XIV. fejezet.
Visszatérése Rómából a spoletói völgybe és megpihenése útközben

34 Szent Ferenc, miután testvéreivel együtt kellőképpen kiörvendezte magát az oly hatalmas úr és atya bőkezűségén és kegyességén, hálát adott a mindenható Istennek, aki felemeli az alázatosakat, és jólétet ad a szomorkodóknak. Utána mindjárt a Szent Péter-templom meglátogatására indult, s imádsága végeztével elhagyta a várost, és társaival együtt a spoletói völgynek vette útját. Útközben alaposan meghányták-vetették, milyen sok és nagy ajándékkal halmozta el őket a jóságos Isten: milyen szíves fogadtatásban részesültek Krisztus helytartója, az egész keresztény világ ura és atyja részéről, és hogy viszonzásul hogyan igyekeznek majd teljesíteni intelmeit és parancsait; hogyan vetik majd latba minden erejüket a kapott szabályzat pontos és legkisebb elhajlás nélkül való teljesítése érdekében, hogyan járnak majd állandóan a tökéletes szentség és a teljes odaadás útján a Magasságbelinek színe előtt, és végül hogyan törekszenek majd életükkel, valamint magatartásukkal, s erényeik számának szüntelen növelésével példát adni felebarátaiknak.
Miközben Krisztus új tanítványai az alázatosság iskolájában ilyen és hasonló témákról vitatkoztak, a nap meglehetősen előrehaladt, és az idő eljárt fölöttük.
Éppen egy puszta helyre értek, s bár a hosszú úttól nagyon fáradtak és éhesek voltak, semminemű élelemet nem tudtak felhajtani, mivel a mondott hely távol esett minden emberi lakástól. De ím a Gondviselés jóvoltából egyszer csak eléjük toppant egy ember, kezében kenyeret tartott, odanyújtotta nekik, s utána megint eltűnt.
A testvérek közül senki sem ismerte az illetőt; erősen csodálkoztak tehát magukban, és alázatosan buzdították egymást, hogy ezután még jobban kell bízniuk az isteni könyörületességben. Miután az ételtől felfrissültek és megerősödtek, tovább folytatták útjukat, és Orte város közelében mintegy tizenöt napra letáboroztak.
Néhányan közülük bementek a városba alamizsnát kéregetni, és ami keveset ajtóról ajtóra járva össze tudtak gyűjteni, odavitték a többi testvérhez, s örvendező szívvel együtt fogyasztották el velük, s együtt is adtak érte hálát. Ami megmaradt, mivel ott nem volt, kinek adniuk, egy sírban rejtették el, melyben valamikor a halottak tetemei nyugodtak, hogy aztán másnap elfogyasszák. Tartózkodási helyük egészen puszta és elhagyatott volt; emberek csak ritkán vagy egyáltalán nem keresték fel.
35 Nem győztek eleget örülni szívükben annak, hogy semmit sem láttak és semmit sem mondhattak a magukénak, ami haszontalan vagy testi gyönyörűséget szerezhetett volna nekik. Ezért kezdtek a szent Szegénységgel benső frigyre lépni, és mindannak hiánya, ami a világé, nagy vigasztalásukra szolgált; eltökélték, hogy mint itt és most, azonképpen másutt is és egész életükre a legbensőbb életközösségben maradnak vele. És mivel minden földi gondot elvetve maguktól egyedül az isteni vigasztalásban keresték és találták gyönyörűségüket, szentül feltették magukban, hogy minden szorongattatás és kísértés ellenére hűségesen kitartanak mellette.
Bár a hely megigéző szépsége, mely különben fölöttébb alkalmas a lélek figyelmének elterelésére, legkisebb mértékben sem zavarta őket, mégis, nehogy a hosszabb ideig tartó ott időzés a birtoklás valamilyen külső látszatát keltse, késedelem nélkül felkerekedtek, és a boldogságos atya vezetésével a spoletói völgybe tértek.
Az igazság valódi követői abban az időben nagyon sokat vitatkoztak arról, vajon az emberek között kell-e maradniuk, vagy pedig remeteségbe vonulniuk. Szent Ferenc azonban, aki legkevésbé sem bízott magában, hanem minden ügyes-bajos dolgában buzgó imádsággal igyekezett kiérdemelni a döntést, úgy határozott, hogy nem magának, hanem Annak szenteli életét, aki mindnyájunkért meghalt. Tudván tudta ugyanis: neki az a küldetése, hogy Istennek nyerje meg mindazokat a lelkeket, akiket a sátán készült hatalmába keríteni.
                                                                                                                                                                                                                               1Cel 34-35

Átgondolom:

1.  E fejezet első sora egy igen kedves képet tár lelki szemeink elé. El mondja nekünk, hogy Szent Ferenc és társai megkapva a pápa úrtól az evangéliumi életformájuk jóváhagyását: „együtt kellőképpen kiörvendezték” magukat. És ezt követően: „hálát adott a mindenható Istennek, aki felemeli az alázatosakat, és jólétet ad a szomorkodóknak.”
Menyire rabul tudja ejti az ember szívét ez a pár szó és hogy vonzza: „együtt kellőképpen kiörvendezték” magukat. Szinte látjuk hogyan ugrándoztak a boldogságtól. Az tud örvendeni, akinek hála van a szívében. Másokkal együtt pedig az, aki tudja, örömének oka ajándék és akik körülötte vannak azok az ajándék része, nem pedig elrablói. De arra, hogy úgy örvendjen valaki, mint Szent Ferenc és társai csak az képes, aki tudja, hogy örömének végső oka maga Isten és Őt senki el nem veheti tőle.

Mikor örvendtem én utoljára kellőképpen? És másokkal együtt? Tudok másokkal együtt örvendeni? Milyen az, amikor én örvendek, másokban is örömet szül, vagy örömöm bezárja őket, tapintatlan? Hogyan szeretnék ezentúl örvendeni?
A mindennapjaim, környezetem, Isten találkozik az én hálámmal? Hogyan szoktam kifezezni hálámat egy embernek és hogyan Istennek? Vagy sűrűn elfelejtem ezt a fontos gesztust? Mi segíthetne abban, hogy a hála békéje és csendes öröme életem örök társa lehessen?

2. Lelkesedésüknek köszönhetően: „Útközben alaposan meghányták vetették... hogyan vetik majd latba minden erejüket a kapott szabályzat pontos és legkisebb elhajlás nélkül való teljesítése érdekében...” Minden erőt latba vetni! Szent Ferenc és első testvérei nem csak „éldegélni” akartak. Sétálni egyik településtől a másikig és közben nagyokat aludni a napsütésben a fák pihentető árnyéka alatt. Hanem minden erejüket latba vetették, hogy amit elhatároztak és amiről megtudták a pápa áldásának köszönhetően, hogy jó és helyes, amellett a legnagyobb felelősséggel és hűséggel ki is tartsanak.

Az én életemben mi az, amibe minden erőmet latba vetem? Van ilyen? Igazi érték? Ha nincs, vajon miért? Mi az, amibe felelősségteljes és hűséges vagyok? Van, aki rám bíz felelősségteljes feladatot? Merek ilyet vállalni? Megértettem már valaha, hogy azok a dolgok hoznak igazi mély örömöt, értelmet az életemnek, amelyekbe minden erőmet latba vetem és nem tántorít meg a felelősségvállalás? Mit szeretnék e téren magamban változtatni, javítani?    

3. „Miközben Krisztus új tanítványai az alázatosság iskolájában ilyen és hasonló témákról vitatkoztak, a nap meglehetősen előrehaladt, és az idő eljárt fölöttük.” Egyszer csak azon vették észre magukat, hogy egy kietlen helyen vannak, esteledik és nincs mit enniük, de a: „Gondviselés jóvoltából egyszer csak eléjük toppant egy ember, kezében kenyeret tartott, odanyújtotta nekik, s utána megint eltűnt.” Az isteni gondviselés ma is közöttünk jár, nap mint nap meglátogat minket. Van, amikor meglepő és látványos módon, néha pedig szinte teljesen észrevétlenül hagyja hátra isteni ujjlenyomatait.   

Kétségbe szoktam esni, amikor felfedezem valamilyen anyagi dolognak a rövidebb vagy hosszabb ideig tartó a hiányát, legyen az étel, ital, használati tárgy, villany, meleg víz...stb.? Mit teszek ilyenkor, mi jellemez engem ilyen helyzetben? Van olyan élményem, aminek köszönhetően világossá vált számomra, hogy Isten gondoskodik rólam? Szoktam kérni az Ő gondviselő szeretetét számomra, vagy mások számára?

Feladat:

1. Isten kedves „csapata”, ez a maroknyi barna csuhás emberke amerre csak járt, mindenüvé elvitte az Úrban és az Ő jótéteményeiben való örvendezés szellemét.
Az elkövetkező pár napban én is megpróbálom környezetemben feleleveníteni az örömet szellemét. Felidézek családtagjaimnak, legközelebbi barátaimnak, csoporttársaimnak, egy olyan eseményt, aminek kitörően tudtunk örvendeni. Amennyiben lehet, olyan emléket keresek, amit egy fontos pillanat hozott meg. De, ha ilyen nem jutna eszembe, akkor felidézek egy megtörtént mókás esetet, ami többünket érintett. A lényeg, hogy újból tudjunk kitörően örvendeni egy jó dolgon.

2. Szent Ferenc soha nem felejtett el hálát adni a Mindenható Istennek azért a sok jóért, amit nap mint nap felfedezett a saját illetve mások életében.
Az ő példáján felbátorodva az esti imámban ezentúl mindig köszönetet mondok az Úrnak, mindazért a jóért, amivel megajándékoz. Megköszönöm Neki azt, amit értem tett, de azt is, amit általam ajándékozott embertársaimnak.

3. Most, egy csendes imában kezembe veszem a feszületet és megkérdezem az Úr Jézust, mi az a feladat, amiben szeretné, hogy „minden erőmet latba vessem”? A keresztet nézve megértem, Ő „minden erejét abba vetette”, hogy minket megmentsen és új életet adjon. Látom azt is, hogy Szent Ferenc és társai az evangélium megélését és hirdetését tartották a legfontosabbnak. Úgy érzem itt az idő, hogy én is, szorosan az Ő nyomába lépjek. Ezért kérem, hogy gyújtson világosságot a szívemben, hogy megértsem mire hív. Imámat a 103 Zsoltár 1-5 versével zárom:
Áldjad, lelkem, az Urat, s egész bensőm az ő szent nevét. Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el jótéteményeit.  Ő megbocsátja minden gonoszságodat, ő meggyógyítja minden betegségedet; ő megóvja életed a pusztulástól, ő irgalommal és kegyelemmel koronáz meg téged. Ő kielégíti javaival kívánságodat: mint a sasé, visszatér ifjúságod.

„Hálát adott a mindenható Istennek, aki felemeli az alázatosakat, és jólétet ad a szomorkodóknak.”