Fil 2,1-4
Ha tehát ér valamit a Krisztusban adott buzdítás, a szeretetből fakadó intelem, a lelki közösség, az együttérzés és a könyörület, tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy egyetértők vagytok, ugyanazon szeretet van bennetek, és együttérezve ugyanarra törekedtek. Ne tegyetek semmit versengésből, sem hiú dicsőségvágyból, hanem mindenki alázatosan tekintse a másikat maga fölött állónak. Egyiktek se tartsa csak a maga érdekét szem előtt, hanem a másokét is.
Lk 14,12-14
Annak pedig, aki őt meghívta, ezt mondta: „Amikor ebédet vagy vacsorát adsz, ne a barátaidat és testvéreidet hívd meg, se a rokonaidat és gazdag szomszédaidat, akik majd téged is meghívnak és viszonozzák neked. Amikor vendégséget rendezel, hívd meg a szegényeket, bénákat, sántákat, vakokat. Így boldog leszel, mert ők nem tudják azt viszonozni neked. De amikor az igazak feltámadnak, megkapod jutalmadat.

A keresztény hit nemcsak hatalmas megvilágosodásokból, megdönthetetlen igazságokból s az ezekre vonatkozó kiterjedt és egyre mélyebb tudásból áll, hanem apró, mindennapi, egyszerű gyakorlatokból is, melyek nélkül a tudás holt dolog marad, sőt előbb-utóbb el is vész. Hiába tanulunk Krisztusról, ha nem kezdjük el élni az ő életét, melynek csíráját megkaptuk a keresztségben. Ha viszont Jézus Krisztust követve, iránta való szeretetből testestül-lelkestül mások igazi javának: üdvösségének szolgálatára szenteljük magunkat, olyan egzisztenciális tudás birtokába jutunk, melyet nem is lehet teljesen szavakba önteni, mert mintegy belülről ismerjük meg Krisztust és az ő erejét, amely megnyilatkozik bennünk.
Ilyen belső, tapasztalati, egzisztenciális és megfogalmazhatatlan tudás jellemezte az ókeresztény kor atyáit és az Egyház igaz lelkű tanítóit. Írásaikban benne van szentségre törekvő szellemük, s csodálatra méltó személyiségük varázsát felhasználva maga a Szentlélek kelti fel lelkünkben a szentség utáni vágyat. Szavaik, írásaik, előadásaik ezért jelentettek és jelentenek ma is végtelenül többet keresztény hittestvéreiknek, mint a csak akadémikus tudást birtokló teológusoké. Ez a lelkület, mely mindig szem előtt tartja a másik igazi javát, s elveti magától a vetélkedést és a hiú dicsőségvágyat, magától Krisztustól való, aki nem ragaszkodott az Istennel való egyenlőségéhez, kiüresítette önmagát, egy lett közülünk, s életében, halálában egyetlen dolgot keresett: hogyan tudja megdicsőíteni a mennyei Atyát.
Urunk Jézus, lenyűgöz bennünket önkiüresítésed fönséges titka, mely mindennapi keresztény életünk vezérelve és mintája kellene hogy legyen, hiszen szentségeid által a Te életedben részesültünk. Szítsd fel bennünk, kérünk, a Te lelkületedet, mely bátran alászáll a mélységekbe, hogy ingyenesen és számolatlanul tegyünk jót másokkal, s ezt ne a magunk érdemének tulajdonítsuk, és ne is várjunk érte más jutalmat, mint azt a dicsőséget, melyet engedelmességed révén Te érdemeltél ki nekünk mennyei Atyádnál.

MTörv 6,2-6
Az Ígéret földjének határán Mózes ezt a beszédet intézte a néphez: „Féld az Urat, Istenedet egész életedben, tartsd meg parancsait és törvényeit, amelyeket meghagyok neked, fiaidnak és unokáidnak is, hogy sokáig élj. Halld hát, Izrael, és legyen gondod rá, hogy teljesítsd azokat, így jól megy majd sorod és megsokasodsz a tejjel-mézzel folyó országban, amelyet az Úr, atyáid Istene ígért neked! Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből! Ezeket a parancsokat, amelyeket ma szabok neked, őrizd meg szívedben.”
Zsid 7,23-28
Testvéreim! A zsidóknál nagy számban voltak papok, mivel a halál következtében nem maradhattak meg. Krisztus viszont örökre megmarad, s így papsága örökké tart. Ezért tudja mindörökre üdvözíteni azokat, akik általa járulnak Isten elé, hiszen örökké él, hogy közbenjárjon értünk. Ilyen főpap kellett nekünk: szent, ártatlan, feddhetetlen, a bűnösöktől elkülönített, aki fölségesebb az egeknél. Ő nem szorul rá, mint a többi főpap, hogy naponként először a saját vétkeiért mutasson be áldozatot, s csak azután a nép bűneiért. Egyszer s mindenkorra megtette ezt, amikor feláldozta önmagát. A törvény tehát gyarló embereket rendelt főpappá, míg az eskü szava, amely a törvényt követte, magát az örökre tökéletes Fiút.
Mk 12,28b-34
Abban az időben egy írástudó megkérdezte Jézustól: „Melyik az első a parancsok közül?” Jézus így válaszolt: „Ez az első: Halld, Izrael! Az Úr a mi Istenünk, az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.” Az írástudó erre azt válaszolta: „Valóban, jól mondtad, Mester, hogy ő az Egyetlen, és hogy rajta kívül nincs más. És azt is, hogy őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből szeretni, embertársunkat pedig úgy szeretni, mint saját magunkat, többet ér minden égő vagy véres áldozatnál.” Jézus az okos felelet hallatára megdicsérte: „Nem vagy messze az Isten országától.” Ezután több kérdést már nem mertek neki föltenni.

Kívülállóként nem lehet megérteni az Egyházat. Miként minden földi szeretetkapcsolat csak azok számára érthető, akik részt vesznek benne, s ahogy Krisztusnak a szent színek alatt rejtőző szentségi jelenléte csak azok számára bír jelentőséggel, akik beavatást nyertek a misztériumba, úgy a köztünk jelen lévő Isten országát sem ismerheti fel az Egyházban más, csak az, aki Jézus Krisztussal életközösségre lépett. Minden egyéb megközelítés, a legbecsületesebb és legjobb szándékú is, csak megközelítés marad, s szükségképpen nem jut el a lényegig.
Lehet, hogy mi sem járunk messzebb az Isten országától, mint az evangéliumbeli írástudó, akit Jézus megdicsért okos felelete és buzgó hite miatt, de mindaddig nem léphetünk be oda, amíg Krisztusban fel nem ismerjük személyes Megváltónkat, s életét a magunk életébe nem fogadjuk. És ez nem pusztán költői kifejezés, hanem valóság: a hit és a keresztség által abba a világba nyerünk beavatást, amelyben ő él; a szívünkbe kiárasztott Lélek által abba a végtelen intenzitású szeretetáramba kerülünk, amely az Atya és a Fiú között szüntelen sodrással jelen van, s már itt a földön részt kapunk a soha el nem múló életből. Csak innen, belülről nézve, a szívét ismerve lehet hiteles képet alkotni a kereszténységről, s megérteni, hogy az istentisztelet, az erkölcsi élet, a hivatalok és funkciók s minden más az Egyházban ennek az életnek a szolgálatában áll.
Urunk Jézus, joggal lehet kritizálni Egyházadat emberi oldala, a mi gyarlóságunk és bűneink miatt; nekünk, Benned hívőknek azonban megadtad, hogy az óriási vallási szervezet mögött megismerjük azt a mérhetetlen isteni szeretetet, amellyel létrehoztad mint Titokzatos Testedet, s amellyel mint éltető forrással, fenntartod és táplálod az utolsó napig. Add, kérünk, kegyelmesen, hogy e szeretetet befogadjuk szentségeidben, s viszonozzuk Neked és Általad az Atyának, valamint megjelenítsük és közvetítsük a világ számára.

Jób 19,1.23-27a 
És felelt Jób, és ezt mondta: Bárcsak felírnák szavaimat, vajha könyvbe jegyeznék azokat, vas íróvesszővel ólomtáblára, vagy vésővel sziklába metszenék őket! Mert tudom, hogy Megváltóm él, s a végső napon felkelek a földről; és ismét körülvesz a bőröm, és saját testemben látom meg Istenemet; én magam látom meg őt, és önnön szemem nézi őt, és nem más! E reményem van eltéve keblemben! 
Róm 5,5-11 
A remény pedig nem engedi, hogy megszégyenüljünk, mert Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által. Krisztus ugyanis akkor, amikor még erőtlenek voltunk, a meghatározott időben, meghalt a gonoszokért. Pedig az igaz emberért is aligha hal meg valaki; esetleg a jóért képes valaki meghalni. Isten azonban azzal bizonyítja irántunk való szeretetét, hogy abban az időben, amikor még bűnösök voltunk, Krisztus meghalt értünk. Azért most, miután az ő vére által megigazultunk, még sokkal inkább megment minket a haragtól. Ha mi, amikor még ellenségek voltunk, kiengesztelődhettünk Istennel Fiának halála által, most, mint kiengesztelődöttek, sokkal inkább üdvösséget nyerünk az ő élete által. Sőt még dicsekszünk is Istenben a mi Urunk, Jézus Krisztus által, aki most megszerezte nekünk a kiengesztelődést. 
Jn 6,37-40 
Mindenki, akit nekem ad az Atya, hozzám jön, és aki hozzám jön, nem utasítom el, mert nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem annak akaratát, aki küldött engem. Annak, aki küldött engem, az az akarata, hogy el ne veszítsek semmit abból, amit nekem adott, hanem föltámasszam azt az utolsó napon. Mert Atyám akarata az, hogy mindenkinek, aki látja a Fiút és hisz benne, örök élete legyen; és én feltámasztom őt az utolsó napon. 

Nem minden reményre igaz az, amit Szent Pál mond a mai Szentleckében, a mi földi reménykedéseink például igenis sorra szégyenben hagynak, s ilyenkor annak rendje és módja szerint el is keseredünk. De az a remény is megcsal, amely ugyan Istenre hivatkozik, de nem válik életünk kis és nagy döntéseinek mozgatójává. Ez a hamis reménykedés, mely nem több ideológiánál, talán annyit sem ér, mint a becsületesen bevallott reménytelenség. Ezért is mélységesen kiábrándítóak azok a temetések, ahol a gyászolók úgy állják körül a koporsót, hogy közben mindent megtesznek, nehogy szembe kelljen nézniük saját elmúlásukkal, s azzal, hogy mi lesz azután. Hallgatják a pap szavát, talán mozog a szájuk, mintha imádkoznának, de csüggedtek és reményvesztettek, mert valójában többre tartják a halál hatalmát Isten hatalmánál. Az ilyenek valóban „szerencsétlenebbek minden embernél”. 
Csak az a remény nem engedi, hogy megszégyenüljünk, mellyel az élő Istenbe kapaszkodunk, s mellyel azt várjuk, amit Szentlelkével már végbevitt a mi Urunk, Jézus Krisztuson, feltámasztva őt a halálból. Ezt a Lelket ugyanis a mi szívünkbe is kiárasztotta, s megkezdte bennünk a feltámasztás művét azzal, hogy személyünk középpontját olyan életszintre emelte, ahol a halál egy pillanatig sem uralkodhat rajta. Ha tehát élő bennünk ez a reménység, ha azt az Istent valljuk Urunknak, aki azért küldte Jézus Krisztust, hogy senkit el ne veszítsen közülünk, hanem feltámasszon az utolsó napon, akkor ez meg is látszik mindennapjainkon, teendőink végzésén és a nehézségek, megpróbáltatások idején tanúsított viselkedésünkön. 
Urunk, Jézus Krisztus, Elsőszülött a halottak közül! Járd át Szentlelkeddel sápadt és erőtlen reményünket, hogy igazi, élő, a halottakat feltámasztó Istenbe vetett reménységgé, életünket formáló erővé váljék. Alakítsd ki bennünk kegyelmeddel a Vőlegény érkezésére várakozó jegyes lelkületét, aki nem erre a földi életre rendezkedett be, ám felkészült a várakozás hosszú óráira; aki úgy van itthon e földön, hogy egy percre sem feledkezik meg az örök hajlékról, melyet Te készítesz számára a mennyben.

Jel 7,2-4.9-14 

(...) Ezután nagy sereget láttam, amelyet senki sem volt képes megszámlálni, minden nemzetből, néptörzsből, népből és nyelvből a trón előtt és a Bárány előtt állni, hosszú fehér ruhába öltözve, kezükben pálmaággal, és hangosan azt kiáltották: „Üdv a mi Istenünknek, aki a trónon ül, és a Báránynak!” (...) Ekkor a vének közül megszólalt az egyik, és azt kérdezte tőlem: „Kik ezek, akik hosszú fehér ruhába vannak öltözve, és honnan jöttek?” Azt mondtam neki: „Uram, te tudod!” Erre ő azt mondta nekem: „Ezek azok, akik a nagy szorongatásból jöttek, és fehérre mosták ruhájukat a Bárány vérében.” 
1Jn 3,1-3 
Nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya, hogy Isten fiainak neveznek, és azok is vagyunk! Azért nem ismer minket a világ, mert őt sem ismeri. Szeretteim, most Isten fiai vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Tudjuk azonban, hogy amikor meg fog jelenni, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, amint van. Mindaz, aki ezzel a reménységgel van iránta, megszenteli magát, mint ahogy ő is szent. 
Mt 5,1-12a 
(...) Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa. Boldogok, akik sírnak, mert ők majd vigasztalást nyernek. Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők majd jóllaknak. Boldogok az irgalmasok, mert ők majd irgalomra találnak. Boldogok a szívükben tiszták, mert ők látni fogják Istent. Boldogok a békeszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni. Boldogok, akiket az igazság miatt üldöznek, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, amikor gyaláznak és üldöznek titeket, és hazudozva minden rosszat mondanak rátok miattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok nagy a mennyekben; így üldözték ugyanis a prófétákat is, akik előttetek voltak. 

Ha egyik vagy másik szent sugárzó életpéldája világítótoronyként mutatja az utat, amerre haladnunk kell, akkor a mai napon az egész túlpartot fényárban úszva láthatjuk: óriás fároszok és csöppnyi mécsesek ragyogó világossága jelzi a biztos révpartot, amely felé a zarándok Egyház hajója tart. Ha egyik vagy másik szent példája felkelti bennünk a vágyat az életszentség után, akkor ma a szentek közösségének kegyelmi tömegvonzásának hatására szinte elszakadunk a földtől, és néhány pillanatra a patmoszi látnokkal együtt az örök mennyei hazában találjuk magunkat, a fehér ruhások megszámlálhatatlan seregétől körülvéve. Közéjük tartozunk mi is, hiszen Isten gyermekeként meg vagyunk jelölve a keresztség és a bérmálás eltörölhetetlen jelével, s ruhánkat fehérre mosta a Bárány vére. 
A kérdés csak az, hogy meg akarjuk-e őrizni ezt a hófehér ruhát. Az úti cél adva van, a nyolc boldogságban térképet is kaptunk, s ha a világítótornyok fényét követjük, viharba kerülhetünk ugyan, de az irányt nem vétjük el: biztosan nem futunk zátonyra, s nem szenvedünk örök hajótörést. S ami a túlparton, az örök kikötőben vár ránk, az felülmúlja minden várakozásunkat és képzeletünket, hiszen „most Isten fiai vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mik leszünk.” 
Mindenszentek Dicsősége, Urunk, Jézus Krisztus! A kövek és a fák, a csigák és a madarak mind szentek, mert mindenestül Istenhez tartoznak, és tökéletesen betöltik hivatásukat. Mégsem ünnepeljük őket, mert a szentséghez nincs szükségük sem elhatározásra, sem erőfeszítésre, sem állhatatosságra, ezért aztán győzelmet sem akarhatnak. Nekünk azonban azt a szédítően fönséges és félelmetes hivatást adta mennyei Atyád, hogy minden körülmények között szabadon válasszuk őt. A mai ünnepen add, kérünk, kegyelmedet, hogy szentjeid példájára és közbenjárására ne akarjunk mást, csak Téged magadat, aki számunkra az Út, az Igazság és az Élet vagy, s kitartsunk Melletted mindvégig, ahogy Te kitartasz mellettünk a világ végezetéig, s még azon is túl, örökkön örökké.

Ef 6,10-20 
Végezetül pedig: erősödjetek meg az Úrban és az ő hathatós erejében. Öltsétek fel Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög cselvetéseivel szemben. Mert nem a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának kormányzói ellen, a gonoszságnak az ég magasságaiban lévő szellemei ellen. Vegyétek fel tehát Isten fegyverzetét, hogy ellenállhassatok a gonosz napon, s megállhassatok, mert mindent megtettetek. Úgy álljatok tehát, hogy derekatokat övezzétek fel igazsággal, s öltsétek magatokra a megigazulás vértjét. Lábatok saruja legyen a béke evangéliumának hirdetésére való készség. Mindezekhez vegyétek a hit pajzsát, amellyel kiolthatjátok a gonosz minden tüzes nyilát. Vegyétek fel az üdvösség sisakját is, és a Lélek kardját, vagyis az Isten igéjét. Mindenkor esedezzetek a Lélekben, minden imádságban és könyörgésben, s őbenne virrasszatok teljes állhatatossággal könyörögve az összes szentért, és értem is, hogy Isten adjon nekem szavakat, amikor megnyitom ajkamat, hogy bátran hirdessem az evangélium titkát, aminek hírnöke vagyok a bilincsekben is; hadd beszéljek bátran, amint kötelességem. 
Lk 13,31-35 
Még abban az órában odajött hozzá néhány farizeus, és azt mondta neki: „Menj el, távozz innen, mert Heródes meg akar ölni.” Ő azt mondta nekik: „Menjetek, mondjátok meg annak a rókának: Íme, ördögöket űzök és gyógyítok, ma és holnap, és harmadnap befejezem. De ma, holnap és a következő napon úton kell lennem; mert nem lehet, hogy próféta Jeruzsálemen kívül vesszen el. Jeruzsálem, Jeruzsálem! Te megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akiket hozzád küldtek! Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, mint a tyúk a csibéit a szárnyai alá, de te nem akartad. Íme, elhagyatott lesz a házatok. Mondom nektek, nem láttok engem, amíg el nem jön az idő, s mikor majd ezt mondjátok: „Áldott, aki az Úr nevében jön.”

Sokan úgy hiszik, hogy a gyengeségek, rossz szokások és hajlamok ellen kell harcolniuk. Micsoda tévedés! A természetünk sebzettsége elleni harc szinte biztosan kudarcra van ítélve, s csak azt érjük el vele, hogy görcsössé és frusztrálttá válunk, s a hosszú éveken át folytatott hiábavaló küzdelem után arra a következtetésre jutunk, hogy mivel gyarlóságainkat megszüntetni nem tudjuk, vétkeinknek és bűnösségünknek sem tudunk véget vetni. Ez pedig amiatt van, amit a mai Szentleckében fogalmaz meg Szent Pál, amikor egyetlen mondattal lerántja a leplet bukásaink legvégső forrásáról. Nem, bűntől sebzett természetünk, rossz­ra való hajlamunk nem végső ok, hanem már okozat; a rossz forrása a gonosz szellem, a sátán, aki a bűn szerzője és a hazugság atyja. 
Ahelyett tehát, hogy gyöngeségeinket próbálnánk meg véglegesen felszámolni, mondjunk tudatosan és határozottan ellene a gonosz szellemnek, aki arra törekszik, hogy bennünket és az egész világot a sötétség uralma alá hajtsa, s közben – nem görcsösen, hanem józanul – igyekezzünk kerülni minden alkalmat és lehetőséget, amely bűnre vinne. Gyöngeségeinket el kell fogadnunk, s meg kell tanulnunk velük együtt élni. Bennük az Apostol tanítása szerint Isten ereje mutatkozhat meg, mert a velük való naponkénti szembesülés mind újabb figyelmeztetés arra, hogy Jézus Krisztus nélkül egy napig sem élhetünk. 
Urunk Jézus, óvj meg minket az Ellenség cselvetéseitől, de leginkább attól a csábítástól, hogy saját erőnkkel akarjunk szembeszállni a bűnnel, vagy épp ellenkezőleg: ne tegyünk semmit sem, mondván, mi úgysem vagyunk képesek megküzdeni a gonosszal. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy újra meg újra felajánljuk és egészen átadjuk magunkat Neked, s mindenkor, és minden helyzetben imádással, hódolattal, szent megrendüléssel helyezzük életünket a Te jelenlétedbe és oltalmadba. Segíts, hogy így gyöngeségeink átlényegüljenek, s ami eddig a sátán horga volt, az a Te kezedben üdvösségünket szolgáló eszközzé váljék.

Ef 6,1-9
Gyermekek, engedelmeskedjetek szüleiteknek az Úrban, mert így van az rendjén. „Tiszteld apádat és anyádat”; ez az első, ígérettel egybekötött parancs: „hogy jó dolgod legyen, és hosszú életű légy a földön”. És ti apák, ne ingereljétek haragra gyermekeiteket, hanem neveljétek őket fegyelemben és az Úr intelmével! Szolgák, engedelmeskedjetek test szerinti uraitoknak félelemmel és remegéssel szívetek egyszerűségében, akárcsak Krisztusnak! Ne látszatra szolgáljatok, mintha emberek tetszését keresnétek, hanem mint Krisztus szolgái, akik szívesen teljesítik Isten akaratát! Készséges akarattal szolgáljatok, mintha az Úrnak tennétek, s nem embereknek! Tudjátok, hogy mindenki, aki valami jót tesz, annak jutalmát megkapja majd az Úrtól, akár szolga, akár szabad. Ti pedig, gazdák, ugyanezt tegyétek velük, hagyjátok a fenyegetőzést, hiszen tudjátok, hogy nekik is, nektek is Uratok van az égben, s nála nincs személyválogatás.
Lk 13,22-30
Ezután bejárta a városokat és falvakat, és tanított, Jeruzsálem felé haladva. Közben valaki megkérdezte tőle: „Uram! Kevesen vannak-e, akik üdvözülnek?” Ő ezt felelte nekik: „Igyekezzetek a szűk kapun bemenni, mert mondom nektek: sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak. Amikor a családapa már felkel és bezárja az ajtót, ti kívül állva zörgetni kezdtek az ajtón, és azt mondjátok: »Uram! Nyisd ki nekünk!« Ő ezt feleli majd nektek: »Nem tudom, honnan valók vagytok.« Akkor ti ezt kezditek majd mondogatni: »Előtted ettünk és ittunk, és a mi utcáinkon tanítottál.« Ő erre azt feleli nektek: »Nem ismerlek titeket, hogy honnan valók vagytok! Távozzatok tőlem mindnyájan, ti gonosztevők!« Lesz majd sírás és fogcsikorgatás, amikor látni fogjátok Ábrahámot, Izsákot és Jákobot és az összes prófétát Isten országában, magatokat pedig kirekesztve. Jönnek majd napkeletről és napnyugatról, északról és délről, és letelepszenek az Isten országában. Mert íme, vannak utolsók, akik elsők lesznek, és vannak elsők, akik utolsók lesznek.”

Milyen legyen a Szent Pál-i – illetve krisztusi – mintát követő szülő? Autoriter vagy megengedő? Egyik sem, hanem támasszon komoly elvárásokat gyermekeivel szemben, miközben nem tulajdonságaik és teljesítményük szerint szereti őket, hanem ingyenes, vagyis létüket megelőző és feltétlen szeretettel. Ha a szülő az Úr intelmei szerint neveli, akkor sohasem keseríti meg gyermekét, mert nem lehetetlen dolgokat követel tőle, hanem csak azt, amit ő maga is boldogan és meggyőződésből tesz, s amire akaratlanul is vonzó példát ad. Ugyanez alkalmazható a tanár-diák kapcsolatra is.
A szeretetnek és a nevelésnek mindig személyre szabottnak kell lennie, mert sem szeretni, sem nevelni nem lehet egyformán. A személyre szabott nevelés azt jelenti, hogy az elvárásokban és az értékelésben, a jutalmazásban és a büntetésben alkalmazkodunk a gyermek képességeihez és adottságaihoz, odafigyelünk szükségleteire és nehézségeire, ez pedig nem más, mint az engedelmesség sajátos formája. Aki feljebb áll, annak is alá kell rendelődnie a másiknak, csak másként. Az ókeresztény korban ragyogó példákat találunk arra, hogyan élt testvérként egymás mellett az úr és a rabszolga, de az elmúlt századok arisztokratái közt is szép számmal akadtak, akik cselédjeiket és inasaikat családtagként kezelték. Tehát nem a szerepeket kell megváltoztatni, hanem alkalmazni a különböző életállapotokra és viszonylatokra a Szent Pál-i életelvet, és egymás alárendeltjeivé válni – Krisztus iránti szeretetből.
Urunk, Jézus Krisztus, Te tiszteletben tartottad a társadalmi szerepeket és rangokat, betartottad a kor illemszabályait, engedelmeskedtél Máriának és Józsefnek, később mint Úr és Mester alkalmazkodtál tanítványaid szintjéhez, és mindenekfelett engedelmes voltál a mennyei Atya iránt. Add meg nekünk kegyelmesen, hogy megtanuljuk Tőled azt a fajta engedelmességet, mely személyes, de nem személyválogató; törvénytisztelő, de nem megalkuvó; saját akaratát alárendelő, de belső identitását soha fel nem adó; s ezért képes másokat is elvezetni a lelki érettségre és az igazi szabadságra.

Ef 5,21-33 
Engedelmeskedjetek egymásnak Krisztus félelmében! Az asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek, akárcsak az Úrnak, mert a férfi feje az asszonynak, amint Krisztus is feje az egyháznak; ő a test üdvözítője. De mint ahogy az egyház Krisztusnak van alárendelve, úgy az asszonyok is mindenben a férjüknek. Ti férjek, szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat! Önmagát adta érte, hogy a víz fürdőjében az ige által megtisztítva megszentelje, és dicsővé tegye magának az egyházat, hogy sem folt, sem ránc, sem más efféle ne legyen rajta, hanem legyen szent és szeplőtlen. Ugyanígy a férfiak is úgy szeressék feleségüket, mint önnön testüket. Aki szereti a feleségét, önmagát szereti. Hiszen soha, senki sem gyűlöli a testét, hanem táplálja és ápolja, akárcsak Krisztus az egyházat, mert tagjai vagyunk az ő testének. „Ezért az ember elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és ketten egy test lesznek.” Nagy titok ez; én pedig Krisztusról és az egyházról mondom! Tehát mindegyiktek úgy szeresse a feleségét, mint önmagát, az asszony pedig tisztelje a férjét. 
Lk 13,18-21 
Akkor így szólt: „Mihez hasonló az Isten országa, mihez hasonlítsam? Hasonló a mustármaghoz, amelyet egy ember fogott, és elvetett a kertjében. Azután felnövekedett és fává lett, úgyhogy az égi madarak az ágai közt fészkeltek.” Aztán így folytatta: „Mihez hasonlítsam Isten országát? Hasonló a kovászhoz, amelyet vett az asszony, belekeverte három mérő lisztbe, amíg az egész meg nem kelt.” 

A házasság, a család az engedelmesség iskolája, ahol a leginkább szükség van arra, hogy megtanuljunk egymás alárendeltjeiként élni. Az Apostolnak azt a felszólítását, mely a feleségnek szól – „Az asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek, akárcsak az Úrnak, mert a férfi feje az asszonynak, amint Krisztus is feje az egyháznak” –, a derék férjek jól ismerik és ugyancsak szeretik idézni. A folytatás azonban sokuk figyelmét elkerüli: „Ti férjek, szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat! Önmagát adta érte…” Vagyis nemcsak a feleségek feladata, hogy alárendelődjenek férjüknek, hanem a férfiaknak is alá kell tudniuk rendelniük magukat feleségüknek, mert Krisztus is feláldozta életét, vagyis alárendelte saját akaratát Jegyeséért, az Egyházért. A házastársaknak tehát kölcsönösen egymás alárendeltjeivé kell válniuk, nem pedig megpróbálni uralkodni egymáson. 
Krisztus megváltó kegyelme azt a játékot és örömet kínálja fel nekik, hogy mindketten Isten alárendeltjeiként igyekezzenek túltenni egymáson az alárendeltségre törekvésben. S mert a szeretet gyöngéd, tapintatos és figyelmes, s még az alárendeltség címén sem akar uralkodni, az a fél, aki ügyesebbnek bizonyul, megengedi, hogy a másik is egyszer-egyszer alárendeltje lehessen, vagyis szolgálhassa őt. Az ilyen életformában akkora erő van, hogy az abszolút jövőt, az örökkévalóságot hordozza magában. Ez az a mustármag a földön, mely égig érő fává nő, ez az a kovász, amely valóban átjárja az emberiség tésztáját, ez az Isten országának kezdete. 
Urunk Jézus, segíts, kérünk, kegyelmesen, hogy egyszer s mindenkorra felhagyjunk azzal, hogy a Szentírás egy-egy kijelentésével saját kényelmünket, megalkuvásunkat s végső soron a bűn ősi struktúráit akarjuk igazolni. Add meg nekünk, hogy komolyan véve felszólításodat törekedjünk legkisebbek és utolsók lenni, s ha mások visszaélnek ezzel, gondoljunk Rád, aki a kereszten érettünk, a mi üdvösségünkért véredet ontottad.

Ef 2,19-22 
Így tehát most már nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten házanépe, az apostolok és próféták alapjára rakott épület, melynek szegletköve maga Krisztus Jézus. Benne illeszkedik egybe az egész építmény, és az Úr szent templomává növekszik. Ti is benne épültök egybe Isten lakóhelyévé a Lélekben. 
Lk 6,12-16 
Történt pedig azokban a napokban, hogy kiment a hegyre imádkozni, és az egész éjszakát Isten imádásában töltötte. Másnap magához hívta tanítványait, és kiválasztott közülük tizenkettőt. Ezeket elnevezte apostoloknak: Simont, akit Péternek is nevezett, és Andrást, a testvérét, valamint Jakabot és Jánost, Fülöpöt és Bertalant, Mátét és Tamást, Jakabot, Alfeus fiát és Simont, akit Zelótának neveznek, Júdást, Jakab fiát, és iskarióti Júdást, aki áruló lett. 

Amikor az Egyházról beszélünk, sose tegyük anélkül, hogy fel ne idéznénk magunkban azt a látomást, amelyről Szent Pál beszél a mai Szentleckében. Ő minden egyéni gyarlóságukkal együtt alkalmasnak találta és kiválasztotta tizenkét apostolát, hogy rá mint szegletkőre épülve, együtt az Egyház szilárd sziklaalapja legyenek. Nem a hasonló vérmérséklet, nem az azonos érdeklődés, nem a kölcsönös rokonszenv, de még csak nem is valami közös szent cél hozta össze ezt a tizenkét embert, hanem egyedül Jézus Krisztus személyes, kiválasztó döntése. Éppen ezért az egybeilleszkedés sem elvtelen alkalmazkodást jelentett számukra, nivellálódást a mindenki számára elfogadható minimum felé, hanem a Krisztushoz mint Szegletkőhöz való mind pontosabb és szilárdabb ragaszkodást. Ezek után már nem volt szükségük egyeztetésre, hogy mindent ugyanúgy mondjanak és csináljanak. Mindegyikük egyéniségének és körülményeinek megfelelően töltötte be hivatását, és olyan alappá vált, melyre az utánuk következők bátran építhettek. 
Amikor keresztény testvéreink, elsősorban az egyházi vezetők és felelős tisztségviselők életmódját, tevékenységét nyilvánosan bíráljuk, nem arra építünk, amit Krisztus lerakott. Nem eltakarni, elhallgatni, pláne nem letagadni kell a hibákat, hanem kijavítani – de belülről. Úgy, ahogy például Szent Ferenc és más szentek tették, akik önmagukon kezdték a reformot, anélkül, hogy bárkit is elítéltek volna. Első lépésük az volt, hogy saját életüket a krisztusi szegletkőre és az apostolok alapjára helyezték, és zseniális érzékkel úgy tudták megkülönböztetni a jót a rossztól, hogy közben nem választották el Krisztust az ő Egyházától. 
Urunk Jézus, óvj meg bennünket attól, hogy úgy tekintsünk Egyházadra, mintha kívülállók és idegenek lennénk, s attól is, hogy bármit úgy építsünk benne, hogy az nem illeszkedik az egészhez. Szent Simon, Szent Júdás Tádé és a többi apostol közbenjárására segíts minket kegyelmeddel, hogy akármit teszünk is, azt Hozzád mint Szegletkőhöz igazodva tegyük, s az apostolok Általad lerakott sziklaalapjára épülve élő kövekként kapcsolódjunk egymáshoz.

Jer 31,7-9
Mert így szól az Úr: Ujjongjatok Jákobnak örömmel, és vigadjatok a nemzetek vezére miatt! Zendítsetek dicsérő dalra, és mondjátok: „Szabadítsd meg, Uram, népedet, Izrael maradékát!” Íme, én elhozom őket észak földjéről, és összegyűjtöm őket a föld pereméről; lesz közöttük vak és sánta, várandós és szülő asszony egyaránt; nagy gyülekezetként térnek vissza ide. Sírva jönnek majd, és könyörgések közepette hozom őket; vízfolyásokhoz vezetem őket, egyenes úton, melyen nem botlanak meg; mert atyja lettem Izraelnek, és Efraim az elsőszülöttem.”
Zsid 5,1-6
Mert minden főpapot az emberek közül választanak, és az emberekért rendelnek az Istennel kapcsolatos dolgokban, hogy Isten elé vigye ügyeiket, hogy ajándékokat és áldozatokat mutasson be a bűnökért. Részvéttel tud lenni a tudatlanok és tévelygők iránt, mert ő maga is körül van véve gyöngeséggel, s így, miként a népért, úgy önmagáért is áldozatot kell bemutatnia a bűnökért. Erre a tisztségre senki sem választja önmagát, hanem akit Isten hív, mint Áront. Így Krisztus sem önmagát dicsőítette meg, hogy főpappá legyen, hanem az, aki azt mondta neki: „Fiam vagy te, ma szültelek téged.” És ahogy más helyen is mondja: „Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint.”
Mk 10,46-52
Ezután megérkeztek Jerikóba. Amikor kiment Jerikóból tanítványaival és a nagy sokasággal, a vak Bartímeus, Tímeus fia az útfélen ült és kéregetett. Amint meghallotta, hogy a Názáreti Jézus az, elkezdett kiáltozni: „Jézus, Dávid Fia! Könyörülj rajtam!” Sokan leintették őt, hogy hallgasson. Ő azonban annál jobban kiáltozott: „Dávid Fia! Könyörülj rajtam!” Jézus megállt és megparancsolta, hogy hívják őt eléje. Erre odahívták a vakot, ezekkel a szavakkal: „Bízzál! Kelj föl, hív téged!” Mire az ledobta a felső ruháját, felugrott és odament hozzá. Jézus megszólította és megkérdezte: „Mit akarsz, mit cselekedjek neked?” A vak azt felelte neki: „Mester! Hogy lássak!” Jézus erre azt mondta neki: „Menj, a hited meggyógyított téged.” Erre azonnal látni kezdett, és követte őt az úton.

Ennek az isteni kijelentésnek minden szavában megmutatkozik, mennyire szegényes a nyelv, mennyire gyönge az emberi képzelet. Hiszen Jézus isteni személyében nem teremtmény. Ő másképp, sokkal eredendőbb mélységben Fia az Atyaistennek, mint mi, a képmására alkotott teremtmények. Ő az örökkévalóságtól fogva a Fiú, bár ez a kifejezés sem pontos, hiszen az örökkévalóságban nem lehet sem kezdetről, sem időtartamról beszélni. Ez a ,ma, nem egy időbeli folyamat meghatározott részére vonatkozik, hanem az örök jelenre. A ,szültelek, sem múlt idejű, már befejezett cselekvést jelöl, hanem ebben az örök jelenidejűségben folyó isteni tettet, amely természetesen egészen más, mint a földi szülés és születés. Krisztus főpapsága éppen abban áll, hogy összeköti Isten világát a mi világunkkal (a latin pontifex szó hídverőt jelent), és a Szentlélek kiárasztása által saját kifejezhetetlen mélységű istenfiúságában részesít bennünket.
Sejtjük már, hogy sokkal többről van itt szó, mint általában egy vallási tanításról. Életről van szó, amely e földi élethez képest annyira más léptékű és kimeríthetetlen, hogy beleszédül az emberi képzelet. Jézus csodái is csak ebben az összefüggésben nyerik el végső, teljes értelmüket. Ami Bartimeussal történik a mai Evangéliumban, az a megromlott emberi természet következtében beállt fogyatékosság megszüntetése, amelynek csupán külső jele, kézzelfogható megnyilatkozása a visszanyert látás. A mélyben ennél sokkal több zajlik: az ember azon képességének helyreállítása, amellyel megpillantja a látható világ mögött Isten örökkévaló világát.
Világ Világossága, Úr Jézus Krisztus, Te mondtad: „Aki követ engem, nem jár sötétben, hanem övé lesz az élet világossága.” Köszönjük Neked a Szentháromság egy Istenbe vetett hit világosságát, mely által feltárult előttünk a létezés ősforrása és végső célja, mely által úgy látjuk a mindenséget és benne az embert, amint van, s mely által részünk lehet az örök, romolhatatlan isteni életben. Add nekünk, kérünk, kegyelmedet, hogy valahányszor nagyobb világosságra jutunk, mindannyiszor még jobban elkötelezzük magunkat a Te követésedben, aki magad vagy az Út, az Igazság és az Élet.

Ef 4,7-16 

A kegyelmet azonban mindegyikünk Krisztus ajándékozásának mértéke szerint kapta. Ezért mondja az Írás: ,,Felment a magasba, foglyokat vitt magával, s ajándékokat adott az embereknek.” Az pedig, hogy ,,felment”, mi mást jelent, mint hogy le is szállt a föld alsó részeire? Aki leszállt, ugyanaz, mint aki felment, feljebb minden égnél, hogy betöltsön mindent. Ő tett egyeseket apostollá, másokat pedig prófétává vagy evangélistává, ismét másokat pedig pásztorrá és tanítóvá, hogy alkalmassá tegye a szenteket a szolgálat végzésére Krisztus testének felépítése céljából, amíg mindnyájan eljutunk a hitnek és Isten Fia megismerésének egységére, az emberi érettségre, olyan életkorra, amelynek mércéje Krisztus teljessége; hogy ne legyünk már ingatag gyermekek, és ne vessen minket ide-oda a tanítás bármely szélfúvása emberi megtévesztéssel és tévedésbe ejtő álnoksággal. Ellenkezőleg, járjunk az igazság szerint szeretetben, és mindenben nőjünk fel őhozzá, Krisztushoz, aki a fej. Általa az egész test, az összekötő ízek segítségével egybefogva és összetartva, minden egyes rész sajátos tevékenységével gondoskodik saját növekedéséről, hogy felépüljön a szeretetben. 
Lk 13,1-9 
Éppen abban az időben voltak ott néhányan, akik hírt hoztak neki azokról a galileaiakról, akiknek a vérét Pilátus az áldozatukéval vegyítette. Ő ezt felelte nekik: ,,Azt hiszitek, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak a többi galileainál, mivel mindezt elszenvedték? Mondom nektek: Nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, mindnyájan ugyanígy elvesztek. Vagy az a tizennyolc, akire Síloében rádőlt a torony, és megölte őket? Azt hiszitek, hogy vétkesebbek voltak minden más embernél, aki Jeruzsálemben lakik? Mondom nektek: Nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, mindnyájan ugyanígy elvesztek.” (...) 

Annak a bizonyos lelki egységnek, amelyről tegnapi elmélkedésünkben volt szó, s amelyen kívül minden más egység törékeny és mulandó, a mai Szentlecke újabb dimenzióját bontja ki. Emberi próbálkozásaink kudarcán túl új út nyílik az igazi egység megvalósulása felé: a hit és Isten Fiának, Jézus Krisztusnak megismerése, mégpedig közös megismerése. Lehetséges, hogy vannak barátaink, ismerőseink, akikkel gyakrabban találkozunk és beszélgetünk, talán az ízlésünk is jobban megegyezik, mint hittestvéreinkkel, mégis, Isten országa sokkal szorosabb kötelék, sokkal mélyebb egység, mint a földi barátkozások. 
Az egység, amelyre Isten hív minket, felülmúl minden érdekazonosságot, érzelmi harmóniát, ám csak Jézus Krisztus megismerésében lehetséges. Ezért az Egyházban lévő egység a legmélyebb, a legvalóságosabb, ugyanakkor a legveszélyeztetettebb is, mert ha nem tudatosítjuk és nem vállaljuk, betemetődik, és talán örökre elszakadhatunk egymástól. Mindez arra is rávilágít, hogy meglett emberré, a krisztusi mérce szerinti érettségre felnőttségre jutni nem lehet közösség nélkül. Ám ehhez a közösséghez is többre van szükség, mint amit a kölcsönös rokonszenv, a közös érdeklődés, sőt, még annál is, mint amit a vallási tanításban való egyezés nyújthat. Az igazi egységre csak a Jézus Krisztusba vetett személyes hit és az ebből kinövő egzisztenciális párbeszéd által juthatunk, amely már az örök élet kezdete. 
Urunk Jézus, kérjük kegyelmedet, hogy felnőjünk Hozzád, s eljussunk a Te életkorod teljességére, arra a közösségre és egységre, melyben Te vagy az Atyával és a Szentlélekkel, melyért az utolsó vacsorán imádkoztál, s melyre a Szentlelket szívünkbe árasztva akarsz elvezetni.

Ef 4,1-6 
Kérlek tehát titeket, én, aki fogoly vagyok az Úrban, éljetek méltó módon ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptatok, teljes alázatosságban, szelídségben és türelemben. Viseljétek el egymást szeretettel. Igyekezzetek megtartani a lelki egységet a béke kötelékében. Egy a test és egy a Lélek, amint hivatásotok is egy reménységre szól. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Egy az Isten és mindeneknek Atyja, aki mindenek fölött áll, mindent áthat, és mindenben benne van. 
Lk 12,54-59 
Ezután a tömeghez is szólt: „Amikor látjátok, hogy nyugatról felhő támad, mindjárt azt mondjátok: „Jön az eső”, és úgy is lesz; amikor délről fúj a szél, azt mondjátok: „Forróság lesz”, és meglesz. Képmutatók! Az ég és föld jeleiből tudtok következtetni, ezt az időt miért nem tudjátok hát megítélni? Miért nem jöttök rá magatok, hogy mi az igazság? Mikor pedig ellenfeleddel az elöljáróhoz mész, útközben igyekezz megegyezni vele, nehogy a bíróhoz hurcoljon, s a bíró átadjon a börtönőrnek, a börtönőr pedig börtönbe vessen. Mondom neked, ki nem jössz onnan, míg az utolsó fillért meg nem fizeted.” 

Sajnos keresztények között is előfordul, hogy nem férnek meg egymással, s a békesség kedvéért – legalábbis időlegesen – térben el kell távolodniuk. Sokatmondó Ábrahám és Lót esete, akik nagy gazdagságuk miatt többé már nem fértek el ugyanazon a területen, ezért egyikük jobbra, másikuk balra ment új földet keresni. Úgy látszik, csak a lélekben szegények tudnak egymás mellett élni, és elviselni egymást szeretettel. De el kell is távolodni egymástól, ez nem jelenti azt, hogy a lelki egységet fel szabad felbontani. Ellenkezőleg: azt minden körülmények között igyekezni kell fenntartani, hiszen a ’lelki’ szó nem jámbor, ám üres frázis annak leplezésére, hogy gyakorlatilag már semmi közünk egymáshoz, hanem a Szentlélekben való egységet jelenti, mely a Szentháromság egy Istenben összekapcsol minket. Fizikailag eltávolodhatunk, lélekben azonban nem kerülhetünk olyannyira távol egymástól, hogy megszűnne köztünk a szeretet, a kölcsönös jóakarat. 
Fokozottan érvényes ez a házasságra, amely éppen azért is kiváló módon a szentség útja, mert ott az elválást isteni rendelés tiltja, ezért a felek szinte kényszerítve vannak arra, hogy minden körülmények között igyekezzenek „elférni” egymás mellett, a Jézus Krisztus keresztjével való teljes azonosulás által valóban lelki szegénnyé válva. Hasonlóképpen a monasztikus szerzetességben, ahol egy életen át közös monostorban élve nem kerülheti ki egyik testvér a másikat, nem kérheti áthelyezését csak azért, mert nehezére esik elviselni a közösség valamelyik tagját. Neki éppen ezek a rendtársak adattak, nem mások, s a nehezen elviselhető testvérek elfogadása által juthat csak üdvösségre. 
Urunk Jézus, állj mellettünk kegyelmeddel, hogy minden nehézség dacára kitartsunk a szeretet közösségében, elfogadva, hogy olykor mi magunk is kereszt vagyunk a másik számára. Segíts, hogy békében éljünk mindenkivel, akivel csak lehet, és közösségünk kegyelemközlő eszköz, otthon lehessen azok számára is, akiknek valamilyen okból sem szerető család, sem befogadó közösség nem jutott osztályrészül.

Ef 3,14-21 
Ezért hajtom meg térdemet az Atya előtt, akitől minden nemzetség nevét nyerte a mennyben és a földön: Adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy megerősödjetek benső emberré az ő Lelke által, hogy Krisztus a hit által a szívetekben lakjék, s a szeretetben meggyökerezve és megalapozva fel tudjátok fogni az összes szentekkel együtt, mi a szélesség és a hosszúság, a magasság és a mélység, és megismerhessétek Krisztus szeretetét is, amely minden ismeretet meghalad, s beteljetek Isten egész teljességével. Annak pedig, aki a bennünk munkálkodó erőnél fogva mindent megtehet bőségesen azon túl is, amit mi kérünk vagy megértünk, dicsőség legyen az egyházban és Krisztus Jézusban minden nemzedéken át örökkön-örökké! Ámen. 
Lk 12,49-53 
Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre; s mennyire szeretném, ha már fellobbanna! Keresztséggel kell megkeresztelkednem, és mennyire vágyom utána, amíg be nem teljesedik! Azt gondoljátok talán: azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Mondom nektek: nem, hanem széthúzást. Mert mostantól fogva ha öten lesznek egy házban, meghasonlanak, hárman kettő ellen, és ketten három ellen. Meghasonlik az apa a fiával és a fiú az apjával; az anya a lányával és a lány az anyjával; az anyós a menyével és a meny az anyósával.”

Amióta Ádám vétkével megsebződött Isten és ember kapcsolata, az emberi kapcsolatok is megromlottak. Ahol emberek vannak, előbb-utóbb mindenütt megjelenik az ellentét és a megoszlás, s ahogy a mai Evangéliumban olvassuk, a Jézussal kapcsolatos állásfoglalás is szembenállást okoz. Számos olyan közösség létezik – néhány formálisan még az Egyházhoz is tartozik –, amely nem az Atyától való, mert a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége tartja össze, ezek pedig nem az Atyától származnak. 
Az olyan, templomban kötött házasság, melynek a test kívánsága az alapja, nem keresztény házasság, hanem csak ösztönök irányította látszatközösség, mely tönkremegy a legkisebb konfliktus miatt. Az a gazdasági társulás, amely a szemek kívánságára épül, nem lehet az Atyától való közösség, csak érdekcsoport, amely ahogy a különböző érdekek szembekerülnek egymással, felbomlik. S az a csoportosulás, melyet az élet kevélysége fog össze (ez a legveszélyesebb), nemcsak hogy nem az Atyától való, de – előbb rejtetten, később pedig egészen nyíltan – istenellenes szövetkezés, melyben azonban eleve benne van a széthúzás feszítőereje, amely előbb-utóbb szétrobbantja az egészet. Csak az a közösség maradhat meg tartósan, csak annak a közösségnek van – tagjai gyarlósága ellenére is – hosszú távon jövője, amely az Atyától való, krisztusi alapra épül, s a Szentlélek egyesítő erejében áll fenn. Minden más – még az Egyházon belül is – pusztulásra van ítélve.
Urunk Jézus, mint a Te titokzatos testednek, az Egyháznak tagjai Szent Pál apostollal együtt meghajtjuk térdünket mennyei Atyád előtt, akitől minden közösség származik a mennyben és a földön. Kérünk, állj mellettünk kegyelmeddel, hogy ne a megoszlás és széthúzás szelleme, hanem az egység és a szeretet Lelke uralkodjék bennünk és közöttünk, s lobbantsa lángra szívünkben a tiszta isten- és emberszeretet tüzét.

Ef 3,2-12 
Bizonyára hallottátok, hogy Istennek milyen kegyelmi adományában részesültem a ti javatokra, vagyis azt, hogy kinyilatkoztatásból megismertem (...) Krisztus titkát, amely más nemzedékek idejében nem volt ismert az emberek fiai előtt, úgy ahogyan most a Lélek által kijelentette szent apostolainak és prófétáinak: azt ugyanis, hogy a pogányok Krisztus Jézusban társörökösök, tagjai az egy testnek, és együtt részesülnek az ígéretben az evangélium által. Ennek lettem én szolgája Isten kegyelmének adományából, melyet nekem juttatott hathatós ereje szerint. Nekem, az összes szent közül a legkisebbnek jutott osztályrészül ez a kegyelem: hirdetni a pogányoknak Krisztus felfoghatatlan gazdagságát. (...) 
Lk 12,39-48 
Azt is tudjátok meg: ha tudná a házigazda, hogy melyik órában jön a tolvaj, nem engedné betörni a házába. Ti is legyetek készen, mert amelyik órában nem is gondoljátok, eljön az Emberfia.” Péter ekkor megkérdezte: „Uram! Nekünk mondod ezt a példabeszédet, vagy mindenkinek?” Az Úr így válaszolt: „Mit gondolsz, ki az a hű és okos intéző, akit az úr a házanépe fölé rendel, hogy idejében kiadja részüket az élelemből? Boldog az a szolga, akit ura ebben a munkában talál, amikor megérkezik. Bizony, mondom nektek: minden vagyona fölé rendeli őt. De ha ez a szolga azt mondja magában: „Késik az én uram”, és verni kezdi a szolgákat és szolgálókat, eszik-iszik és részegeskedik, megjön annak a szolgának az ura azon a napon, amelyen nem várja, és abban az órában, amelyet nem ismer. Kegyetlenül megbünteti és a hűtlenek sorsára juttatja. Az a szolga pedig, aki ismerte ura akaratát, de nem hajtotta végre azt és nem cselekedett akarata szerint, sok verést fog kapni. Aki pedig nem ismerte, és úgy tette azt, amiért büntetést érdemel, kevesebb verést kap. Mert attól, akinek sokat adtak, sokat fognak követelni, és attól, akire sokat bíztak, többet fognak számon kérni. 

Ha kis kegyelmet kapunk Istentől (bár a kis kegyelem is nagy, csak nem értékeljük eléggé), lehet, hogy nagyra tartjuk magunkat (mert az ember hajlamos saját érdemének tulajdonítani azt is, hogy Isten kegyelmében részesült), ha azonban megkapjuk a legnagyobb kegyelmet, Krisztus felfoghatatlan gazdagságának ismeretét, illetve ha végre rádöbbenünk, hogy mit is kaptunk ezzel az ajándékkal, akkor egészen bizonyos, hogy a szentek, vagyis az Egyház tagjai közül a legkisebbnek és a legnyomorultabbnak fogjuk tartani magunkat (s persze a legboldogabbnak is). Ha hiszünk Jézus Krisztusban, az Isten Fiában, akkor felfoghatatlan gazdagságában is részesülünk, de csak annyiban, amennyiben szívünk is Krisztus misztériumában dobog, amennyiben valóban ő a mindenünk. 
Valójában miért is félünk belebocsátkozni az ő végtelen gazdagságának tengerébe? Attól tartunk, hogy valóban kicsinyek és kiszolgáltatottak leszünk, Isten „vakító szegényei” (Vasadi Péter), akiknek Jézus Krisztuson kívül semmijük sincs? Megriaszt, hogy a világ kinevet és eltaszít magától? Vagy attól félünk, hogy lelepleződik gyalázatos bűneinknél is szégyenletesebb hálátlanságunk? Esetleg attól, amit a mai Evangélium utolsó mondatával üzen az Úr: „Attól, akinek sokat adtak, sokat fognak követelni, és attól, akire sokat bíztak, többet fognak számon kérni”? 
Urunk Jézus, kérünk, add kegyelmedet, hogy ne féljünk vállalni a Hozzád tartozás méltóságát, annak valamennyi következményével együtt. Segíts, hogy a legkülönbözőbb módokon és helyzetekben, szavainkkal és tetteinkkel, egész életünkkel hirdethessük kortársainknak szent evangéliumodat. Ne engedd, hogy hűtlen szolgák, előírt tervet teljesítő, számító ügynökök legyünk, hanem hűséges munkatársaid, akiket a Te szereteted sürget, mert ha a földön megpróbáltatások várnak is ránk, már itt részesei vagyunk a Te mérhetetlen gazdagságodnak.

Ef 2,12-22 
Akkoriban Krisztus nélkül éltetek, idegenek voltatok Izrael közösségétől, kívül álltatok az ígéret szövetségein, remény nélkül és Isten nélkül éltetek ezen a világon. Most azonban Jézus Krisztusban ti, akik egykor távol voltatok, közel jutottatok Krisztus vére által. Mert ő a mi békességünk, aki a két népet eggyé tette, és a közöttük lévő válaszfalat, az ellenségeskedést lebontotta saját testében. A tételes parancsokból álló törvényt megszüntette, hogy mint békeszerző, a kettőt egy új emberré teremtse önmagában, és mindkettőt egy testben engesztelje ki Istennel a keresztfa által, megölve az ellenségeskedést saját magában. Eljött, hogy békét hirdessen nektek, akik távollévők voltatok, s békét a közel lévőknek; mert általa van mindkettőnknek szabad utunk egy Lélekben az Atyához. Így tehát most már nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten házanépe, az apostolok és próféták alapjára rakott épület, melynek szegletköve maga Krisztus Jézus. Benne illeszkedik egybe az egész építmény, és az Úr szent templomává növekszik. Ti is benne épültök egybe Isten lakóhelyévé a Lélekben. 
Lk 12,35-38 
Legyen a csípőtök felövezve, a lámpásotok pedig meggyújtva. Hasonlítsatok azokhoz az emberekhez, akik urukat várják, mikor visszatér a menyegzőről, hogy mihelyt jön és zörget, azonnal ajtót nyissanak neki. Boldogok azok a szolgák, akiket az úr ébren talál, amikor megérkezik. Bizony, mondom nektek: felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, aztán megy, és kiszolgálja őket. S ha a második őrváltáskor vagy a harmadik őrváltáskor jön, és így találja őket, boldogok azok a szolgák. 

Három nagy valóság hiányzik a hitre nem jutott ember életéből: Krisztus, a reménység és a békesség; s ez a három egy, mert ahogy a mai Szentleckében Krisztus a mi békességünknek mondatik, más helyen azt találjuk, hogy Krisztus a mi reménységünk. Valójában tehát a békére és reményre szomjazó ember nem valamire vágyik, hanem magára Jézus Krisztusra. Van persze valamiféle reményük a Krisztust nem ismerőknek is, hiszen a pogányok is hittek egyfajta túlvilági életben, ahol a lélek árnyként él tovább, ez a sápadt reménység azonban össze sem hasonlítható azzal az új reménységgel, melyet Húsvét hajnala ragyogtatott fel a testében megdicsőült Jézus Krisztusban. A keresztény reménység nem azonos az Ószövetségben fokozatosan kibontakozó reménykedéssel sem, amely abban állt, hogy az igazak az idők végén majd feltámadnak: a kereszténység abban remél, ami már megtörtént és végbement Jézus testének megdicsőülésében. Ezért a mi reménységünk tárgya nem is a világvégi feltámadás, hanem maga az Úr Jézus Krisztus! 
Különösen is felragyog ez a misztérium elhagyatottságunk sötét éjszakájában, amikor lehullottak a csillagok, és a hold sem világít, amikor igazságtalannak érezzük a sorsunkat, és talán létezésünk értelmét is megkérdőjelezzük. Ő nem hagy cserben minket, soha meg nem feledkezik rólunk, mert pótolhatatlan vagyunk számára a szeretet isteni titkának örvénylő mélységeiben. Az ember, aki személy, sohasem találhatja meg lelke békéjét tárgyakban vagy személytelen dolgokban, csak egy másik személyben, szívének végső nyugalmát pedig nem lelheti meg másutt, csak a végtelenül és örökké szerető személyek közösségében, a Szentháromság egy Istenben. 
Urunk Jézus, add kegyelmedet, hogy a mai Evangélium szolgáját követve felövezzük magunkat, meggyújtsuk szívünkben az eljöveteledbe vetett reménység gyertyáját, és így várjuk érkezésedet. Ne engedd, kérünk, hogy elborítson az elkeseredés és kétségbeesés parttalan érzése, hanem a legkilátástalanabb helyzetben is megtapasztaljuk azt a békességet, amely nem más, mint a Te titokzatos jelenléted, végső eljöveteled előtti kegyelmi látogatásod.

Ef 2,1-10 
Titeket is életre keltett, akik halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt, amelyekben éltetek egykor ennek a világnak szokása szerint, a levegőben uralkodó fejedelemnek engedelmeskedve, annak a léleknek, amely most a hitetlenség fiaiban működik. Egykor mi is mindnyájan ezek között éltünk, mikor követtük testünk vágyait, és teljesítettük a test és az érzékek kívánságait. Természetünknél fogva a harag fiai voltunk, akárcsak a többiek. De Isten, aki gazdag az irgalmasságban, igen nagy szeretetéből, mellyel szeretett minket, noha bűneink miatt halottak voltunk, Krisztussal együtt életre keltett – az ő kegyelméből üdvözültetek –, vele együtt feltámasztott, és az égiek közé helyezett el Jézus Krisztus által, hogy megmutassa a jövendő időkben kegyelmének bőséges gazdagságát hozzánk való jóvoltából Krisztus Jézusban. Mert kegyelemből üdvözültetek a hit által. Ez nem tőletek van, hanem Isten ajándéka: nem tettek által, hogy senki se dicsekedjék. Hiszen az ő műve vagyunk, Krisztus Jézusban jótettekre teremtve, amelyeket Isten előre elkészített, hogy bennük éljünk. 
Lk 12,13-21 
(...) Példabeszédet is mondott nekik: „Egy gazdag embernek a földje bőséges termést hozott. Akkor így gondolkozott magában: »Mit tegyek? Nincs hová gyűjtsem a termésemet.« Majd azt mondta: »Ezt fogom tenni: Lebontom magtáraimat, nagyobbakat építek, és oda gyűjtöm minden termésemet és vagyonomat. Azután azt mondom lelkemnek: Én lelkem! Van sok javad, sok esztendőre eltéve; nyugodjál, egyél, igyál, élvezd az életet!« Isten azonban így szólt hozzá: »Esztelen! Még az éjjel számon kérik tőled lelkedet. Kié lesz mindaz, amit szereztél?« Így jár az, aki kincset gyűjt magának, és nem az Istenben gazdag.” 

Mi a bűne – az éppenséggel a jelen világ értékrendjét megtestesítő – gazdag embernek a mai Evangéliumban? Látszólag semmi, Isten mégis esztelennek nevezi. Három szintje van ugyanis az Istentől való elfordulásnak, vagyis a lelki halálnak. Az első a világ szokásai szerint való, önközpontú élet. Első pillantásra úgy tűnhet, a keresztény erkölcs szempontjából nincs benne semmi kivetnivaló, ám felettébb veszélyes, mert szélesre tárja a kaput a kísértések előtt, s szinte önműködően termeli ki a második réteget, a bűnöknek az ember életét keresztül-kasul behálózó, áthatolhatatlan szövedékét. Van azonban a bűnön túl egy harmadik réteg, egy még mélyebb valóság: a gonosz lélek uralma. A világ ártatlannak tűnő divatjain és értékrendjén keresztül maga a sátán akar egyre jobban uralomra jutni az életünkben, hogy a végén nyíltan kimondja: „Ha leborulva imádsz engem...” 
Gondoljuk csak meg: a názáreti Szent Család életére nem volt jellemző az a könnyed, gondtalan életvitel, amely a fogyasztói társadalom sajátja, miközben nap mint nap ezrek és ezrek halnak éhen. A szentek életében nyoma sincs azoknak a szokásoknak, melyeket minden további nélkül elfogad a mai közízlés és szentesít a modern európai morál: egy kis flört, jókedvű italozás, kihívó öltözködés, állandó dübörgő zene, a világi törvények ügyes kijátszása és az isteni parancsok sajátos értelmezése... S ahogy a világ szokásai szerinti élet önzésbe és bűnbe fullad, úgy a krisztusi értékrendre, megszentelt hagyományra épülő, elkötelezett keresztény élet erényeket terem. 
Urunk Jézus, kérünk, állj mellettünk kegyelmeddel a rossz elleni küzdelemben. Segíts, hogy szakítani tudjunk a világ szokásaival, és helyettük kialakítsuk a keresztény lét mindennapjainkat átszövő szokásait. Erősíts meg a bűnök elleni harcban, hogy hadat üzenjünk a rossz hajlamoknak, s helytálljunk a kísértések idején. Végül tégy bátorrá és elszánttá, hogy újra meg újra tudatosan, határozottan és egyértelműen ellentmondjunk a gonosz szellemnek.

Iz 53,10-11
De az Úrnak úgy tetszett, hogy összetörje betegséggel. Ha odaadja engesztelő áldozatul életét, meglátja majd utódait, hosszúra nyújtja napjait; és az Úr tetszése az ő keze által teljesül. Lelkének gyötrelme után meglátja a világosságot, megelégedett lesz; tudásával szolgám igazzá tesz sokakat, és bűneiket ő hordozza.
Zsid 4,14-16
Mivel tehát olyan kiváló főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, tartsunk ki a hitvallás mellett. Mert nem olyan főpapunk van, aki nem tud részvéttel lenni gyöngeségeink iránt, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűnt kivéve. Járuljunk ezért bizalommal a kegyelem trónja elé, hogy irgalmasságot nyerjünk, és kegyelmet találjunk az alkalmas időben való segítségre.
Mk 10,35-45
Ekkor eléje járultak Zebedeus fiai, Jakab és János, és így szóltak: „Mester! Azt akarjuk, hogy amit kérünk, tedd meg nekünk.” Ő megkérdezte tőlük: „Mit akartok, hogy megtegyek nektek?” Azt felelték: „Tedd meg nekünk, hogy egyikünk a jobbodon, másikunk pedig a bal oldaladon ülhessen a te dicsőségedben.” Jézus erre azt mondta nekik: „Nem tudjátok, mit kértek. Tudtok-e inni a pohárból, amelyből én iszom? Vagy meg tudtok-e keresztelkedni a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem?” Ők azt felelték neki: „Meg tudunk.” Ekkor Jézus azt mondta nekik: „A pohárból, amelyből én iszom, inni fogtok ugyan, és a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem, ti is meg fogtok keresztelkedni. De azt megadni, hogy a jobbomon vagy a balomon ki üljön, az nem az én dolgom. Az azoké lesz, akiknek készítették.” Amikor a tíz meghallotta ezt, haragudni kezdtek Jakabra és Jánosra. Jézus azonban magához hívta őket, és azt mondta nekik: „Tudjátok, hogy akiket a nemzetek fejedelmeknek tekintenek, azok uralkodnak rajtuk, és a nagyok hatalmaskodnak felettük. Köztetek azonban ez nem így van, hanem aki nagy akar lenni, az legyen a ti szolgátok; aki pedig első akar lenni köztetek, az a szolgája lesz mindenkinek. Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.”

A mi fogalmaink szerint az, aki erős, nem tud együttérezni gyöngeségeinkkel; az, aki tökéletes, nem tudja elnézni, hogy mi tökéletlenek vagyunk; s az, aki bűntelen és tiszta, nem is tudja elképzelni, mik azok a kísértések, melyek nap mint nap leselkednek ránk. Úgy gondoljuk, csak az tud megérteni bennünket, aki maga is ugyanazzal a nehézséggel küszködik, mint mi, s csak az tud igazán együttérezni velünk és segíteni rajtunk, aki egyszer-kétszer maga is elbukott. A mai Szentlecke fényében ezt a közkeletű tévedést le kell lepleznünk és el kell vetnünk. Ha Jézus Krisztus emberebb ember lehetett volna és jobban átérezhette volna gyöngeségeinket a bűn megismerése által, egészen biztosan követett volna el bűnt. Csakhogy a bűn nem emberségünk, hanem csak megromlott emberi természetünk velejárója.
Más a helyzet a kísértéssel. Ha Krisztus mentesült volna a próbatételtől, nem lehetett volna igazi ember, s nem is tudna együttérezni velünk. A mai nap örömhíre ezzel szemben éppen az, hogy ő is kísértést szenvedett, akárcsak mi, de mivel nem engedett neki, van ereje, hogy minket is megszabadítson. Mert Jézus Krisztus nem az emberfeletti ember csodálatra méltó, egyszersmind félelmetes ideáljának megvalósítója, hanem ennél sokkal több: a valódi erő, a valódi tökéletesség, a valódi bűntelenség és tisztaság megtestesítője. Ezért ő úgy tud erős, tökéletes és tiszta lenni, hogy közben együttérez mások gyöngeségeivel.
Szabadító Jézus Krisztus, aki áthatoltál az egeken, s aki át tudsz hatolni a mi gyarlóságunk sötét fellegein is! Köszönjük Neked, hogy nem elnéző vagy irántunk, nem úgy tekintesz ránk, mintha minden rendben lenne velünk, hanem valóságosan elveszed minden bűnünket. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy azt, ami ebből a mi részünk, hogy bizalommal Eléd járulunk, és engedjük, hogy gyöngeségeinken keresztül megmutatkozzék a Te szereteted halhatatlan ereje, készségesen megtegyük, s megtanuljunk Tőled megértéssel, együttérzéssel tekinteni minden testvérünkre.

Ef 1,15-23 
Ezért én is, miután hallottam az Úr Jézusban való hitetekről és az összes szent iránti szeretetetekről, nem szűnök meg hálát adni értetek, megemlékezve rólatok imádságaimban, hogy Urunk, Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás Lelkét, hogy megismerjétek őt. Világosítsa meg lelki szemeteket, hogy tudjátok, milyen reményre hívott meg titeket, milyen gazdag dicsőséges öröksége a szentek számára, és milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma rajtunk, akik hiszünk. Hatalmas erejének hatékonyságát Krisztusban mutatta meg, amikor feltámasztotta halottaiból és jobbjára állította a mennyekben, minden fejedelemség és hatalmasság, erő és uralom, és minden név fölé, amelyet nemcsak ezen a világon említenek, hanem a jövendőben is. Mindent a lába alá vetett, s megtette őt mindenek fölött álló főnek az egyházban, amely az ő teste, és annak a teljessége, aki mindent mindenben betölt. 
Lk 12,8-12 
Mondom pedig nektek: Aki megvall engem az emberek előtt, azt az Emberfia is megvallja Isten angyalai előtt. Aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt Isten is megtagadja angyalai előtt. Ha valaki az Emberfia ellen szól, bocsánatot nyer; de aki a Szentlelket káromolja, annak nincs bocsánat. Mikor pedig a zsinagógába, elöljárók és hatóságok elé hurcolnak benneteket, ne aggódjatok azon, hogy hogyan és mivel védekezzetek, vagy mit mondjatok, mert a Szentlélek megtanít benneteket abban az órában, hogy mit kell mondanotok.”

A napi szentírásolvasás és elmélkedés néha vigasztalással tölt el, máskor felszólít, ismét máskor pedig olyan, mintha holt szöveg lenne csupán, mely nem mond semmit. Az olvasmányok a leplek, melyek Jézust rejtik, s ahogy közelebbről megvizsgáljuk, megdöbbenve tapasztaljuk, hogy a leplek alatt nincs senki, a sír üres. Ez az üresség, mely az Írásokból tátong, csak felnagyítja saját belső ürességünket, s előbb kényelmetlen, majd nyugtalanító érzést kelt bennünk, a végén pedig megrémít, már-már kétségbe ejt. Megízleljük azt az állapotot, amilyen sötét, puszta és kietlen volt a világ a teremtés hajnalán, mielőtt Isten Lelke lebegett volna a vizek felett. Maga a Szentírás is élettelen szöveg őnélküle, sőt még annál is rosszabb, mert a betű öl, s csak a Lélek az, aki éltet. 
Azonban jön Húsvét hajnalának angyala, és figyelmeztet: „Miért keresitek a holtak között az élőt? Nincsen itt, feltámadt!” A Szentírásban jelenlévő Urat nem tarthatja fogva senki szűkös gondolat- és érzésvilágának sírja: ő nincsen a mindennapi rutintól elszürkített bibliaolvasásban, nincsen a pusztán elméleti szövegmagyarázatban, nincsen a saját megalkuvásaink igazolását kereső értelmezésben, mert a Bibliában is a Szentlélek által él. A Szentlélek támasztja fel minden alkalommal a mondatok és szavak sírboltjából, ha valóban vele akarunk találkozni. Pontosabban szólva: minket támaszt fel halottainkból, minket emel fel abba a magasságba, ahol ő van, s ahonnét a sugalmazott szentírási igék valók, hogy elvont tanításnál, tudományos magyarázatnál elmondhatatlanul többet adjon: kicsiny fénysugarat, mely megvilágosítja elménk homályait, apró szikrát, amely lángra lobbantja szívünket, mint az emmauszi tanítványokét. 
Urunk Jézus, gyújts világosságot szívünkben Szentlelkeddel, hogy a napi szentírásolvasásban és elmélkedésben valóban Veled találkozhassunk, s végre megértsük, ne csupán az eszünkkel, hanem egész lényünkkel, hogy milyen reménységre hívott meg minket az Atya, hogy milyen gazdag az a fölséges örökség, amelyet a szenteknek, vagyis nekünk készített, és hogy milyen mérhetetlenül nagy a hatalma felettünk – olyan nagy, hogy a halálból is feltámaszt minket, és Veled együtt dicsőséges jobbjára emel.

2Tim 4,9-17a
Siess, jöjj hozzám mielőbb! Démász ugyanis elhagyott a világ szeretete miatt, és elment Tesszalonikibe, Krescensz Galáciába, Títusz pedig Dalmáciába. Egyedül Lukács van velem. Márkot is vedd magadhoz, és hívd el: jó hasznát tudom venni a szolgálatban. Tichikuszt elküldtem Efezusba. A köpenyemet, amelyet Troászban Karpusznál hagytam, arra jöttödben hozd magaddal, úgyszintén a könyveket is, de legfőképpen a pergameneket. A rézműves Alexander sok rosszat tett velem; az Úr majd megfizet neki tettei szerint. Te is óvakodj tőle, nagyon ellene szegült ugyanis szavainknak. Első védekezésem alkalmával senki sem volt mellettem, mindenki cserbenhagyott, – ne tudassék be nekik! De az Úr mellém állt, és erőt adott nekem, hogy az igehirdetés befejeződjék általam, s tudomást szerezzen róla az összes pogány. Ezért megszabadultam az oroszlán torkából.
Lk 10,1-9
Ezek után az Úr kiválasztott más hetvenkettőt, és elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helységbe, ahova menni készült. Azt mondta nekik: ,,Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek azért az aratás Urát, küldjön munkásokat az aratásába. Menjetek! Íme, úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Ne vigyetek erszényt, se tarisznyát, se sarut, és az úton senkit se köszöntsetek. Ha valamelyik házba bementek, először ezt mondjátok: ,,Békesség e háznak!” Ha a békesség fia lakik ott, rászáll a ti békességtek; ha pedig nem, visszaszáll rátok. Maradjatok ugyanabban a házban, egyétek és igyátok, amijük van, mert méltó a munkás a maga bérére. Ne járjatok házról-házra. Ha valamelyik városba betértek, és ott befogadnak titeket, egyétek, amit elétek tesznek. Gyógyítsátok meg az ott lévő betegeket, és mondjátok nekik: ,,Elközelgett hozzátok az Isten országa.”

Sajátos öröm felfedezni Urunk egy-egy szavában, cselekedetében, hogy azzal mintha épp a mi utunkat, hivatásunkat jelölné ki. Így lehetett Szent Lukács Jézusnak a mai Evangéliumban hallott szavaival, melyek többszörösen is neki szóltak. Szent Pál társaként sokat utazott az evangélium érdekében; átélhette a kiszolgáltatottságot, az evangéliumi szegénységet, de azt is, hogy mit jelent a krisztusi békesség hordozójának és hírnökének lenni. Mint orvos különösen is magára vonatkozónak érezhette a felhívást: „Gyógyítsátok meg a betegeket!”
A mai Szentleckéből – mely tele van hétköznapi dolgokkal, esetlegességekkel s Szent Pál férfiasan visszafogott panaszkodásával amiatt, hogy a hozzá legközelebb állók, közvetlen munkatársai is cserben hagyták és fájdalmat okoztak neki – nyilvánvaló, hogy az ősegyház élete sem volt tiszta, felhőtlen idill. Isten országa sem akkor, sem most nem emberi gyarlóságoktól mentes, szép, felhők feletti világ, hanem bennünk és köztünk épülő valóság, melyet a mi erőfeszítéseink és gyengeségeink, elviselt és önként vállalt szenvedéseink is alakítanak. Az Úr pedig nemcsak titokzatos jelenlétével, belső vigasztalásával van segítségünkre, hanem azok által is, akiket mellénk rendelt, s akik hűséges ragaszkodásukkal tartják bennünk a lelket a nehéz időkben. A mai ünnepen adjunk hálát azért, hogy kegyelmével mellettünk is ott áll az Úr, és evangéliumával Szent Lukács.
Urunk Jézus, köszönjük Neked, hogy miközben Szent Lukács és a többi evangélista írásait olvassuk, s az elmélkedés folyamán ítéleted alá helyezzük életünket, magunkon érezhetjük a Te szelíd és irgalmas tekintetedet; miközben megtanuljuk, hogy Nélküled senkik és semmik vagyunk, arról is tapasztalatot szerzünk, hogy megnyugtató és igaz békességet adó jóváhagyásoddal elismered gyatra, de hűséges fáradozásunkat. Szent Lukács közbenjárására add meg, kérünk, kegyelmesen, hogy a Te küldötteidként mi is egész életünkkel az isteni irgalmasság hírnökei lehessünk.

Ef 1,3-10 
Áldott legyen Urunknak, Jézus Krisztusnak Istene és Atyja, aki Krisztusban minden mennyei, lelki áldással megáldott minket. Mert kiválasztott minket őbenne a világ megteremtése előtt, hogy szentek és szeplőtelenek legyünk előtte a szeretetben. Eleve arra rendelt minket, hogy fiaivá fogadjon Jézus Krisztus által, akaratának jóságos tetszése szerint, és magasztaljuk dicsőséges kegyelmét, amellyel megajándékozott minket szeretett Fiában. Benne van számunkra a megváltás az ő vére által, a bűnök bocsánata, kegyelme gazdagságának megfelelően, amelyet igen bőségesen juttatott nekünk minden bölcsességgel és ismerettel. Megismertette ugyanis velünk akaratának a titkát jóságos tetszése szerint, amelyet elhatározott benne az idők teljességének megvalósításáról: hogy Krisztusban mint Főben újra összefogjon mindent, ami az égben és ami a földön van. 
Lk 11,47-54 
Jaj nektek, mert síremlékeket emeltek a prófétáknak, atyáitok pedig megölték őket. Ezáltal tanúsítjátok, hogy egyetértetek atyáitok tetteivel; mert azok megölték őket, ti pedig a sírjaikat építitek. Azért mondta Isten bölcsessége is: Prófétákat és apostolokat küldök hozzájuk, de közülük egyeseket megölnek és üldöznek, hogy számon lehessen kérni e nemzedéktől minden próféta vérét, amelyet kiontottak a világ kezdetétől, Ábel vérétől Zakariás véréig, aki az oltár és a templom között veszett el. Bizony, mondom nektek: számon fogják kérni mindezt ettől a nemzedéktől. Jaj nektek, törvénytudók! Mert elvettétek a tudás kulcsát, magatok nem mentetek be, s a bemenőket is megakadályozzátok.” Amikor kiment onnan, az írástudók és a farizeusok nagyon felháborodtak, és sok mindenről kezdték őt faggatni, leskelődtek utána, hogy szavaiban megfogják. 

Az Istenhez hűséges embereket mindig is üldözni fogják, és az Egyház mindig a vértanúk Egyháza marad – tekintsünk csak szét a világban, hány helyen üldözik ma is a keresztényeket? Maga az Úr tanít minket okosságra, óvatosságra, de – ha elérkezne a pillanat – a vértanú odaadásra is. Amikor észreveszi, hogy gyilkos tekintetek figyelik, hogy szűkül a kör körülötte, Ábelre és a prófétákra gondol, és sorsukban előre látja saját majdani halálát. Egyre elkerülhetetlenebbé váló megöletését minden Istenért megölt szent vértanú vértanúsága beteljesítésének tudja, és ugyanakkor minden gyilkos bűne összefoglalásának tekinti. A gyilkosság minden bűn közül az, amely az összes többi bűnben benne levő legrémisztőbb mozzanatot állítja elénk: a visszafordíthatatlanságot és a tett hiábavalóságát. 
Szent Pál szavai azonban a mai Szentleckében még tágabb perspektívába állítja Jézus szavait, kinyilatkoztatva a Krisztusban kapott végső reménység valóságát. Annak a hatalmas, öröktől fogva elrejtett és most Krisztusban feltárult isteni üdvözítő tervnek a kinyilatkoztatása, amely átfogja a teremtést és a történelmet, az egész emberiséget és minden egyes embert külön-külön, nem egy a hangzatos vallási ideológiák közül, hanem az egyetlen valódi és lényeges üzenet számunkra, akiket Krisztus megváltott az örök halál és átok hatalmából. 
Urunk, Jézus Krisztus, Szent Pál apostollal együtt áldjuk az Atyát Érted, aki által, akiért és akiben teremtette a világmindenséget, és kiválasztott minket az üdvösségre. Hála legyen ezért a kinyilatkoztatásért, mely nem információ csupán, hanem csodálatos erő: hatni akar mindennapjainkra, és mozgásba hozza egész életünket. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy ezt a látomást szívünkben hordozva legyen erőnk ellene mondani a sátánnak és minden csábításának, melyekkel végső soron a reményt akarja kioltani lelkünkben, legyen bátorságunk fellépni az életellenes erőkkel szemben, s minden körülmények között hűségesek maradjunk Hozzád. 

Gal 5,18-25 
Ha a Lélek vezet titeket, nem vagytok a törvény alatt. A test cselekedetei nyilvánvalók: paráznaság, tisztátalanság, bujaság, bálványimádás, mágia, ellenségeskedés, viszálykodás, versengés, harag, veszekedés, széthúzás, szakadás, irigykedés, részegeskedés, tobzódás és hasonlók. Ezekről előre mondom nektek, mint előbb is mondtam, hogy akik ilyen dolgokat tesznek, nem nyerik el Isten országát. A Lélek gyümölcsei pedig: a szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Ilyenek ellen nincsen törvény. Akik pedig Krisztus Jézuséi, megfeszítették testüket a vétkekkel és a kívánságokkal együtt. Ha a Lélek által élünk, járjunk is a Lélek szerint! 
Lk 11,42-46 
De jaj nektek, farizeusok! Mert tizedet adtok a mentából, a rutából és minden veteményből, de elhanyagoljátok az igazságot és az Isten szeretetét. Ezt meg kell tenni, azt nem szabad elhagyni. Jaj nektek, farizeusok! Mert szeretitek a főhelyeket a zsinagógában, és a köszöntéseket a piacon. Jaj nektek, mert olyanok vagytok, mint a jeltelen sírok, amelyek fölött emberek járnak, anélkül, hogy tudnának róla.” Erre a törvénytudók közül az egyik ezt mondta neki: „Mester! Ha ezt mondod, minket is gyalázol.” Ő ezt felelte neki: „Jaj nektek is, törvénytudók! Mert elviselhetetlen terheket raktok az emberekre, magatok pedig egy ujjatokkal sem érintitek a terheket.” 

Test és lélek Szent Pál szóhasználatában nem egyfajta platóni vagy buddhista ellentétpár, hanem az öntörvényű és az Isten Lelke szerinti élet szembeállítására szolgáló kifejezés. Vagyis testi ember nemcsak az, aki testies (kicsapongó, parázna, fajtalankodó), hanem mindaz, aki – akár testi, akár lelki (pszichikai és szellemi) életében – Isten törvényei helyébe saját megromlott emberi természetének késztetéseit állítja, s így Isten nélküli, önközpontú, az örökkévalóságra érdemtelen életet él. Lelki ember pedig az, aki épp ellenkezőleg: Isten felé gravitál – testi és lelki életében egyaránt. 
Ennek fényében újra kell értelmeznünk a „lelki élet” kifejezést is, mely igen sokak számára csak bizonyos kifejezetten vallási cselekedeteket jelent, mint amilyen az elmélkedés, imádság, szentírásolvasás. Holott Szent Pál szótárában a lelki élet nem az élet egy bizonyos részét jelenti, hanem azt a teljes emberi életet, amely a Szentlélekkel van kapcsolatban, mely az ő hatása alatt folyik. Ebben az értelemben tehát a lelki élet felölel minden emberi tevékenységet, a testi cselekvéseket is. A szentségi házasságban történő szerelmes testi egyesülés például a lelki élet része, míg a kevélység mindenestül a testi ember sajátja. 
Urunk Jézus, köszönjük Neked a Lélek szerinti életet, mely az egyetlen igazán teljes értékű élet. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy mindig a Lélek szerint járjunk, megfeszítve testünket, vagyis ellene mondva a bűnös természet önzésének, s így eljussunk egyetlen és minden más törvény felett álló törvényed: az el nem múló, legyőzhetetlen, őseredeti és mindig új szeretet teljességére.