XIII. fejezet
Hogyan írta meg Szent Ferenc a tizenkettes szám elérése után első reguláját, és hogyan erősíttette meg azt Ince pápa úrral; látomás a fáról

32 Boldogságos Ferenc, mikor látta, hogy az Úristen napról napra gyarapítja a testvérek számát, a maga és követői, a jelenvalók és eljövendők számára kevés és egyszerű szóval életszabályt, azaz regulát szerzett; összeállításánál jóformán kizárólag az Evangélium szavait használta, melynek tökéletes megvalósítását mindenekfölött szomjúhozta. De néhány más, a szerzetesi élet folytatásához elengedhetetlenül szükségesnek látszó intézkedést is beleszőtt. Utána valamennyi testvér társaságában Rómába indult, mivel az volt legfőbb vágya, hogy a szerzett regulát III. Ince pápa úrral is megerősíttesse. Abban az időben Guido, a tiszteletreméltó assisi püspök, aki nagyon kedvelte és bensőségesen szerette Szent Ferencet, de a többi testvért is, szintén Rómában időzött. Mikor megpillantotta Ferencet és a testvéreket, mivel sejtelme sem volt jövetelük céljáról, először nagyon meghökkent, és magában neheztelt megjelenésük miatt. Attól félt ugyanis, hogy végleg el akarják hagyni szülőföldjüket, ahol már annyi nagy dolgot kezdett általuk véghezvinni az Úr. Nem győzött eleget örvendezni afelett, hogy egyházmegyéje ilyen kitűnő férfiakkal dicsekedhetik, és a lehető legszebb eredményeket várta életüktől és példamutatásuktól. Mikor tehát megtudta jövetelük okát és célját, nagyon megörült az Úrban, és megígérte, hogy tanácsával mellettük fog állni, és a segítségükre lesz.
Szent Ferenc ezenkívül a sabinai püspököt, a Szent Pálról nevezett János urat is felkereste, akiről a római Kúria vezető emberei közül úgy hírlett, hogy a földieket megveti és az égieket keresi. János úr jóságosan és szeretetteljesen fogadta őt, és nem győzte eleget dicsérni szándékát és elhatározását.
33 Mégis, mint afféle bölcs és körültekintő ember, alaposan vallatóra fogta őt, és azon igyekezett, hogy választását a szerzetesi, illetve remeteélet felé terelje. Szent Ferenc azonban a lehető legnagyobb alázatossággal kitért ellenvetései elől, nem mintha lebecsülte volna azokat, hanem mert a bensejét feszítő vágyak más, magasabb célok felé terelték törekvéseit. A jó úr váltig csodálkozott lángoló buzgóságán, és attól való félelmében, hogy esetleg visszalép nagy elhatározásától, járhatóbb utat próbált neki mutatni. De végül is állhatatosságától legyőzetve beleegyezett szándékába, és most már azon igyekezett, hogy minden lehető módon elősegítse ügyét a pápa előtt.
Isten Egyháza élén abban az időben III. Ince pápa úr állott, a nagy hírű, nagy tudományú, ékes szavú és az igazságért élő-haló ember minden olyan kérdésben, mely a keresztény vallás és istentisztelet körébe tartozott. Ince, miután megismerte Isten embereinek kívánságát, előzetes megfontolás után teljesítette kérésüket, és sok buzdítás és intelem kíséretében megáldotta őket. „Járjatok az Úrral, testvéreim - mondotta nekik -, és amint az Úr jónak látja sugalmazni benneteket, hirdessétek mindenkinek a bűnbánatot. Ha azután a Mindenható Úr megsokasítja számotokat és kegyelmét, és örömtől repeső szívvel újból visszatértek hozám, én a mostaninál még több kedvezményt nyújtok nektek, és nyugodt lélekkel még nagyobb feladatokat bízok reátok.”
S az Úr valóban Szent Ferenccel volt: bárhová ment, mindenütt kinyilatkoztatásokkal örvendeztette és jótéteményekkel sarkallta őt. Egyszer például, mikor éjszaka mély álomba merült, úgy tűnt neki, mintha úton járt volna, és az utat egy szokatlan nagyságú fa szegélyezte volna. A fa szép és erős, vastag és igen magas volt. Mikor közelebb ért hozzá, és koronája alatt megállva nem győzte eleget csodálni szépségét és magasságát, termete ím egyszerre annyira megnyúlt, hogy kezével elérte a fa csúcsát, és könnyűszerrel egészen a földig lehúzta azt. Csakugyan így is történt, mert, Ince pápa úr, a világ legmagasabb és legnemesebb fája a lehető legkegyesebben hajolt kérésére, és teljesítette óhajtását.
                                                                                                                                                                                                                               1Cel 32-33

Átgondolom:

1. Szent Ferenc egészen Krisztus tanítványa akart lenni. Mindig azt próbálta tenni, amit Jézusnál látott, amiről tudta, hogy kedves neki. Szinte lemásolta Őt.  Ebből érthető, hogy amikor már tizenkét társa volt, épp annyi amennyi apostola Jézusnak, akkor mindannyiuk számára összeállított egy rövid életszabályt-regulát mely képes vezetni őket Krisztus szűk ösvényén. Ezért nem véletlen, hogy Celanói tanúsága szerint erre: „jóformán kizárólag az Evangélium szavait használta, melynek tökéletes megvalósítását mindenekfölött szomjúhozta.” És menyire igaza van Celanóinak, csak az akar és tud az evangélium szerint élni és másokat is arra hatékonyan meghívni, aki  „megvalósítását mindenekfölött szomjúhozza”.

Mi az, ami az én életemet irányítja? Van nekem is egy „életszabályzatom”, több vagy kevesebb biztos útmutatóval? Vagy csak úgy engedem, hogy folyjanak az életem percei, napjai? Hiszem azt, hogy egy jó és bölcs „életszabály-regula” olyan biztosan tudja vezetni jelenemet és jövőmet, mit egy mesterien megalkotott csatorna? Bennem mekkora az elszántság, hogy ezentúl az evangélium legyen életem útmutatója? Eljött ennek az ideje? És miért?

2. Amikor elkészült a regula, Szent Ferenc: „valamennyi testvér társaságában Rómába indult, mivel az volt legfőbb vágya, hogy a szerzett regulát III. Ince pápa úrral is megerősíttesse.” Az eddigi fejezetekben is már találkoztunk Ferencnek az Egyház és annak klerikusai iránti mély tiszteletével. Menyire beszédes az a jelenet is, amikor hallja a Porciunkulában az evangélium szavait és, mise után megkéri a papot magyarázza meg neki azon isteni igék jelentését. Most pedig, Rómába megy, hogy jóváhagyást kapjon új életformájukra.
Szent Ferenc számára a látható Egyház fejének, a pápa úrnak, szavai, buzdítása,  megerősítése a biztosíték, hogy a jó úton halad, hogy Isten Szavát nem a maga kénye-kedve  szerint fogja értelmezni és élni, hanem úgy, ahogy azt Jézus Krisztus átadta apostolainak és  azok pedig utódaiknak.

Hallva Szent Ferencnek és társainak ezt a fiúi ragaszkodását és szeretetét az Egyház és annak látható feje, a pápa („Isten szolgáinak szolgája”) iránt, milyen érzések jelennek meg bennem? Megértem Ferencet, csodálom ezért? Én is szeretném követni ebben az Egyház iránti ragaszkodásában? Vagy hűvösen hagy magatartása, nevetek rajta? Volt-e már olyan tapasztalatom, amelyre visszagondolva azt mondhatom, Szent Ferenc bölcsen döntött, amikor evangéliumi életét az Egyház áldásával kezdte és azzal is folytatta mindvégig, hiszen én is megtapasztaltam már, hogy Jézus Egyházának szava mindig a jó irányba, a biztos cél felé vezet?   

3. Ebben a fejezetben Szent Ferencnek nemcsak az evangélium vagy az egyház iránti mélységes kötődését ismerhettük meg, hanem azon rendíthetetlen ragaszkodását, amellyel Isten megismert akaratába kapaszkodott. Éppen ezért, bár nagyra értékelte és becsülte „a sabinai püspököt, a Szent Pálról nevezett Jánost”, mégsem engedett neki, „hogy választását a szerzetesi, illetve remeteélet felé terelje.” János püspök, arra akarta ösztönözni Ferencet, hogy tárasaival élje az akkoriban ismert szerzetesi vagy remete életformák valamelyikét. Szent Ferenc ezt nem akarta, mivel meg volt győződve, arról, hogy Isten kinyilatkoztatta neki (Végr14), hogy a Szent Evangélium szerint kell élnie, egy addig „nem ismert”, egészen új formában. De végül is állhatatosságától legyőzetve (a püspök) beleegyezett szándékába, és most már azon igyekezett, hogy minden lehető módon elősegítse ügyét a pápa előtt. A pápa pedig: „...miután megismerte Isten embereinek kívánságát, előzetes megfontolás után teljesítette kérésüket, és sok buzdítás és intelem kíséretében megáldotta őket.”

Mihez szoktam én ragaszkodni? Mondjuk, ha most felsorolnék egy pár olyan dolgot, amihez kötődöm, mit találnék köztük? A magam előnyét szolgáló ötleteket, saját terveimet, gondolataimat, amiket „egyedül” ötlöttem ki? Vagy vannak szívem kincstárában olyan felismert igazságok, ösztönzések, az életet tápláló örök-érvényű útmutatások, amelyekkel Isten ajándékozott meg, amelyeket Ő ismertetett meg velem? Menyire szoktam megvizsgálni azt, hogy honnan is jelennek meg gondolataimban – kitől származnak a bensőmben kirajzolódó indíttatások?
És, amikor meg vagyok győződve, sőt semmi kétely nincs bennem afelől, hogy Isten hív és vezet valaminek a megvalósítására, akkor ehhez én is, mint Szent Ferenc, tudok rendíthetetlenül ragaszkodni? Úgy, hogy „állhatatosságomtól legyőzetnek” a többiek?

Feladat:

1. Annak emlékére és tiszteletére, hogy Jézusnak tizenkét apostola volt, Szent Ferencnek pedig tizenkét társa, akikkel szüntelen a jézusi meghívásra-életformára próbált válaszolni, kézzel leírom egy lapra Márk evangéliumának első fejezetéből a 16. verstől a 20. versig bezárólag (Mk 1,16-20). Majd pedig, tizenkét napon át minden egyes reggel (vagy este lefekvés előtt) imádságos áhítattal elolvasom. A tizenkettedik nap végén, saját szavaimmal megfogalmazok egy imát, amiben elmondom a Jó Istennek, hogy milyen hatással volt rám ezen evangélium szavai. Megköszönöm a jót, amit felfedezek benne és általa, valamint kérem segítségét, hogy megvalósíthassam azt, amire esetleg indítani fog.

2. Szent Ferenc szinte kizárólag az evangélium szavait használva összeállított egy életszabályt-regulát a maga és első társai számára. Ez a kis regula segítette őket tájékozódni a mindennapokban, vagyis abban, hogy soha ne tévesszék szem elől egyedüli Mesterüket, Jézust.
Most én vagyok soron! Az evangélium szavaiból összeállítom a saját életszabályomat, azt a „kis regulát” amelyet szívem, gondolataim és cselekedeteim vezérévé fogok megtenni.
Imádságos lélekkel felidézem azokat az evangéliumi részeket, amelyeket a legközelebb érzek magamhoz. Azokat, amelyek mindig képesek megérinteni, jóra ösztönözni, lelkesíteni Jézus követésére, tanításának megvalósítására. Miután eszembe jutottak, nem marad más hátra, mint leírni őket, összeállítva belőlük életprogramomat-regulámat ;)

3. A harmadik feladatban is Ferenctől tanulok. Ahogy ő és társai elmentek kis életszabályukkal-regulájukkal, hogy az Egyház látható feje, a pápa, jóváhagyja és megáldja azt, úgy én is felkeresem – nem szükséges föltétlenül a római pápát ;) – hanem a plébánosomat, esetleg egy általam ismert és tisztelt papot, megmutatom neki az evangélium szavaiból összeszőtt kis életszabályzatomat-regulámat, és megkérem áldjon meg engem, hogy minden nap ezen evangéliumi útmutató szerint élhessek. 

III Ince pápa megáldotta őket: „Járjatok az Úrral, testvéreim – mondotta nekik –, és amint az Úr jónak látja sugalmazni benneteket, hirdessétek mindenkinek a bűnbánatot.”