XII. fejezet

Hogyan küldötte szét kettesével a testvéreket a világba, és rövid idő múlva hogyan jött megint össze velük
29 Ugyanezen időben egy újabb jó ember csatlakozásával elérték a nyolcas számot. Boldogságos Ferenc ekkor maga elé gyűjtötte valamennyiüket, és miután sokat beszélt nekik az Isten országáról, a világ megvetéséről, a tulajdon akarat megtagadásáról és a test igába fogásáról, kettesével szétküldötte őket a világ négy tája felé. „Menjetek, kedveseim - mondotta nekik -, ketten-ketten a világ különböző tájai felé, és hirdessétek az embereknek a békét és a bűnbánatot a bűnök bocsánatára! Legyetek béketűrők a szorongattatásban, és legyetek biztosak afelől, hogy az Úr betölti szándékát és megtartja ígéretét. Ha valaki kérdez benneteket, feleljetek neki alázatosan; áldjátok üldözőiteket, s adjatok hálát sanyargatóitoknak és rágalmazóitoknak, mivelhogy ilyenekért nyerjük el a nekünk készített országot.”

És ők nagy örömmel és vigassággal fogadták a szent engedelmesség parancsát, és alázatosan odaborultak Szent Ferenc elé. Ő pedig gyöngéd szeretettel megölelte őket, és mindegyiknek ezt mondotta: „Vesd az Úrra gondodat, és ő majd táplál téged.” Mindig ez volt a szavajárása, akárhányszor az engedelmesség nevében valahová küldte a testvéreket.
30 Ekkor Bernát testvér Egyed testvér társaságában Santiago de Compostella felé indult, míg Szent Ferenc egy másik testvérrel az ellenkező irányba, a többi négy pedig kettesével a még hátralevő világtájakat választotta.
Szent Ferencnek azonban kevés idő múlva erős vágya támadt, hogy újra együtt lássa a testvéreket. Imádkozott tehát az Úrhoz, aki egybegyűjti Izrael szétszórtjait, hogy kegyeskedjék a lehető legrövidebb idő alatt újból eléje gyűjteni őket. És valóban úgy is történt: kívánsága szerint igen rövid idő alatt, minden emberi hívás nélkül, egybesereglettek a testvérek, és hangos szóval hálát adtak Istennek. Miután egybegyűltek, nem győztek eleget örülni jámbor pásztoruk látásának, és eleget csodálkozni azon, hogy vágyaik így összevezérelték őket.
Utána részletesen beszámoltak az irgalmas Istentől nyert jótéteményekről, és amennyiben valami tekintetben hibát követtek el, illetve hálátlanoknak mutatkoztak, teljes alázatossággal dorgálást és büntetést kértek a szent atyától, és a kirótt büntetést kész örömest vállalták.
Mindig így jártak el, valahányszor csak köréje gyűltek; még legtitkosabb gondolataikat, szívüknek legkisebb rezdülését sem hallgatták el előtte, és ámbár mindent megtettek, amit csak parancsoltak nekik, mégis haszontalan szolgáknak vallották magukat. Boldogságos Ferenc első családját tehát a legteljesebb mértékben áthatotta a tisztaság szelleme, s annak ellenére, hogy kitűnően értett a hasznos, szent és igazságos dolgok véghezviteléhez, teljesen távol állott tőle a jó cselekedeteivel való hiú dicsekvés. A boldogságos atya pedig a fiai iránt érzett határtalan szeretetében kezdte előttük feltárni szándékát, és kinyilatkoztatni, amit az Úr jelentett ki neki.
31 Mindjárt ezután még négy más derék és alkalmas férfiú csatlakozott hozzájuk, és szegődött Isten szentjének nyomába. Nagy hírük támadt tehát a nép közt, és Isten emberének neve egyre messzebbre kezdett szárnyalni. Bizonyos, hogy ebben az időben Szent Ferencnek és társainak mondhatatlan örömére és vigasságára szolgált, ha valaki - hívő, gazdag, szegény, nemes, nem nemes, szolgasorsú, megnyerő külsejű, okos, együgyű, klerikus, írástudatlan avagy laikus a keresztény nép köréből - Isten szellemétől vezéreltetve a szent szerzet ruhájának felvételére jelentkezett.
Ugyanakkor a világi emberek nem tudtak betelni tetteik csodálatával. Az ő alázatosságuk láttán sokan példás életre és bűneik megbánására buzdultak.
Sem alacsony származása, sem nyomasztó szegénysége nem akadályozott senkit abban, hogy épüljön azok cselekedetein, akiket műve építésére választott ki az Isten. Hiszen Őneki gyönyörűség azokkal lenni, akiket a világ megvet, és mint együgyűeket lenéz.
                                                                                                                                             1Cel 29-31

Átgondolom:

1. Ebben a XII. fejezetben a ferences misszió pár fontos elemét ismerhetjük meg. Először is kitűnik, hogy Szent Ferenc felkészíti társait a tanúságtételre. Buzdító, lelkes szavakkal szól: mindenek előtt „az Isten Országáról...” beszél, mivel, ha sikerül nekik az emberek szívében feléleszteni az utána való vágyakozást, senki emberfia nem fogja már életét céltalannak, elfásultnak éreznie. Isten Országának léte és az a biztos tudat, hogy minket Isten oda hazavár, kiapadhatatlan életerővel tud eltölteni.
Ezt követően„a világ megvetéséről, a tulajdon akarat megtagadásáról és a test igába fogásáról...” beszélt, vagyis mindarról, ami az embert már oly sokszor becsapta és eltávolította úgy Istentől, mint embertársaitól és ezek következtében Isten Országától is.

Én elmondhatom magamról, hogy misszionárius vagyok? Szoktam tanúságot tenni szavaimmal, cselekedeteimmel: Istenről, hitemről, egyházamról? Kitűnik ezekből, hogy nem örökre akarok berendezkedni erre a földre, hanem várom Isten Országát, ahol tényleg otthonra lel minden ember? Menyire vagyok tudatában annak, hogy a világ (a szentírási értelemben mindaz, ami-aki Isten nélkül akar élni-boldogulni), a tulajdon akarat (az az akarat, mely azt gondolja Istennél is jobban tudja mire van igazából szüksége), a test (melynek minden kívánsága szabadjára van engedve) sokszor nagyon burkoltan, egészen messzire elcsalogatnak az „Atyai Háztól”(Lk15,11-32)?

2. A ferences misszióban, továbbá fontos, hogy az ne egyszemélyes legyen. Szent Ferenc „kettesével szétküldötte őket a világ négy tája felé.” Amíg az ember egymaga beszél, tanúskodik, mondhat szép dolgokat, de szavai-cselekedetei hitelességét sokszor figyelemre se méltatják. Viszont az már hatalmas pozitív erővel bír, ha két, vagy annál több ember eldagadva egymást – minden nyavalyával és sajátossággal együtt – kiegészítve egymást, hirdetik a Szentháromságos Egy Igaz Istent, és azon Tetteit, melyeket saját életükben tapasztaltak meg.

Menyire vagyok „magányos farkas” az Istenben való hit és élet megvallásában? Próbáltam már mással-másokkal együtt Istenről, keresztény hitemről tanúskodni, esetleg valaki mellé odaállni miközben ezt tette? Ez jó, vagy rossz tapasztalat volt? Miért? Van valami, ami gátol abban, hogy a mindennapok misszionáriusa legyek – néha egyedül, máskor társakkal együtt, úgy ahogy az „élet” hozza?

3. Úgy ahogy a ferences lelkiség felbecsülhetetlen kincse a béke és a bűnbánat, úgy ez a két dolog nem hiányozhat a ferences misszióból sem. Szent Ferenc és társai a közösségi ima szépségében, a magánima csendességében, a Szentírás olvasása és átelmélkedése, az embereknek tett szolgálatok által, de különösen is a szentségekben találkozva Istennel – minden Jóság Forrásával – megtanultak kiengesztelődni-kibékülni önmagukkal, embertársaikkal és Istennel. Így élve, nap mint nap egy mélységes, mennyei béke lakozott szívük mélyén. Misszióik során ezen angyali béke szomjúhozására hívogatták az embereket. És arra a bűnbánatra mely a ferencességben mindig abban nyilvánul meg, hogy az ember – miközben beismeri hibáit-vétkeit, azon-nyomban – visszatér Istenhez és egész szívével-énjével Hozzátapad s onnan már nem hajlandó elmozdulni egy tapodtat sem.

Számomra mit jelent a béke? Mikor és minek a hatására éreztem-érzem, hogy bennem béke van? Számomra a békének van köze Istenhez? Hol szoktam én keresni és hol találom meg a békét? Segítettem mást a béke keresésében?
Mit értettem én eddig a bűnbánat alatt? És most hogyan vélekedek róla? Voltam már ferences lelkület szerinti bűnbánó, aki látva vétkeit és azok következményeit Istennek bevallotta azokat, eközben megtapasztalva, hogy „jobbja szilárdan tart engem”(Zsolt63), máshová nem is akartam menni?

4. Továbbá Szent Ferenc azt mondja misszióba induló testvéreinek: „Legyetek béketűrők a szorongattatásban, és legyetek biztosak afelől, hogy az Úr betölti szándékát és megtartja ígéretét.” Ferenc tudja, hogy aki vállalja a tanúságtevő életet az előbb-utóbb nehézségekkel is fog találkozni. Ezeket, a ferences szellemben missziónáló egyszerűen békével kell elviselnie. Hiszen, aki erre képes, ezen magatartásával világosan érthetővé teszi, hogy nem a maga dicsőségét keresi, sem az emberek elismerő szavait – s ha ellenkezőjével találkozna felhagyna mindennel – hanem egyedül Istenért és embertársai javáért teszi, amit tesz. És minderre, ha nem Isten ösztönözné és küldené, képtelen volna.
Ezek mellett Szent Ferenc meg van győződve, hogy a misszionárius-tanúságtevő tud alázatosan felelni a kérdésekre, képes áldani üldözőit, hálát adni sanyargatóinak és rágalmazóinak.
És mindezekre Szent Ferenc és társai képesek is voltak, de képes lehet rá mindenki, aki ezen sorok üzenetére támaszkodik: „Vesd az Úrra gondodat, és ő majd táplál téged.”, aki a béke és a bűnbánat útját járja, valamint aki tudja, hogy az állhatatosak elnyerik Isten Országát.

Tudok tűrni? Minek a hatására sikerült eddig tűrnöm, a magam érdekében vagy másért? Mit értek az alatt, hogy békével tűrni?
Hogy szoktam válaszolni az emberek kérdéseire? Menyire van jelen az alázat az én válaszaimban? Én hogyan tekintek arra az emberre, aki alázatosan tud válaszolni, gyengének tartom, vagy felnézek rá?
Áldottam valaha azt, aki üldözött, valami rosszat akart nekem – esetleg meg is tette? Tudtam az ilyen emberről mégis jót mondani, Isten áldását kérni rá, nem pedig azt, hogy tegye ilyenné vagy olyanná, hanem egyszerűen csak azt, hogy áldja meg? Ha eddig erre nem voltam képes, mi kellene ahhoz, hogy ezt meg tudjam tenni?

Feladat:

1. A legelső, saját szavaimmal megfogalmazott imámban kérjem Istentől a ferences  misszionáriusi lelkületet. Mondjam el, hogy egy új módon szeretném látni a tanúságtevés feladatát. Kérjem, hogy tegyen érzékennyé arra, hogy felismerjem mikor és kinek szeretne elmondani valamit Önmagáról az én szavaimmal, az én cselekedeteimen keresztül. Végül ajánljam fel magam, képességeim az Úrnak, hogy rajtam keresztül is éreztethesse szeretetét és menthesse meg általa azt, akit Ő jónak lát.

2. Az imát követően keressem meg azt, vagy azokat a barátaimat, ismerőseimet (miért is ne, családtagjaimat), akivel-akikkel együtt megnéznénk a környezetünkben, ki az-kik azok, akik bár kicsit eltávolodtak Istentől, a hittől, az egyháztól, de már beszélgettünk velük ezekről és nyitottságot is láttunk bennük, viszont valami miatt az egész megfeneklett. Kezdjünk el értük imádkozni és figyeljünk arra, hogy mire indít a Jó Isten.

3. Olvassam el Máté evangéliumának ötödik fejezetéből a nyolc boldogságról szóló részt és miután elolvastam azt a mondatot melyben Jézus a békességszerzőkről szól kérjem a béke ajándékát a magam számára és azt, hogy Szent Ferenc példájára az isteni béke igazi hirdetője és közvetítője lehessek.

4. Pár napon keresztül különösen is figyelni fogok arra, hogy az emberek kérdéseire készséggel és alázattal válaszoljak úgy, ahogy Szent Ferenc meghagyta testvéreinek.  Amikor pedig egy fontos dolognak kezdek neki, de akár a nap első perceiben is Ferenchez hasonlóan ezen szavakkal fogom bátorítani magam és másokat is: „Vesd az Úrra gondodat, és ő majd táplál téged – gondoskodik rólad.”

„Menjetek, kedveseim – mondotta nekik –, ketten-ketten a világ különböző tájai felé, és hirdessétek az embereknek a békét és a bűnbánatot a bűnök bocsánatára!”