5. Ferences levél Május 2011

V. fejezet
Hogyan üldözte őt atyja, és hogyan vetette fogságba

10 Mialatt a fölséges Isten szolgája a mondott helyen időzött, atyja szorgos kém módjára minden helyet átkutatott, hogy megtudja, mi is történt voltaképpen fiával. Mikor végre megtudta, hol és milyen körülmények közt él, szíve mély fájdalommal telt el. Egészen megzavarta őt e nem várt fordulat. Maga köré gyűjtött barátaival és szomszédaival menten odasietett tehát, ahol Isten szolgája tartózkodott. Ő azonban, mivel még új harcosa volt Krisztusnak, az üldözők közeledésére és fenyegető lármájuk hallatára, hogy kitérjen haragjuk elől, egy gondosan leplezett gödörben vonta meg magát, melyet maga ásott erre a célra.

A gödör a ház körül volt, és csupán egyetlen szolga tudott róla. Ferenc egy teljes hónapot töltött itt, és csak végső szükség esetén merte elhagyni. Az ételt, melyet időről időre nyújtottak neki, ott fogyasztotta el a gödör homályában, s egyébként is minden neki tett szolgálat titokban maradt. Egész idő alatt sűrű könnyhullatással kérte az Urat, hogy szabadítsa ki őt a vesztére törő üldözők kezéből, és kegyes jóságával teljesítse szent kívánságát. Böjttel és sírással esengett az Üdvözítő kegyelméért, és mivel a maga erejében nem bízott, egészen az Úrra vetette gondját.És bár a gödör homályában élt, mégis valami mondhatatlan, soha addig nem tapasztalt öröm töltötte el egész lényét. Ettől lángolva végre elhagyta rejtekhelyét, és nyíltan kitette magát az üldözők szidalmainak.
11 Elhatározását egykettőre tett követte, s bizonyos türelmetlenséggel, lázas sietséggel és szent vidámsággal rátért a városba vezető útra. Az Úr harcának megvívásához a hit pajzsát feszítette maga elé, és a nagylelkű bizalom fegyvereivel övezte magát. Útközben folyvást restséggel és gyávasággal vádolta magát.
Régi ismerősei, mikor meglátták őt, mostani állapotát összehasonlították a régivel, azonnal szidalmazni kezdték, és esztelen bolondnak nevezték, sőt az utca sarával és kövekkel dobálták meg. De hogy is tehettek volna másképp, amikor régi énjéből annyira kiforgatottnak és a soványságtól annyira kiaszottnak látták?! Csakugyan nem gondolhattak mást, mint hogy mindez az esztelen túlerőltetésnek és megháborodásnak a következménye. Mivel azonban jobb a türelmes a kevélynél, Isten szolgája úgy tett, mintha mindezt nem hallotta volna; semmi sértés nem hozta ki sodrából, nem csüggesztette el, sőt még hálát adott értük az Úrnak.
Mert a gonosz hiába üldözi a helyes úton járót: minél többet árt ugyanis neki, a jó annál biztosabban diadalmaskodik. A nemes lelket, mondja valaki, csak erősebbé teszi a megaláztatás.
12 Eközben a zaj és lárma az egész város utcáit és tereit betöltötte, és a gúnyolódók szidalmazó szavai hol innét, hol onnét visszhangzottak. A nagy zenebona híre, sok más mellett, végre atyja fülébe is eljutott. Mikor fiának nevét hallotta, és megtudta, hogy polgártársai milyen kínos ügybe keverték, haladéktalanul odasietett, de nem azért, hogy őt kiszabadítsa, hanem ellenkezőleg, hogy elveszítse. Minden kíméletet félretéve úgy vetette rá magát, mint a dühös farkas a bárányra. Előbb sötét és fenyegető tekintettel végigmérte, azután pedig megragadta, s durva és erőszakos kézzel hazahurcolta. Odahaza több napra kíméletlenül egy sötét odúba zárta, és abban a hiszemben, hogy a maga akaratára tudja őt hajlítani, előbb szép szóval, majd ütlegekkel és bilincsekkel próbált rá hatni.
Ferenc azonban mindebből csak nagyobb erőt és készséget merített szent elhatározásának valóra váltásához. Sem a szemrehányó szavak, sem a kínzó bilincsek nem tudták kihozni sodrából.
Mert fölötte bajos ütlegekkel és bilincsekkel a helyes életiránytól és szilárd álláspontjától eltéríteni vagy éppen Krisztus nyájából kirekeszteni az olyan embert, aki szinte kötelességszerűen örömét leli a szenvedésben. Nem retteg a nagy vizek áradásától az, akinek van hová menekülnie a szorongatások elől. A menedék maga Isten Fia, aki, nehogy túlságosan keménynek találjuk saját szenvedéseinket, szüntelenül szemünk előtt tartja, hogy ő hasonlíthatatlanul többet szenvedett érettünk.
1Cel 10-12

Átgondolom:

1. Ezen ötödik fejezet igen komoly és mély dolgokat árul el nekünk, arról, hogy mivel találkozhat az, aki elkezd Isten akarata szerint élni, vagy épp teljesen Neki akarja szentelni életét. Illetve, azt is megtudjuk, hogy milyen magatartást kell tanúsítania ezen helyzetekben.
Szent Ferenc édesapja az, aki semmiképpen nem tudta elfogadni fia magatartását, új életformáját (elvonultan a város zajától, imában és csendben). Fel akarja kutatni és visszavinni „régi életébe”.
Hogy ezt elkerülhesse Ferenc „egy gondosan leplezett gödörben vonta meg magát, melyet maga ásott erre a célra.”

Amikor elhatározom és mélyebben elkezdem élni az imaéletem, az Istennek kedves életet, ilyenkor ki vagy kik jönnek utánam és készek visszarángatni „régi állapotomba?”Vajon én is „Krisztus új harcosa” vagyok, aki még gyenge, tapasztalatlan és félénk, aki „egy gondosan leplezett gödörben vonja meg magát” ilyenkor? Én is el szoktam bújni? Hová? Vagy merek kiállni, Isten mellett döntve?

2. Celánóitól azt is megtudjuk, hogy az ifjú Ferenc „bár a gödör homályában élt, mégis valami mondhatatlan, soha addig nem tapasztalt öröm töltötte el egész lényét. Ettől lángolva végre elhagyta rejtekhelyét, és nyíltan kitette magát az üldözők szidalmainak. Az Úr harcának megvívásához a hit pajzsát feszítette maga elé, és a nagylelkű bizalom fegyvereivel övezte magát.”
Hallhatjuk, az öröm, a bátorság épp akkor költözik az ember szívébe, amikor az még erőtlen. Ez Isten ajándéka, hiszen: „az erő a gyöngeségben lesz teljessé” (2Kor12,9)

Volt-e már olyan élményem, megtapasztaltam-e már, hogy Isten kegyelme – megerősítő ajándéka, vigasztalása – épp akkor érkezett, amikor még „gödröm homályában voltam”? Mi volt az az utolsó égi segítség, ami felemelt és erőt adott elhagyni „rejtekhelyemet”? Harcaimban mennyire támaszkodom a „hit pajzsára és az Istenben való bizalom fegyvereire”?

3. „Régi ismerősei, mikor meglátták őt, mostani állapotát összehasonlították a régivel, azonnal szidalmazni kezdték, és esztelen bolondnak nevezték, sőt az utca sarával és kövekkel dobálták meg. Mivel azonban jobb a türelmes a kevélynél, Isten szolgája úgy tett, mintha mindezt nem hallotta volna; semmi sértés nem hozta ki sodrából, nem csüggesztette el, sőt még hálát adott értük az Úrnak... A nemes lelket, mondja valaki, csak erősebbé teszi a megaláztatás.”

Vannak-e olyan emberek, akik látva életemben Isten jelenlétének nyomait, szidalmaznak, és kőkemény szavakkal bántalmaznak? Szoktam-e hinni szavaiknak? Én ilyen helyzetben mennyire vagyok türelmes, tudok-e, mint Szent Ferenc, úgy tenni mintha nem is hallanám őket? Megpróbáltam, tapasztaltam már azt, hogy ha megköszönöm Istennek ezen nehéz helyzeteket, az valóban megerősít?

4. Mihelyt édesapja meglátta külsőleg elhanyagolt fiát, büntetésből egy odúba zárta.
De ezt, egy nem várt módon tudta megélni kedves Szentünk, mivel: „Nem retteg a nagy vizek áradásától az, akinek van hová menekülnie a szorongatások elől. A menedék maga Isten Fia, aki, nehogy túlságosan keménynek találjuk saját szenvedéseinket, szüntelenül szemünk előtt tartja, hogy ő hasonlíthatatlanul többet szenvedett érettünk.”

Én, hogy viselkedem akkor, amikor az élet hullámai néha kezdenek összecsapni felettem? Tudom, hogy van menedékem az ilyen helyzetekben is: Isten Fia az?
Történt-e már velem olyan, hogy miközben aggodalmaskodtam bajaim miatt, megértettem, Jézus, vagy egy embertársam szenvedése mellett az enyém eltörpül?

Feladat:

1. Az elkövetkező napokban, amikor személyes imámat végzem, gondosan félreteszek mindent, ami megzavarhatja az Istennel való párbeszédemet. Majd kérem Istent, legyen mellettem segítségével, hogy amikor ezentúl valaki megpróbál eltávolítani Tőle, az Egyháztól, vagy attól jótól, amit felismertem életemben már ne meneküljek el „egy gondosan leplezett gödörbe”, hanem tudjak kiállni a jó mellett, amire lelkiismeretemen keresztül Ő ösztönöz.

2. Gondolatban felidézem ki (kik) volt az, aki legutóbb megbántott, szóval vagy tettel, látva életemben az Istenhez való ragaszkodásom nyomait. Ha még emlékszem rá és módomban van, keresek egy alkalmat, hogy jót tegyek vele. Ez a jó lehet bármilyen apró tett, de amit érte akarok tenni, az ő javáért. Esetleg meghallgatom egyszer anélkül, hogy szavába vágnék. Ha erre nincs lehetőségem, akkor imámban emlékezek meg róla és ha nehezemre is esik, de kérem Isten, áldja meg.

3. Szent Ferenc nem rettegett, akkor, amikor apja büntetésből egy odúba zárta, mivel Jézus „szüntelenül szeme elé tárta, hogy Ő hasonlíthatatlanul többet szenvedett érettünk.” A legközelebbi alkalommal, amikor valami, vagy valaki miatt szenvedni fogok a kezembe veszek egy feszületet, vagy egyszerűen leülök egy keresztel szemben és így kérem Jézustól azt a hitet és bizonyosságot, hogy most is velem van és Vele „győztesként” fogok tudni továbbhaladni az életben.

„Esztelen bolondnak nevezték, sőt az utca sarával és kövekkel dobálták meg.”