt szeráfi szeretettől, hanem a keresztrefeszített Krisztussal szomjúhozta az üdvözülendők sokaságát is. Ez okból, mivel a szegverte sebek miatt lábán nemigen járhatott, a városokon és falvakon úgy vitette halódó testét. Krisztus keresztjének viselésére másokat is lelkesített. Testvéreinek azt mondta:
    - Testvérek, kezdjünk szolgálni Urunknak-Istenünknek, mert mindeddig sem sokat tettünk!
    Erős vágy vonzotta az alázatosság kezdetére való visszatéréshez, hogy mint kezdetben a bélpoklosoknak szolgáljon és munkától immáron megrokkant testét a régi szolgálatra bírja. Föltette, hogy Krisztus segítségével nagy dolgokat visz végbe. Bár ernyedő tagokkal, de erős és tüzes lélekkel remélt új diadalt az ellenség fölött. Nincs helye ott sem fáradtságnak, sem tunyaságnak, ahol a szeretet sarkantyúja nagyobb dolgokra ösztökél. Olyan teljes volt benne a test és lélek egyezése, akkora az engedelmesség készsége, hogy midőn a legmagasabb életszentségre törekedett, a test nemcsak nem ellenkezett, sőt elöljárt.
    ² Hogy pedig az Isten emberének érdemei minél inkább halmozódjanak, ami különösen a türelem gyakorlásával lehetséges, számos betegség kezdte ki, s hozzá oly hevesen, hogy alig volt tagja kínzó fájdalom nélkül. A különféle, hosszadalmas és állandó betegeskedés szinte egészen felőrölte testét. Utoljáramár csak csont és bőr lett. Midőn heves testi fájdalmak kínozták, bajait nem vette büntetésnek, hanem nővéreinek nevezte. Egyszer mikor éppen a szokottnál jobban nyilazták a fájdalom fulánkjai, valami egyszerű testvér így szólt hozzá:
    - Testvér, kérd az Urat, hogy legyen kegyesebb hozzád, mert úgy látszik, kelleténél jobban nehezedik rád keze!
    Ezt hallva a szent férfiú jajveszékelve kiáltott fel:
    - Ha nem ismerném benned az egyszerű bűntelenséget, mostantól kezdve irtóznék társaságodtól, mert velem kapcsolatban bírálni merészelted az isteni végzéseket.
    S bár a hosszantartó fáradtság egészen kimerítette, magát mégis a földre vetette. Gyenge csontjai a súlyos esés következtében összeütődtek. Aztán megcsókolta a földet és így szólt:
    - Hálát adok neked, Uram-Istenem, összes fájdalmaimért, és kérlek, hogy ha Neked úgy tetszik, százszorozd meg azokat, mivel nekem az a legmegfelelőbb, hogy engem fájdalommal nyomorgatván, ne kímélj^[153] hiszen a te szent akaratod teljesítése minden vigasztalásom.
    Ezért úgy látszott a testvéreknek, mintha benne második Jóbot látnának, akinek midőn nőtt a testi fáradtsága, nőtt egyben a lelki ereje is.
    Halálát jó előre tudta. A nap közeledtével mondotta testvéreinek, hogy testének hajlékát, amint azt neki Krisztus megjelentette,^[154] hamarosan elhagyja.
    ³ A sebhelyek elnyerése után két évvel, vagyis megtérésének huszadik esztendejében, midőn már a szorongató betegségek sokféleképpen próbáló ütései, mint az égi Jeruzsálem épületkövét kialakították és a sokszoros bajok kalapácsa, mint valami hajlítható tárgyat tökéletessé edzette, a Porciunkulai Szent Szűzhöz akarta magát vitetni, hogy ahol a kegyelem lelkét elnyerte, életét is ott fejezhetné be. Ez is megtörtént, hogy az igazság bebizonyosodjék, amely szerint benne mi sem volt a világgal közös.
    Súlyos betegségében, amely teljesen kimerítette, lelkének buzgalmában mezítelenül a csupasz földre borult, hogy abban az utolsó órában, amelyben az ellenség még fondorkodhat, ruhátlanul küzdjön a ruhátlannal.
    Zsákszerű ruhájának levetése után a földre feküdve arcát szokott módon az égre emelte és egészen belemerült annak dicsőségébe, s nehogy lássák, baljával eltakarta jobb oldalának sebét, majd így szólt testvéreihez:
    - Én a magamét végbevittem. Ami a tiétek, arra benneteket Krisztus tanítson meg!
    ⁴ Ekkor a Szentnek együttérzéstől illetett társai könnyezni kezdtek. Egy közülük, akit gvárdiánjának hítt, isteni sugallatra felismerte óhaját és gyorsan fölkelve vette a köntöst az alsóruhával, derékkötéllel és e szavakkal adta oda Krisztus szegénykéjének:
    - Legyenek ezek neked, szegénykének kényelemre és fogadd ezeket a szent engedelmesség parancsára.
    A szent férfiú örült és vídám volt szívének lelkendezésében, hogy mindvégig megőrizte a szegénység úrnője iránt hűségét. Kezét az ég felé emelve magasztalta Krisztust azért, hogy mindentől függetlenítette, s így mint szabad mehet Eléje.
    Mindezt a szegénység szerelméből tette, hogymég ruhája se legyen, csak mástól kölcsönzötten. Bizonyára mindenben a megfeszített Krisztushoz akart hasonlítani, aki a kereszten szegényen, mezítelenül és kínlódva függött. Ezért állott mindjárt megtérésének kezdetén is ruhátlanul a főpap előtt. Élete befejezésekor is ruhátlanul akart távozni e világból. Környező testvéreinek a szeretet engedelmességével kötötte lelkükre, hogy halála beálltával annyi ideig hagyják a földön fekve, ameddig egy kilóméternyi távolságot valaki kényelmesen megtehet.
    Ó, valóban keresztény férfiú, aki életében az élő Krisztusnak, halálában a halódónak, meghaltan a meghaltnak törekedett tökéletes hasonmása lenni és érdemesült hozzá külsőképen is hasonlítani!
    ⁵ Halála órájának közeledtére az ottlevő testvéreket magához hivatta. Aztán vigaszos szavakkal halálára előkészítette, s atyai szeretettel az isteni szeretetre buzdította őket. Szólt hozzájuk a türelemről, a szegénységről, a római Anyaszentegyház hitének megőrzéséről és mindennek elébe a szent Evangéliumot tette. Majd a környező összes testvérekre áldóan emelte kezét, és karját kereszt alakban összefonva, amint hogy ezt a jelet mindig szerette, mindannyiukat, jelenlevőket és távollevőket egyaránt a Keresztrefeszítettnek erejével és nevében megáldotta. Azután így szólt:
    - Isten veletek, fiaim! Maradjatok meg mindenkor az Úr félelmében. Ám a jövő kísértés és megpróbáltatás közeleg, s boldogok, akik kitartanak azokban, amiket elkezdtek. Én az Istenhez megyek, akinek kezébe ajánlak benneteket.
    Istennek e legkedvesebb embere ilyetén édes intését befejezve meghagyta, hogy az evangéliumos könyvet hozzák elő és abból felolvastatta Szent János evangéliumának azt a részét, amely "a húsvét ünnepeelőtt"^[155] szavakkal kezdődik. Maga pedig, amennyire tudta, a zsoltár szavait énekelte: Szavammal az Úrhoz kiáltok, szavammal az Úrhoz könyörgök. Ezt egészen végigmondva fejezte be: Várnak az igazak engem, míg jót teszel velem^{[156]
    6} Végezetül, miután benne az összes titkok teljesedésbe mentek, a testből kivetkőzött és az isteni fényesség tengerébe merülve boldog emberként aludt el az Úrban.
    Testvérei és tanítványai közül az egyik látta a fönséges életszentségnek fényétől, az égi bölcseségnek és kegyelemnek bőségétől túlcsorduló boldog lelkét, mint tündöklő csillagot ragyogó felhőtől vitetve az égbe szállni. Igy ment ő be a világosság és béke honába, ahol Krisztussal vég nélkül nyugszik immár.
    Egy szent és igaz férfiú, Ágoston testvér, aki akkor szintén halálán volt és beszélőképességét már régen elvesztette, környezetének hallatára így kiáltott fel:
    - Várj meg, atyám, várj meg, én is veled megyek!
    A testvérek kérdésére és nagy csodálatára meg is mondta, hogy kihez beszél ilyen bátran:
    - Nem látjátok Ferenc atyánkat, aki az égbe megy?
    Ezután nemes lelke legott megvált porhűvelyétől és követte a legszentebb atyát.
    Boldog Ferenc halála éjjelén megjelent az assisibeli püspöknek is, aki azidőtájt a garganói hegy Szent Mihály-kápolnájához zarándokolt, s ezt mondotta:
    - Ime, elhagyom a világot és az égbe megyek.
    Reggel a pűspök mindjárt felkelés után elmondotta, mit látott és Assisibe visszatérve kérdezősködése után bizonyosra vette, hogy a boldog atya éppen abban az órában költözött el e világból, amelyben az látomásában értésére jutott.
    Különben a szent férfiú halálának idején a fényt kedvelő és az est sötétjétől félő pacsirták, pedig már erősen alkonyodott az idő, nagy sokaságban szállottak a háztetőre. Ott szokatlan örvendezéssel hosszan forgolódtak és így szolgáltatták kétségtelen bizonyítékát a Szent dicsőségének, aki őket az Isten dícséretére szokta volt hivogatni...

XV. fejezet

Szenttéavatása és testének átvitele

    ¹ Ferenc a Fölséges szolgája és barátja, a "kisebb testvérek" rendjének alapítója és vezére, a szegénység szerelmese, a bűnbánat mintája, az igazság hirdetője és az életszentség tükre az isteni kegyelem ihletése nyomán ugyan, de rendes úton-módon kapaszkodott fel az alacsonyságból a legmagasabbra. Ezt a csodás embert, aki a szegénységben is dúsgazdag, az alázatban is fönséges, az önsanyargatás ellenére is életerős, egyszerűsége mellett is bölcs és az erkölcsiség minden vonatkozásában kiváló volt, az Úr már életében fényesen ragyogóvá, halálában pedig páratlanul tündöklővé tette. Jámbor lelke a világból történt elköltözése után az örökkévalóság hajlékába tért. Az élet forrásából merítve dicsőségbe öltözött és testén a jövő dicsőségnek szinte határozott jelei mutatkoztak. Ez a megfegyelmezett test, amelyet a vétkekkel keresztre feszített,^[157] új teremtménnyélett,^[158] Krisztus szenvedésének kiváltságos jelvényeit hordozta és a feltámadás csodájának szokatlanságát érzékeltette.
    ² Tagjain föltetszők voltak az isteni erővel, csodásan ütött szeghelyek, amelyek a húsban annyirabennelevőknek mutatkoztak, hogy bármelyik oldalon történő nyomásra azonnal összekötött és kemény izomzatként dudorodtak ki az ellenkező részen. Mint a megsebzett Üdvözítő oldalán az emberi üdvözítés és újjászületés csodájának eszközlőjét, rajta is nyilvánvalóan megtalálták az oldalsebet. A sebhelyek, mint a vas feketélltek. A pirosló oldalseb pedig, amelynek szélén a hús összehúzódott, valami gyönyörű rózsának látszott. Egyébként teste, amely előbb a betegségtől és a természettől is barna volt, ragyogó fehéren tündöklött, s a testi megdicsőülés szépségébe öltözött.
    ³ Akik érintették, tagjait szinte gyermekien gyöngédeknek, puháknak, ártatlanoknak találták. Mind a tiszta testén feketéllő szeghelyek, mind pedig frissen, rózsaként pirosló oldalsebe gyönyörűséget és ámulatot keltettek a szemlélőkben. Fiai szeretetreméltó atyjuk elvesztésén siránkoztak, de ugyanakkor elteltek lelki örömmel is, midőn rajta az égi Király jelvényeit csókolgatták. Ez a nyilvánvaló új csoda szomorúságukat örömre változtatta, mialatt fürkésző értelmük csodálkozásba csapott át. A rendkivül szokatlan látvány minden szemtanúnak hite erősítésére, szeretete fokozására, a fültanúknak csodálkozására, s a látni akarás vágyának fölkeltésére szolgált.
    ⁴ A megboldogult halálának és csodáinak híre hallatára tömegesen özönlött oda a nép, hogy saját szemével lássa azt, ami minden kételyt elűz és az illetődöttséget örömmel tetézi. Assisi lakóiból igen sokan megnézhették és csókolhatták a szent sebhelyeket.
    Közülük egy Jeromos nevű, tanult és okos lovag, híres és neves férfiú, kételkedett, Tamásként hitetlenkedett a szent sebhelyeket illetőleg. Ez a lovag a testvérek és más polgárok előtt sajátkezűleg hevesebben és vakmerőbben érintette a szent szögsebeit kezét, lábát és oldalát, s miközben Krisztus sebeinek ezen igazi jeleihez ért, saját szívéből és másokéból is eltűnt minden kétkedés. Nem csoda, hogy utóbb aztán a megismert ténynek mások mellett állhatatosan bizonyító tanúságtevője és esküvel erősítője lett.
    ⁵ A Krisztus kedves szolgájának halálára előhívott testvérek, fiai az egész népsokasággal egyetemben azt az éjtszakát Isten dícséretének szentelték. Igy az inkább angyalok őrállásának, mint halotti szertartásnak tetszett. Reggel aztán az összegyűlt sokadalom faágakat és égő gyertyákat ragadva himnuszos énekszó mellett vitte a szent testet Assisi városába. Szent Demjén templománál megállapodtak, hogy az ott tartózkodó nemes Klára szűz kolostorlakó társnőivel együtt megtekinthesse és csókjaival illethesse az égi drágakövekkel fölékesítettet. Utána éneklés közben érkeztek a városba a drága teherrel amelyet a legnagyobb tisztelettel temettek el Szent György templomában. Mint gyermek ugyanis e helyen tanulta az elemi ismereteket; később itt prédikált legelsőbbet, s végezetül most ez szolgált első pihenőhelyéül is.
    ⁶ A tiszteletreméltó atya halála a megváltás 1226. esztendejében, okt. 4-én, szombati napon következett be. Temetése vasárnap ment végbe.
    Utána sok és nagy csoda fényességében kezdett tündökölni. Ezzel aztán szentségének fönsége, amely, testi életében a tökéletes szentségnek példájával javította az erkölcsöket, most Krisztussal uralkodva, az isteni erők égi jeleivel a hit erősítőjévé lett. E dicső csodák és az általa eszközölt számos jótétemény mind a szó, mind a tett erejével világszerte sokakat gyújtottak Krisztus szeretetére és serkentettek a szent tiszteletére. A pápához, IX. Gergely füléhez is eljutott mindazon csodák híre, amiket szolgájával, Ferenccel Isten végbevitt.
    ⁷ Az Egyház feje nemcsak a halála után hallott csodák alapján, hanem saját szeme látásának, keze érintésének tapasztalatára is támaszkodva teljes hittel győződött meg csodás szentségéről és arról, hogy az Úr őt az égben kétségkívül megdicsőítette. Azért tehát, hogy Knsztus helyetteséhez méltó módon járjon el, kellő megfontolás után úgy döntött, hogy őt a földön is minden tiszteletre érdemessé teszi. A legnagyobb biztosság megszerzése végett a földkerekségen a szent megdicsőülésének talált, összeírt és alkalmas tanúkkal hitelesített csodáit megvizsgáltatta, még pedig olyan bíbornokokkal, akik nem látszottak az ügy barátainak. Ezek gondos vizsgálata és együttes jóváhagyása után, testvéreinek és a pápai udvar többi főpapjainak közös megegyezésére és helyeslésére határozta el a szenttéavatást.
    Személyesen ment Assisi városába az Úr születésének 1228. esztendejében és júl. 16-án, vasárnap nagy ünnepségek között, amiknek részletezése hosszadalmas lenne, iktatta a boldog atyát a szentek sorába.
    ⁸ Később az Úrnak 1230. évében, mikor a testvérek általános káptalanra gyülekeztek össze Assisiban, május 25-én vitték át testét a tiszteletére emelt bazilikába. Azalatt is, míg az Úr Krisztus pecsétjével ékesített szent kincset vitték, számos csodát kegyeskedett mivelni Az, akinek képét hordozta, hogy az üdvösség illat vonzza a híveket Krisztus nyomába. Igy lett méltó arra, hogy akit Isten, mint neki tetszőt és kedveset a szemlélődés kegyelmével Hénok módjára a paradicsomba vitt és Illésként a szeretet lángolásával tüzes szekéren az égbe ragadott, annak boldog csontjai az örök virányok amaz égi üde virágai között csodásan megújulva illatozzanak.
    ⁹ Mint életében az erények csodás jelei ékesítették, halálától kezdve is mindmáig a világ minden táján az őt megdicsőítő isteni hatalom csodáiban tündöklik. Hiszen a vakok, a némák és sánták, a vízkórosok, ördöngősek és bélpoklosok, hajótöröttek és foglyok, továbbá az összes betegségek orvoslásban, a szükségek és veszedelmek közt támogatásban részesülnek. Sőt még számos halottnak általa történt föltámasztásával is kitüntette a hívek előtt a Fölséges ereje, akinek adassék minden tisztelet és dicsőség örökön-örökké. Ámen.

Jegyzetek

^[1] ApCsel 2,17; Zsid 1,2

^[2] Tit 2,11

^[3] Tit 2,12

^[4] Tit 2,13

^[5] Iz 66,2

^[6] Jób 36,22

^[7] 1Kir 2,8

^[8] Iz 49,6

^[9] Jn 1,7

^[10] Lk 1,76.79

^[11] Sir 50,6

^[12] Lk 1,79

^[13] Sir 50,8

^[14] Ter 9,13

^[15] Róm 10,15

^[16] Iz 33,7

^[17] Iz 40,3

^[18] Lk 24,47

^[19] 2Kir 2,11

^[20] Lk 1,17

^[21] Jn 3,29

^[22] Jel 7,2

^[23] Ez 9,4: A Tau jellel (T) való megjelölés az Isten számára való tökéletes lefoglaltságot jelenti.

^[24] Iz 22,12

^[25] Ez 28,12

^[26] Sir 45,1

^[27] Zsolt 20,4

^[28] Zsolt 61,10

^[29] Sir 31,8

^[30] Jób 31,18

^[31] Lk 6,30

^[32] Gal 3,27

^[33] Ezek 1,3

^[34] Zsolt 76,11

^[35] Spoletót

^[36] ApCsel 9,6

^[37] Mt 13,44-46

^[38] Róm 8,26

^[39] Én 5,6

^[40] Mt 16,24

^[41] Iz 53,3

^[42] ApCsel 20,28

^[43] Róm 12,19

^[44] Mt 5,10

^[45] Mt 6,9

^[46] A Subasio-hegyén lévő Badia di Vallingegno ősi bencés apátságról van szó.

^[47] Jn 1,14

^[48] Mt 10,9

^[49] Iz 52,7: Mily szép a hegyeken annak a lába, aki kihirdeti és kikiáltja a békét! Hirdeti a jót, kikiáltja a szabadulást és azt mondja Sionnak: Királlyá lett a te Istened!

^[50] Mt 19,21

^[51] Lk 9,3

^[52] Mt 16,24

^[53] Iz 38,15

^[54] Zsolt 54,23

^[55] Zsolt 146,2

^[56] ApCsel 1,1

^[57] Kir. IV. 2,12

^[58] Kir. IV. 6,17

^[59] Sir 29,30

^[60] A keresztes hadjáratok idejében több rend, illetőleg társulat keletezett úgy, hogy a keresztről nevezték el. A fenti rendet valószinúleg Cletus keresztesvitéz alapitotta Bolognában a betegek ápolására.

^[61] Ezech. 9, 4-ben ez olvasható: "És mondotta neki az Úr : Járd be Jeruzsálem városát és jelöld meg tau-val ama férfiak homlokát, aki siránkoznak és bánkódnak mindamaz utálatosságok miatt, amelyek benne történnek." A thau(t) a héber betűsor utolsó betűjének neve ; régi héber és arámi, sőt etiops, francia, görög, latin és kopt alakja a kereszt ( X , + ). Ezekiel szerint az általános öldöklést csak azok kerülhették el, akiknek homlokát a kereszt jele ékesitette. Ez a betű az egyiptomiak és más régi népek titok-tanai szerint az élet jelképe volt.

^[62] Zsolt 77,54

^[63] Ez a hegy Fonte Colombo, Rieti mellett.

^[64] Gal 5,24

^[65] 2Kor 11,27

^[66] Mt 11,8, és Lk 7,25

^[67] Iz 21,8, és Hab 2,1

^[68] Jób 41,12

^[69] Jer 9,21

^[70] Péld 6,27

^[71] Mt 12,36

^[72] Péld 18,21

^[73] Lk 16,15

^[74] Iz 20,3

^[75] Zsolt 30,13

^[76] Mt 25,45

^[77] Mt 20,27

^[78] Mt 20,26-27

^[79] Mt 23,12

^[80] Zsolt 94,2

^[81] 2Kor 12,7

^[82] Mt 13,45

^[83] Mt 13,44

^[84] Zsolt 70,16

^[85] Mt 8,20

^[86] Mt 19,21

^[87] Gen 12,1

^[88] 2Kor 8,9 és Mt 5,3

^[89] Mt 25,40 és 45

^[90] Zsolt 77,25

^[91] 2Móz 12,11

^[92] 2Móz 17,1-8, és Kir. IV. 4,1-44

^[93] 1Tim 4,8

^[94] Gal 4,19

^[95] 2Kor 1,3

^[96] 1Kir 2,5

^[97] Rom 1,30

^[98] 1Tim 4,8

^[99] Zsolt 91,5

^[100] Én 5,6

^[101] Zsolt 148,1

^[102] Én 1,12

^[103] Mt 4,1

^[104] Ez 28,14-16

^[105] Kiv 30,1 és 40,5

^[106] Zsolt 16,4

^[107] 1Kor 13,1

^[108] 1Ján 4,8

^[109] Róm 12,1

^[110] Zsolt 106,24

^[111] Zsolt 22,4

^[112] Mt 10,16

^[113] Lk 21,15

^[114] 1Kor 1,24

^[115] 2Kor 5,6

^[116] Én 3,1

^[117] Zsolt 54,23

^[118] 2Kor 6,1

^[119] Lásd Waddingot ad ann. 1224. n. 27.

^[120] Zsolt 16,8-9

^[121] Mt 10,16

^[122] Jób 28,11

^[123] Sir 37,18

^[124] Iz 38,1

^[125] Mt 10,41

^[126] Mt 12,45

^[127] 2Kir 2,9

^[128] 192

^[129] IV. fejezet

^[130] Bölcs 7,24-27

^[131] 2Kir 5,2

^[132] Mt 13,45-47

^[133] 2Kor 11,6

^[134] Ef 5,26

^[135] V.ö. III. fejezete

^[136] Iz 61,1 és 1Kor 1,24

^[137] Sir 48,1

^[138] Mk 16,20

^[139] Ter 28,12

^[140] Péld 25,27

^[141] Mt 24,45

^[142] Én 8,6

^[143] Lk 2,35

^[144] Tób 12,7

^[145] Iz 24,16

^[146] Mt 13,44

^[147] T.i. IV. Sándor

^[148] Illés testvér

^[149] Gal 6, 17

^[150] Deut 19,15

^[151] Jel 7,2

^[152] Gal 2,19

^[153] Jób 6,10

^[154] II. tét 1,14

^[155] Jn 13, 1

^[156] Zsolt 141,2-8

^[157] Gal 5,21

^[158] 2Kor 5,17