Assisi Szent Ferenc

 Szent Ferenc, mint korának embere

1181/1182-ben, Assisi városában megszületett Szent Ferenc. A történelem egy forrongó korszakában látja meg a napvilágot. Családja szerves része ennek az új világnak, hiszen édesapja Pietro Bernardone, mint posztókereskedő és jelentős földbirtokok tulajdonosa, bár nem rendelkezik nemesi címmel, mégis Assisi egyik legtehetősebb embere.

„Kilencévesen (1190-91) Ferenc nagy kitüntetésben részesül. Nagyravágyó apja a San Giorgio-i plébániai iskolába küldi. Korának legtöbb embere, még a papok is, írástudatlanok maradnak. Ő azonban tanulhat írni, olvasni, számolni, legalább a műveltség alapelemeire szert tehet. A tankönyv a zsoltároskönyv. Később Ferenc könnyedén szerkeszt majd új zsoltárokat különböző zsoltárokból és elmélkedéseket Jézus kínszenvedéséről. Éppígy képes lesz leveleinek megírására és a költői stílus használatára is. Képzettsége ellenére sem fogja azonban soha elfelejteni, honnan jött. Mindig úgy tekint magára, mint „tudatlanra és tanulatlanra”, és követelni fogja, hogy rendje is maradjon közel az egyszerű néphez.”¹

Tizennégy évesen, 1196-ban nagykorú lesz. Vagyis felvételt nyer a kereskedőcéhbe, ahol apja nevében, akár más városokban is, gyakorolhatta a posztókereskedést. Még ebben az évben letette első hűbéresküjét, amit ezentúl tízévenként köteles volt megújítani a város aktuális urának. Azt is elmondhatjuk, hogy Ferenc igen nagylelkűen szórta apja pénzét, aki még büszke is volt fiára, hisz ezáltal mindenki láthatta milyen tehetős ez a Bernardone család.²Nem csoda, hogy ilyen körülmények között a fiatal Ferencet megérinti a világ pompája. Társaihoz hasonlóan, idejét játékkal, fecsegéssel, dalolással, divatos öltözködéssel, vagyis szórakozással töltötte ki. Lassacskán az „Assisi aranyifjúságának”³ nevezett társaság középpontja lett, hiszen különösen jó érzéke volt az ünnepségek, játékok minél pazarabb megszervezéséhez. Természetesen mindehhez édesapja pénze biztosította az anyagi hátteret. Már ebben az időben kitűnik vonzódása a lovagi és nemesi életmód után. Arról álmodozott, hogy a harcmezőn, a fegyverek világán keresztül hírnevet és dicsőséget fog szerezni önmaga és családja számára. Ennek megvalósítását igen korán meg is kezdte.⁴

16 éves volt mindössze, amikor a város feletti, a német császár uralmát jelképező Rocca várát a városlakók lerombolták, a nemeseket pedig elűzték. Ferenc sem hagyta ki az eseményt, lázasan tevékenykedett polgártársai oldalán. A lerombolt vár köveiből építették Assisinek a biztonságot és erőt jelentő városfalat.

Majd 20 évesen 1202-ben ott volt ő is abban a háborúban, amelyet Assisi az elűzött nemeseket befogadó Perugiával vívott. A háború Assisi számára véres veszteséggel végződött. Ferenc pedig több mint egy éven át raboskodott az ellenséges város börtönében. Ez hatalmas sokk volt Ferencnek, a betegség, a kétségbeesés időszaka. A fogságból, apja csak tetemes összeg fejében tudta kiváltani fiát.

Mindezek ellenére felépülése után még mindig égett benne a vágy, hogy harc által szerezzen dicsőséget magának és családjának. 1205-ben csatlakozott egy nemesemberhez Brienni Walterhez , aki Pugliaban a pápai sereg oldalán a császár ellen szándékozott harcba szállni.

Az irányváltás (Egy mennyei hang)

Minden adott volt a lovagi siker eléréséhez: fegyverek, páncél, ló, fegyverhordozó és hatalmas elszántság. De Spoletoban egy éjszaka, Ferencnek látomása van, és egy mennyei Hang mindent megváltoztatott. Azon vette észre magát, hogy egy fegyverekkel díszített teremben áll, mely neki és hadseregének adatik.

„A hang beszélgetni kezd vele: megkérdezi tőle, vajon kitől vár többet és jobbat, a szolgától-e vagy az úrtól. Természetesen az úrtól -- válaszolja Ferenc. Akkor miért tartja Brienni Waltert úrnak, hiszen ő valójában csak szolga? És a pápa is, akit Walter szolgál, végeredményben szintén csak szolga. Ferenc szemében a világról lehull a lepel: minden ember csak szolga, nincsenek urak. Csak egyvalaki úr, és ő minden teremtmény felett áll. Csak ő tarthat igényt szolgálataira.”⁵

Ettől kezdve Ferenc egyre buzgóbban kereste azt a mennyi hangot, és a hang újból szólt hozzá, megmutatván neki mit kell tennie. Mikor ugyanis a San Damiano templomában a kereszt előtt imádkozott, megszólalt a Megfeszített, felruházva Ferencet azzal a feladattal, hogy állítsa helyre omladozó hajlékát. A munkának késedelem nélkül nekilátott, jóllehet az isteni hang az Egyházra vonatkozott, Ferenc nem azonnal, hanem fokozatosan jut ennek felismerésére.⁶Miután mindenét visszaadta a földi javakhoz tapadt apjának, remeteruhában, bűnbánóként⁷, Isten valódi fiaként kezdett élni: ápolta a leprásokat és romos templomokat javított ki.

Egy alkalommal, amikor az általa felújított Porciunkula templomban szentmisén vett részt, az evangéliumnak épp azt a részét olvasták fel, amelyben az Úr Jézus szétküldi apostolait. Meghagyta nekik, hogy ne vigyenek magukkal semmit az útra, azaz egyedül Isten gondviselésében bízzanak, hirdessék szüntelenül Isten Országát és a bűnbánatot. Abban a pillanatban Ferenc megtalálta élete értelmét, világossá lett számára, hivatása: életbe ültetni az Evangéliumot. Lecserélte remeteruháját, durva anyagból köntöst készít, és kitörő örömmel hirdette az evangéliumot, a békét és a bűnbánatot. Egészen új ember lett.⁸

Az emberek eleinte igen vegyes fogadtatásban részesítették Ferencet. Ennek ellenére türelmének, kedvességének, vidámságának, és természetesen az evangélium szoros követésének köszönhetően, lassacskán mindenki Isten hiteles követét fedezte fel benne. Egyre többen csatlakoztak hozzá, követni akarták életpéldáját.⁹

A rendalapítás

Ferenc, első társaival nem csak Assisit, hanem annak környékét is bejárta, hirdetve minden teremtménynek az Örömhírt. Igehirdetését ekkor még nem annyira a prédikálás jellemezte, mint inkább a bizalmas beszélgetés, a rövid buzdítás és életpéldája. Igen gyakran odaszegődött a mezőn dolgozó emberekhez „segített nekik szénát gyűjteni, a learatott gabonát betakarítani, a veteményes földet megmunkálni és eközben szorgalmasan hintegette a szívek megporhanyított talajába az evangéliumi magvakat.”¹⁰Mivel az emberek igen vegyes fogadtatásban részesítették az Assisi Bűnbánókat,¹¹ nem egyszer számolniuk kellett a kudarccal is, mégis állhatatosságuk és az Úrba vetett rendíthetetlen bizalmuk új társakat szült számukra.

Ferenc, amikor látta, hogy az Úristen napról napra megsokasította a testvérek számát, 1209-ben az evangélium szavaiból életszabályt állított össze. Majd pedig tizenkét társával felzarándokolt Rómában, hogy azt III Ince pápával jóváhagyassa. A pápa miután megismerte „Isten emberét”, annak evangéliumi buzgóságát és az Egyház iránti rendíthetetlen hűségét,¹² áldását adta és jóváhagyta regulájukat.¹³Attól a pillanattól a ferences szellem szárnyakat kapott. A pápai elismerésnek köszönhetően robbanásszerűen kezdett növekedni a testvérek száma. Ugyanakkor, mivel radikális szegénységben éltek és nem voltak helyhez kötve, mint az addig ismert monasztikus rendek, általuk megújult az apostolkodás. Ők saját környezetükben keresték fel az embereket, így lehetővé tették, hogy mindenki találkozhasson az evangélium jó hírével és ahhoz szabhassa éltét.

Ferencnek nem csak a férfiak soraiból támadtak követői, hanem a nők köréből is. A legelső Favarone Klára, a későbbi Assisi Szt. Klára, aki az 1212-es év egyik éjszakáján elhagyta a szülői házat, hogy egyedül Istennek élhessen, úgy mint Ferenc és testvérei. Klára és példáját rövid időn belül követő édesanyja meg húgai a San Damiano kolostorban telepedtek le. Ezzel elindult a második rend élete.¹⁴

Assisi szentjét, húsz esztendővel azután, hogy az apostolok példájára elkezdte követni a szegény és alázatos Krisztust, 1226 október 3-án, Isten hazahívta Országába. Szt. Ferenc igen sokat munkálkodott az Úr szőlőjében. Lankadatlan volt az imában, a böjtben, a virrasztásban, a lelkek üdvén való fáradozásban, de leginkább Isten dicsőítésében és imádásában.¹⁵ Nyugodtan mondhatjuk, rajongóan szerette Istent. Mindezért a Fölséges és Dicsőséges Úr¹⁶ bőségesen megjutalmazta az Ő kedves szentjét, Ferencet.

A fent említett jutalmakat illetően, röviden bemutatott életrajzának végén kiemeljük még a szent sebhelyek adományát, amelyekkel maga Krisztus éksítette fel Szt. Ferencet az Alverna hegyén 1224-ben. Valamint azt a másik igen ritka ajándékot, hogy három rend alapítójának mondhatta magát: az első rendé, a Kisebb Testvérek Rendje, a második rendé, a Szegény Úrnők Rendje (Klarisszák) és a harmadik rendé, a III. Rend.