7. Ferences levél Július 2011

VII. fejezet
Hogyan esett a rablók kezébe, hogyan dobatott a hóba, és hogyan szolgált a leprásoknak

16 Ferenc, aki az imént még skarlátban páváskodott, most rongyokba burkolva rótta az utat. Egy erdőben bolyongva éppen az Úr dicséretét zengte, éspedig francia nyelven, mikor váratlanul rablók támadtak rá. Nyers kérdésükre: "Ki vagy?" , Isten embere magabiztosan és csengő hangon így válaszolt: "A nagy Király hírnöke vagyok. Mi közötök hozzá?" Erre a rablók megragadták, és sűrű ütlegek közt egy hóval telt mély árokba taszították. "Így, nyugodj itt, te paraszt hírnöke Istennek" - mondották. Ő azonban, mihelyt a haramiák

továbbállottak, bár nem kis vergődés árán, kimászott az árokból, leverte magáról a havat, és túláradó örömében hangos énekszóval újból rágyújtott a mindenek Teremtője magasztalására. Az erdő csak úgy visszhangzott énekétől.
Végre egy bencés monostorhoz érkezett. Úgy, ahogyan volt, egy szál hitvány ingben, több napon át kisegítő kuktaként teljesített szolgálatot a konyhán, és legalább levessel szerette volna csillapítani éhségét. Mivel azonban semmi részvétre nem talált, és még csak egy elnyűtt barátcsuhát sem tudott szerezni, nem annyira neheztelésből, mint inkább kényszerűségből megint útnak eredt. Így jutott el Gubbio városába, ahol egy régi barátja, végre egy szegényes tunikát kerített neki.
Nem is olyan sokára aztán, amikor Isten emberének a híre már terjedőben volt, s neve ismertté lett az emberek közt, a mondott monostor perjele, fontolóra véve az Isten emberével szemben tanúsított magatartás fonákságát, felkereste őt, és az Üdvözítő iránti tiszteletből a maga és társai nevében bocsánatot kért tőle.
17 Ezek után a leprásokhoz ment a tökéletes alázatosság szent rajongója, és hosszabb időre ott maradt köztük. Isten szerelméért a legnagyobb készséggel szolgált nekik minden szükségükben; mosogatta rothadásnak indult tagjaikat, és sebeikből kinyomta a gennyet. Végrendeletében maga mondja: "Amíg bűnökben éltem, nagyon keserű volt számomra a leprások látása; de az Úr közéjük vezetett, és én irgalmasságot cselekedtem velük." Ugyancsak ő beszélte, hogy valamikor annyira elviselhetetlen volt számára a leprások látása, hogy világfi korában házaik megpillantására már két mérföldnyire befogta az orrát.
Mióta azonban a Magasságbeli kegyelméből és erejével szent és hasznos gondolatok kezdték foglalkoztatni, egészen megváltozott. Még a világban élt, mikor egy napon egy leprással találta magát szemben; de ő erőt vett magán: odalépett hozzá és megcsókolta.
Ettől kezdve még kevesebbre tartotta magát, mígnem a Megváltó kegyelméből eljutott önmaga tökéletes megvetéséig.
Egyébként más szegényeken is szívesen segített; a nincstelenek felé már világi korában is készségesen nyújtotta alamizsnaosztó kezét, aminthogy a lesújtottak iránt is mindig mély részvéttel viseltetett.
Mikor egy napon szokása ellenére - mert azt meg kell hagyni, nagyon udvarias ember volt - egy alamizsnát kérő koldust kemény szavakkal elutasított, nyomban megbánta tettét, és magában nem győzte eleget ismételgetni, milyen szégyen és gyalázat a nagy Király nevében az alamizsnát kérőnek kérését elutasítani. Azon melegében szívből megfogadta, hogy ezentúl senkitől, aki Isten nevében fordul hozzá, tehetsége szerint semmit meg nem tagad. Ígéretét hűségesen meg is tartotta. Utoljára önmagát is odaadta, és előbb valósította, mint hirdette az evangéliumi tanácsot: "Aki kér, annak adj, és attól aki kölcsönt akar tőled, ne tagadd meg".
                                                                                                                                                                               1Cel 16-17

Átgondolom:

1. Celánoi egy nagyon érdekes dolgot figyelt meg a fiatal Ferenc életében, azt írja: aki az imént még skarlátban páváskodott, most rongyokba burkolva rótta az utat. Egy erdőben bolyongva éppen az Úr dicséretét zengte, éspedig francia nyelven...
Milyen meglepő! Az, aki nap mint nap, szebbnél szebb ruhákban járt-kelt, most beéri pár ronggyal. Sőt mi több még énekelni is kedve van. Nincs semmije és mégis Istent tudja dicsérni.

Én hogy állok a ruházkodással? Nap mint nap különbnél különb ruhákban díszelgek, keresve mások csodálkozó, rám irigykedők pillantásait? Folyton panaszkodom, hogy nincsenek márkás cuccaim? Amikor egy ruhát felveszek, milyen szándékkal teszem? Ki akarok tűnni, mutogatni akarom magam? Vagy tudok, visszafogott, hálás lenni és vigyázni azon ruháimra, amelyeket mégis a magaménak mondhatok?

2. Ferenc, amikor az erdőben a rablók kezébe került, kérdésükre, hogy ki ő, csengő hangon így válaszolt: „A nagy Király hírnöke vagyok.”

Mit szoktam mondani magamról, amikor be kell mutatkozni, amikor megkérnek, hogy mondjak el pár dolgot magamról? Ilyenkor mik derülnek ki szavaimból? Kihallatszik-e mondandómból, hogy nekem közöm van Istenhez? Én hálás vagyok Neki, és azt akarom, hogy Ő nagyon fontos helyet foglaljon el az életemben? És meg szoktam fogalmazni azt is, hogy miért? (Hisz ez a leghatásosabb tanúságtétel).

3. A rablók távozása után Ferenc kimászott abból a gödörből, ahová durván ütlegelve bedobták. De az igazán megdöbbentő az az, hogy: leverte magáról a havat, és túláradó örömében hangos énekszóval újból rágyújtott a mindenek Teremtője magasztalására. Az erdő csak úgy visszhangzott énekétől.

Nézzem meg eddigi életemben, amikor valami baj ért, mások bántottak, semmibe vettek, sőt megvertek, én menyi idő után másztam ki a fájdalom-ijedség gödréből és kezdtem el bizakodóan Istenhez fordulnom? Ilyenkor úgy viselkedtem, mint, aki azt hiszi, hogy Isten elfordult tőle? Mint, aki azt hiszi rossz úton jár és ezért Isten bünteti? Vagy tudtam, hogy az Úr soha nem fordul el gyermekétől? Valójában a fájdalomban is velem volt és mindig tőle jön a tökéletes vigasztalás?

4. Végül, az ifjú Ferenc elmegy és ápolja a leprásokat. Hatalmas erőre volt szüksége, hogy ezt megtehesse, hiszen mindig menekült tőlük. Most viszont gennyes sebeiket is készséggel tisztítja. Ennek a csodának magyarázata: engedte, hogy Isten közéjük vezérelje őt. Istennel együtt ment a lepratelepre.

Kik a leprások az én életemben, szememben, környezetemben, akiktől mindig is menekültem, undorodtam? Tudtam-e észrevenni őket és legyőzve magamat segítségükre lenni, legalább egy apró dologban? A magam erejében bíztam, amikor odapróbáltam-odaléptem egy lepráshoz, vagy Istennel együtt tettem ezt, úgy mint Szent Ferenc?

Feladat:

1. Mától megbecsülöm ruháimat, vigyázok rájuk, tisztán tartom őket és legalább néha megköszönöm azokat Istennek, szüleimnek-nevelőimnek. Mostantól ügyelek arra, hogy öltözködésemmel ne legyek kirívó, (szemérmetlen), hanem mindig az alkalomnak megfelelően választom ruháimat.

2. Ezentúl törekedni fogok arra, hogy ha valaki megkérdezi ki is vagyok, szavaimból és életemből kiolvasható legyen: én is a Nagy Király, Jézus Krisztus követe vagyok. De nem elégszem meg ezzel a meghatározással, hanem midig ügyelni fogok arra is, hogy elmondjam miért is akarok az Ő „csapatába” tartózni.

3. Sokszor, nagyon gyorsan a „padlóra” küldött egy kudarc, mások bántása stb. és onnan igen hosszas idő után álltam lábra. Törekedni fogok, hogy a jövőben tudatosítsam magamban: Isten a fájdalom gödrében is mellettem van. És Vele, a lehető legrövidebb idő alatt megpróbálom összeszedni magam és derűs szívvel folytatni az Általa mutatott utat.

4. Elgondolkodom és összeírom azokat az embereket-teendőket, akiket a leprások közé szoktam besorolni. Kiválasztok közülük legalább egyet és az elkövetkező napokban felkeresem és megpróbálok valami jót tenni vele. Előtte imádkozom érte, majd pedig kérem Istent tegye meg az én életemben is azt a csodát, hogy a leprás keserű látása változzon át „testem és lelkem édességére”(Végr.1-3).

„Amíg bűnökben éltem, nagyon keserű volt számomra a leprások látása; de az Úr közéjük vezetett, és én irgalmasságot cselekedtem velük.”