Bölcs 2,17-20
Lássuk tehát, igazak-e beszédei? Tegyük próbára, mi lesz majd vele, tudjuk meg, milyen lesz a vége! Mert ha az igaz Isten gyermeke, akkor ő meg is óvja, és kiragadja ellenségei kezéből. Tegyük őt próbára szidalommal, kínzással, hogy megismerjük szelídségét, és kipróbáljuk állhatatosságát! Ítéljük őt gyalázatos halálra, mert – amint mondja – oltalomban részesül!”
Jak 3,16 - 4,3
Ahol ugyanis irigység és versengés van, ott állhatatlanság is, és minden rossz cselekedet. Az a bölcsesség pedig, amely felülről származik, először is szemérmes, azután békeszerető, szerény, engedékeny, telve van irgalommal és jó gyümölcsökkel, nem ítélkezik, s nincs benne tettetés. Az igazság gyümölcsét pedig békességben vetik el a békeszeretők. Honnan a háborúság és civakodás köztetek? Nemde bensőtökből, a kívánságaitokból, amelyek tagjaitokban háborognak? Csak kívántok, s nem kaptok semmit, öldököltök és versengtek, s nem szereztek semmit. Civakodtok és tusakodtok, és nincs semmitek, – azért, mert nem kértek. Kértek és nem kaptok, – mert rosszul kértek, azért, hogy kívánságaitokra fordítsátok.
Mk 9,30-37
Ezután eltávoztak onnan és átmentek Galileán; ő azonban nem akarta, hogy valaki megtudja ezt. Közben pedig oktatta tanítványait, és elmondta nekik, hogy az Emberfiát az emberek kezébe adják, megölik őt, de miután megölték, harmadnapra feltámad. Azok nem értették ezt a beszédet, de nem merték őt megkérdezni. Megérkeztek Kafarnaumba. Amikor már a házban volt, megkérdezte őket: „Miről beszélgettetek az úton?” Azok csak hallgattak, mert az úton arról tanakodtak, hogy ki a legnagyobb közülük. Ekkor leült, odahívta a tizenkettőt, és azt mondta nekik: „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki közül az utolsó, és mindegyiknek a szolgája.” Majd odahívott egy gyermeket, közéjük állította, magához ölelte, és azt mondta nekik: „Aki egy ilyen gyermeket befogad az én nevemben, engem fogad be; és aki engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki engem küldött.”

A mai napon Isten igéje mintegy tükröt tart elénk. Nem elég ugyanis az igaz üldözését, a nyilvánvaló gonoszságot elítélni, de becsületesen magunkba is kell tekintenünk, hogy vajon nem ugyanannak a szűklátókörűségnek, evilági logikának vagyunk-e a rabjai mi is, mint Isten ellenségei? Mert bizony nemcsak a gonoszok, de gyakran a jók, a hívők, a templomba járók is úgy gondolkodnak Istenről, hogy ha ő tényleg mindenható és igazságos, akkor közbe kellene lépnie, és nem szabadna hagynia, hogy ártatlan szolgáit igazságtalanul bántalmazzák. A történelem során nem egy esetben meg is történt, hogy az Úr csodás módon kimentette szolgáit a gonoszok kezéből, de még többször maradt látszólag tétlen, amikor nem avatkozott be, hanem együtt szenvedett az ártatlan igazzal.
A végső igazságszolgáltatást ugyanis nem hozza előre, a történelem idejébe, hanem akkorra tartogatja, amikor a földi élet, azaz a bűnbánattartás és az érdemszerzés ideje véget ér. Hiszen ha mindig csak itt, ezen a világon szolgáltatna igazságot, nem tehetné nyilvánvalóvá, hogy nem a halálé az utolsó szó, és a szabad akaratot is korlátozná, mert sokan evilági érdekből, s nem szívből, hittel pártolnának hozzá. Akkor pedig a földi életnek alig volna tétje, és a szeretet ingyenessége végképp nem érvényesülhetne. Még a tanítványok is alapos leckét kapnak, amikor egymás között arról vitatkoznak, hogy melyikük a nagyobb. Mert nagy dolog Krisztusért mindent elhagyni, de még nagyobb dolog kilépni abból a logikából, amely mások számára a rosszért azonnali büntetést, a maga számára viszont minden egyes szolgálatért, áldozatért mindjárt jutalmat vár.
Óvj meg, kérünk, Urunk Jézus, kegyelmeddel a méricskéléstól, a nagyravágyástól és a karrierizmustól, mely megzavarja hitünket, és életeket, testvéri kapcsolatokat tehet tönkre. Add meg nekünk a gyermeki bizalom és egyszerűség ajándékát, s tégy minket állhatatossá, hogy éberen őrködjünk szívünk felett, és újra meg újra Rád bízzuk egész életünket.

Ef 4,1-7.11-13 
Kérlek tehát titeket, én, aki fogoly vagyok az Úrban, éljetek méltó módon ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptatok, teljes alázatosságban, szelídségben és türelemben. Viseljétek el egymást szeretettel. Igyekezzetek megtartani a lelki egységet a béke kötelékében. Egy a test és egy a Lélek, amint hivatásotok is egy reménységre szól. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Egy az Isten és mindeneknek Atyja, aki mindenek fölött áll, mindent áthat, és mindenben benne van. A kegyelmet azonban mindegyikünk Krisztus ajándékozásának mértéke szerint kapta. Ő tett egyeseket apostollá, másokat pedig prófétává vagy evangélistává, ismét másokat pedig pásztorrá és tanítóvá, hogy alkalmassá tegye a szenteket a szolgálat végzésére Krisztus testének felépítése céljából, amíg mindnyájan eljutunk a hitnek és Isten Fia megismerésének egységére, az emberi érettségre, olyan életkorra, amelynek mércéje Krisztus teljessége.
Mt 9,9-13 
Amikor Jézus továbbment onnan, meglátott egy embert, aki a vámnál ült. Máténak hívták. Megszólította: „Kövess engem!” Az fölkelt és követte őt. Történt pedig, hogy amikor asztalhoz ült a házban, íme, sok vámos és bűnös jött, és letelepedett Jézussal és tanítványaival együtt. Ezt látva a farizeusok megkérdezték a tanítványait: „Miért eszik a ti Mesteretek vámosokkal és bűnösökkel?” Ő meghallotta ezt és így szólt: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Menjetek és tanuljátok meg, mit tesz az: „Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot”. Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket.” 

Egy emberi hívásra csak kellő megfontolás után szabad válaszolni, amikor azonban Isten hív, és ezt megérzi a lelkünk, akkor egyszerűen csak fel kell állnunk és követnünk kell őt. Az, hogy Máté szó nélkül felállt, és követte Jézust, önmagában is bizonyíték arra, hogy Jézus Isten nevében és az élő Isten tekintélyével lépett fel. A Jézussal és a jézusi örömhírrel való találkozáskor nincsen helye a fontolgatásnak, mérlegelésnek. Aki fontolgat, nem követi Jézust. Nincsen helye a mentegetőzésnek sem, hogy bűnös voltunk miatt alkalmatlannak mondjuk magunkat. Hiszen melyikünk lenne bűn nélkül való? S melyikünk tudná saját magát alkalmassá tenni Jézus követésére? „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek” – mondja Jézus, s ez igaz az ő követésére is. Mint ahogy a betegtől azt várjuk, hogy betegségével forduljon orvoshoz, nem pedig azt, hogy csak akkor merjen az orvos elé állni, ha már meggyógyult, úgy éppen azáltal gyógyul a lélek, ha fontolgatás, fenntartások és visszafordulás nélkül Jézus nyomába szegődünk. Mindazok, akik az Egyház történelme folyamán úgy követték Jézust, ahogy Máté, meggyógyultak, boldog és kiteljesedett életű emberek lettek. 
Nagyon sok múlik az induláson. Ha már az indulást elrontja a számítgatás, a túlzott félszegség, a kislelkűség, mit lehet várni az út folyamán, a próbatételek között? Ha azonban jól rajtolunk, ha értelmünket, akaratunkat és érzelmeinket, teljes emberi egzisztenciánkat egy irányba fordítjuk, s úgy indulunk, nagy esélyünk van a sikeres célba érésre és az örök győzelemre. 
Urunk Jézus, Te elhaladsz mellettünk is, miközben a pénzváltó asztalnál ülünk, vagy épp az élet piacterén ácsorgunk tétlenül. Ne engedd, kérünk, hogy hallatlanra vegyük a szót, melyet nekünk mondasz, személyesen: „Kövess engem!” Ne engedd, hogy magyarázkodásba kezdjünk vagy még mindig kifogásokat keressünk, hanem Szent Máté apostol közbenjárására add meg nekünk, hogy legyen bátorságunk mindent otthagyva nyomodba szegődni és valódi tanítványoddá lenni. Segíts, hogy megtanuljuk, mit jelent az „Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot”, és engedjük magunkat kegyelmed által irgalmas szívű testvérekké, az isteni irgalmasság követeivé formálni.

1Kor 15,12-20 
Ha tehát Krisztusról az hirdetjük, hogy halottaiból feltámadt, hogyan mondják egyesek közületek, hogy nincs halottak feltámadása? Mert ha nincs halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadt fel! Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, és hiábavaló a ti hitetek is. Sőt, Isten hamis tanúinak is bizonyulunk, mert tanúságot tettünk Isten ellen, hogy feltámasztotta Krisztust, pedig nem is támasztotta fel, ha a halottak valóban nem támadnak fel. Mert ha a halottak nem támadnak fel, Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a ti hitetek, és még mindig bűneitekben vagytok. Sőt, akkor azok is, akik Krisztusban elszenderültek, elvesztek. Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, nyomorultabbak vagyunk minden más embernél. Krisztus azonban feltámadt halottaiból, mint az elszenderültek zsengéje. 
Lk 8,1-3 
Történt azután, hogy bejárta a városokat és a falvakat, prédikálta és hirdette az Isten országát. Vele volt a tizenkettő, és néhány asszony, akiket meggyógyított a gonosz lelkektől és a betegségekből: Mária, akit Magdolnának hívnak, akiből hét ördög ment ki, és Johanna, Kúzának, Heródes helytartójának a felesége, valamint Zsuzsanna, és sokan mások, akik segítették őt vagyonukból.

Azok a pogányságból megtért keresztények, akik kételkedtek a feltámadásban, saját előzetes ismereteikből, a hellenista világképből és koruk pogány vallási hiedelmeiből próbálták megérteni Krisztust. Itt van a keresztény hit legnagyobb nehézsége és egyben végtelen könnyűsége: emberi ésszel lehetetlen kikövetkeztetni Krisztus misztériumát. 
Persze az újdonsült korintusi keresztények nem voltak materialisták: nem a halál utáni életben kételkedtek, sőt egészen biztos, hogy hittek a lelkek túlvilági életében. Inkább túlságosan is spiritualisták voltak, mert az anyagot, a földi testet méltatlannak tartották az örök életre. A megtestesülés és Jézusnak a feltámadásban örökkévalósult megdicsőült teste radikálisan más valóságot és üzenetet közvetít, mint a korabeli – és ma újra divatba jött – pogány vallási elképzelések, melyek közös vonása, hogy a megváltást a fizikai testtől való megszabadulással azonosítják, mert számukra a test elválaszthatatlan a bűntől és a szenvedéstől, márpedig ezeknek nincs helyük a túlvilági életben. Krisztus halála és feltámadása ezzel szemben arról ad kinyilatkoztatást, hogy az ember megváltása a bűnbocsánat, mely nem más, mint a Szentlélek kiárasztása által végbe vitt új teremtés, mely a hit és a keresztség által kezdődik meg bennünk, s ennek szerves folytatása, következménye a holtak feltámadása. Nem a testi halál osztja tehát ketté életünket egy földi, szenvedéssel teli, testben megélt és egy túlvilági, szenvedésektől mentes, test nélküli szakaszra, hanem a bűn halálából való feltámadás a választóvonal a régi, istentelen és kárhozatra szánt s az új, megszabadult, istengyermeki életünk között. 
Urunk Jézus, köszönjük Neked, hogy mivel testben jöttél el közénk, mi pedig megváltásod révén testestül-lelkestül lettünk Isten gyermekei, azért a végső napon testünkre ugyanaz a dicsőség vár, mint a Tiédre az Atya jobbján. Tápláld bennünk, kérünk, szentségeiddel a kegyelmi életet, a megdicsőült test örökkévalóságára nyíló életkapcsolatot Veled és Általad az Atyaistennel a Szentlélekben.

1Kor 15,1-11 
Figyelmetekbe ajánlom, testvérek, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek, amelyet el is fogadtatok, és amelyben álltok. Általa üdvözülni is fogtok, ha megtartjátok úgy, ahogy hirdettem nektek, különben hiába lettetek volna hívőkké. Mert mindenekelőtt azt adtam át nektek, amit én is kaptam: hogy Krisztus meghalt a bűneinkért az Írások szerint, eltemették, és harmadnapon feltámadt, az Írások szerint. Megjelent Kéfásnak, majd a tizenkettőnek. Azután megjelent több, mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még élnek, egyesek pedig elszenderültek. Azután megjelent Jakabnak, majd valamennyi apostolnak. Mindnyájuk után pedig mint félresikerültnek, megjelent nekem is. (...) 
Lk 7,36-50 
Egy farizeus meghívta, hogy egyen nála. Bement a farizeus házába és asztalhoz telepedett. És íme, egy asszony, aki bűnös volt a városban, amint megtudta, hogy a farizeus házában étkezik, kenetet hozott egy alabástrom edényben. Megállt hátul a lábainál, elkezdte könnyeivel öntözni a lábait, és megtörölte hajával, csókolgatta azokat, és megkente a kenettel. Amikor a farizeus, aki meghívta, látta ezt, így szólt magában: „Ha ez próféta volna, bizonyára tudná, kicsoda és miféle asszony ez, aki őt érinti, vagyis hogy bűnös.” Jézus ezt válaszolta neki: „(...) Látod ezt az asszonyt? Bejöttem a házadba, és nem adtál vizet lábaimra; ez meg könnyeivel öntözte lábaimat, és a hajával törölte meg. Csókot nem adtál nekem; ez meg, amióta bejött, nem szűnt meg csókolgatni lábaimat. Olajjal nem kented meg fejemet; ez meg kenettel kente meg a lábaimat. Azért mondom neked: Sok bűne bocsánatot nyert, mert nagyon szeretett. Akinek keveset bocsátanak meg, kevéssé szeret.” Aztán így szólt az asszonyhoz: „Bocsánatot nyertek bűneid.” Erre az asztaltársak ezt kezdték mondogatni magukban: „Kicsoda ez, hogy még a bűnöket is megbocsátja?” Ő pedig így szólt az asszonyhoz: „A hited megszabadított téged; menj békével.” 

A mai Szentleckében olvasható bevezető után Pál összefoglalja evangéliumát, melyet tanúk is igazolnak. Ez az az apostoli hitletétemény, amelyet azóta is hűségesen őriz az Anyaszentegyház. Csak ennek a hitnek megtartása által nyerhetjük el az üdvösséget. Más hiten lévő jóakaratú emberek más, titokzatos módon részesülnek Krisztus megváltásának bűnt eltörlő, Istennel örökké egyesítő kegyelmében, mi, Krisztus-hívők azonban egy elferdített keresztény hittel nem juthatunk üdvösségre. Ha nem hisszük mindazt, amit az egy, szent, apostoli és egyetemes egyház hisz, akkor hiába lettünk hívőkké. 
Valaki a mai nap Evangéliumára hivatkozva esetleg ellene vethetné: minek a dogmák, hiszen ez a bűnös nő is megigazult Jézushoz járulván csak azért, mert szeretett. Igen, csakhogy ha ez a bűnös nő bármely más férfi lábára öntötte volna az illatos olajat és neki mutatta volna ki a szeretetét, az legfeljebb szép és dicséretes cselekedet lett volna, ám bűnbocsánatot semmi esetre sem szerzett volna számára. Ez a bűnös nő – akit a hagyomány Mária Magdolnával azonosít – nem csupán egy férfihez ment oda, aki iránt tiszta rajongást érzett, hanem az Istenemberhez járult, aki egyedül bocsáthatja meg a bűnöket a földön. Mindez pedig Jézus kereszthalála és feltámadása által lett nyilvánvaló, mert akkor derült ki egyértelműen, hogy a Mester nem más, mint az Úr, vagyis hogy Jézus az Isten Fia. Márpedig pontosan ez az apostoli hitletétemény központi magja, ahogy Szent Pál is írja: „Krisztus meghalt a bűneinkért az Írások szerint, eltemették, és harmadnapon feltámadt, az Írások szerint.” 
Urunk Jézus, mi nem járulhatunk úgy Hozzád, mint Mária Magdolna, hogy lábadat könnyeinkkel öntözve fejezzük ki szeretetünket Irántad, de megvalljuk, hogy Te vagy az Isten Fia, aki bűneink bocsánatáért meghaltál és megigazulásunkra feltámadtál. Fogadd szívesen ezt a hitvallást mint hódolatunk és ragaszkodásunk kinyilvánítását, s add kegyelmedet, hogy e hitvallásból erényes élet fakadjon, mely igazolja Irántad való szeretetünket.

1Kor 12,31 – 13,13 
(...) Szóljak bár az emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, olyan vagyok, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom. Legyen bár prófétáló tehetségem, ismerjem akár az összes titkot és minden tudományt, és legyen bár olyan teljes a hitem, hogy a hegyeket áthelyezzem: ha szeretet nincs bennem, semmi sem vagyok. Osszam el bár egész vagyonomat alamizsnaként, és adjam át testemet, hogy dicsekedhessem: ha szeretet nincs bennem, semmit sem használ nekem. A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem nagyravágyó, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem gondol rosszra, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal; mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. A szeretet soha meg nem szűnik. A prófétálások véget érnek, a nyelvek megszűnnek, a tudomány elenyészik. Mert töredékes a megismerésünk, és töredékes a prófétálásunk; amikor pedig eljön majd a tökéletes, a töredékes véget fog érni. Amikor gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy éreztem, mint a gyermek, úgy gondolkoztam, mint a gyermek; amikor pedig férfivá lettem, felhagytam azokkal a dolgokkal, amelyek gyermekhez valók. Most ugyanis tükör által, homályban látunk, akkor pedig majd színről színre. Most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, mint ahogy én is ismert vagyok. Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, ez a három; de ezek közül legnagyobb a szeretet. 
Lk 7,31-35 
Ugyan kihez is hasonlítsam ezt a nemzedéket? Kihez hasonlók ők? Hasonlók a piacon üldögélő gyermekekhez, akik így kiáltoznak egymásnak: „Furulyáztunk nektek, de nem táncoltatok, siratót énekeltünk, de nem sírtatok!” Mert eljött Keresztelő János, kenyeret nem eszik és bort nem iszik, és azt mondjátok: „Ördöge van!” Eljött az Emberfia, eszik és iszik, és azt mondjátok: „Íme, a falánk és borissza ember, a vámszedők és bűnösök barátja!” De a bölcsességet igazolja annak minden fia.

Honnét tudjuk, hogy van-e bennünk szeretet vagy nincs? Amiről azt hittük, merőben szeretetből tettük, arról jobban megvizsgálva bizony kiderül, hogy kilencven százalékban önös érdek, számítás és saját nagyszerűségünkben való önelégült tetszelgés volt. Csak aki egyszer eljut oda, hogy könnyek között bevallja, hogy nem is tud szeretni, hogy benne egy csepp szeretet sincs, az indulhat el az igazi szeretet útján. Mert ő éppenséggel azért sírta el magát, mert rádöbbent arra, amit a Szent Pál-i kijelentés második fele jelent: semmi sem vagyok. A Krisztusban hívőt pontosan a szeretet rémületes hiánya leplezi le önmaga előtt, és tárja fel igazi nyomorúságát. 
De ahol könny és ilyen megrendült vallomás fakad, ott a szabadulás lehetősége is felcsillan. A régi szeretet tökéletlenségét, hamis és önző voltát felismerve és megsiratva szívünkben életre kelhet az új, a krisztusi szeretet, melyet az ő irántunk való szeretete táplál mindörökre. Már az is, hogy képesek vagyunk sírva fakadni azon, hogy nem tudunk szeretni, azért lehetséges, mert találkoztunk Krisztus végtelen nagy szeretetével, van tapasztalatunk arról, hogy ő mennyire szeret minket. Ahelyett hát, hogy tovább keseregnénk azon, hogy nem tudunk s hogy miért nem tudunk szeretni, inkább arra figyeljünk, hogy Krisztus feltétel nélkül és végtelenül, öröktől fogva és mindörökre szeret bennünket, és maradjunk is meg az ő szeretetében. 
Urunk, Jézus Krisztus, világosítsd meg értelmünket, hogy belássuk és őszinte szívvel megvalljuk Előtted, hogy amit szeretetnek neveztünk az életünkben, az legtöbbször nem volt más, mint puszta önzés, és hogy Nélküled egyáltalán nem vagyunk képesek szeretni. Segíts, kérünk, kegyelmeddel, hogy a Te szeretetedet megtapasztalva és szeretetedben megmaradva eljussunk arra a szeretetre, melyről Szent Pál beszél a mai Szentleckében, mely nem a mi gyarló, leginkább csak a szeretet érzéséhez ragaszkodó szívünkből, hanem a Te szentséges Szívedből fakad.

1Kor 12,12-14.27-31a
Mert amint a test egy, bár sok tagja van, a testnek pedig minden tagja, bár sok, mégis egy test, úgy Krisztus is. Mi ugyanis mindnyájan egy Lélekben egy testté keresztelkedtünk, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok; és mindnyájunkat egy Lélek itatott át. Mert a test sem egy tag, hanem sok. Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként tagjai. Az egyházban Isten egyeseket előszöris apostolokká tett, másodszor prófétákká, harmadszor tanítókká; másoknak csodatevő erőt adott, vagy a gyógyítás, segélynyújtás, kormányzás és a nyelveken való szólás adományát. Vajon mindnyájan apostolok? Vajon mindnyájan próféták? Vajon mindnyájan tanítók? Vajon mindnyájan csodatevők? Vajon mindnyájuknak megvan a gyógyítás adománya? Vajon mindnyájan szólnak nyelveken? Vajon mindnyájan értelmezik azt? Ti azonban törekedjetek a nagyobb adományokra! Emellett még egy mindennél kiválóbb utat is mutatok nektek.
Lk 7,11-17
Történt pedig, hogy ezután egy Naim nevű városba ment, és vele mentek tanítványai és nagy népsokaság. Mikor a város kapujához közeledett, íme, egy halottat vittek ki, egy özvegyasszony egyetlen fiát, és a város sok lakosa kísérte. Amikor meglátta őt az Úr, megkönyörült rajta, és ezt mondta neki: „Ne sírj!” Majd odament, és megérintette a koporsót. Erre azok, akik vitték, megálltak. Ezt mondta: „Ifjú! Mondom neked: kelj föl!” A halott pedig felült és beszélni kezdett. Ekkor átadta őt anyjának. Mindnyájukat elfogta a félelem, és így dicsőítették Istent: „Nagy próféta támadt közöttünk!” És: „Isten meglátogatta az ő népét!” Az eset híre elterjedt egész Júdeában, és mindenütt a környéken.

Az áldozás, Krisztus szentségi testének vétele az ő Titokzatos Testének, az Egyháznak misztériumára irányítja figyelmünket. Ez azt is jelenti, hogy csak az áldozó, a szentséghez járuló keresztény van beavatva az Egyház titkába, csak ő látja az Egyház lényegét, hogy az az üdvösség hordozója s az örök életet adja a benne hívőknek. Persze ezt kívülállóként is lehet tudni és akár tanítani is, ismerni azonban csak az ismerheti, aki ízleli is.
Az Apostol a mai Szentleckében arra tanít, hogy Krisztus Titokzatos Testében, az Egyházban mindenkinek megvan a maga feladata, amelyet teljes odaadással kell végeznie, ahelyett, hogy másnak a feladatára, tisztségére, adományára áhítozna, s így széthúzást okozna. Teljesen rendjén való, hogy ott lakik bennünk a teljességre való törekvés, hiszen maga Isten teremtett minket ilyennek. Csakhogy a teljesség nem a feladatok, szerepek és karizmák szintjén, hanem a mindezek mélyén lévő szeretetben valósul meg, amely nélkül semmilyen hivatás, egyetlen karizma és a legnagyszerűbb áldozat sem ér semmit. Ha nem találjuk a helyünket, a szerepünket, a feladatunkat az Egyházban, ha saját hivatásunk unalmassá és íztelenné vált, ha féltékenyen tekintünk mások tisztségére vagy irigység fog el talán csillogóbb adományaik láttán, annak alighanem az az oka, hogy szem elől tévesztettük a lényeget, s nem a „mindennél kiválóbb útra”, vagyis a szeretetre törekszünk, hanem valami másra.
Urunk Jézus, add meg nekünk kegyelmesen, hogy ne valamely rendkívüli karizmára vagy vonzó tisztségre vágyakozzunk, de ne is vonakodjunk szolgálatot vállalni az Egyházban, hanem magunkhoz véve szentséges Testedet az Eucharisztiában, nap mint nap tökéletesedjünk a szeretetben, s betöltsük hivatásunkat Titokzatos Testednek, az Egyháznak javára.

1Kor 11,17-26.33
A következő intézkedéssel kapcsolatban nem dicsérhetem, hogy nem javatokra, hanem károtokra gyűltök össze. Mert először is úgy hallom, hogy amikor közösségbe gyűltök, szakadások vannak köztetek, és ezt részben el is hiszem. Mert szükséges, hogy megosztottság is legyen köztetek, hogy a kipróbáltak nyilvánvalókká legyenek. Mikor azonban egybegyűltök, az már nem az Úr vacsorájának elköltése, mert étkezés közben mindenki a saját vacsoráját veszi elő, és az egyik éhezik, a másik pedig dőzsöl. Vajon nincsen házatok az evésre és ivásra? Vagy megvetitek Isten egyházát, és megszégyenítitek azokat, akiknek semmijük nincsen? Mit mondjak nektek? Dicsérjelek titeket? Ebben nem dicsérlek! Mert az Úrtól kaptam, amit átadtam nektek, hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárulták, fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és így szólt: „Ez az én testem, amely értetek adatik. Ezt tegyétek az én emlékezetemre!” A vacsora után ugyanígy fogta a kelyhet is, és így szólt: „Ez a kehely az új szövetség az én véremben. Tegyétek ezt, ahányszor csak isszátok, az én emlékezetemre!” Mert amikor ezt a kenyeret eszitek, és ezt a kelyhet isszátok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön. Ezért, testvéreim, amikor egybegyűltök az étkezésre, várjátok meg egymást.
Lk 7,1-10
Miután ezeket a beszédeket a nép hallatára mind befejezte, bement Kafarnaumba. Egy százados egyik szolgája pedig, aki annak nagyon kedves volt, halálos betegen feküdt. Mivel hallott Jézusról, elküldte hozzá a zsidók véneit, és kérte őt, hogy jöjjön el és gyógyítsa meg a szolgáját. Azok pedig, amikor odaértek Jézushoz, nagyon könyörögtek: „Méltó arra, hogy megtedd ezt neki, mert szereti nemzetünket, és a zsinagógát is ő építette nekünk.” Jézus tehát velük ment. Amikor már nem messze volt a háztól, a százados elküldte hozzá barátait, ezekkel a szavakkal: „Uram! Ne fáradj, mert nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj. Éppen ezért nem is tartottam magamat méltónak, hogy hozzád menjek; hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul a szolgám. Mert én is hatalom alatt álló ember vagyok, s katonák vannak alattam; és ha azt mondom az egyiknek: »Menj«, elmegy; vagy a másiknak: »Gyere«, odajön; és a szolgámnak: »Tedd ezt«, megteszi.” Ennek hallatára Jézus elcsodálkozott. Megfordult, és az őt követő sokaságnak ezt mondta: „Bizony, mondom nektek: még Izraelben sem találtam ekkora hitet!” A küldöttek pedig, amikor hazatértek, egészségben találták a szolgát.

Szent Pál korában az utolsó vacsorára emlékezve nemcsak az átváltoztatott kenyeret vették magukhoz és az Úr kelyhét itták, hanem utána szeretetlakomát is tartottak, vagyis együtt vacsoráztak. Amikor látja az Apostol, hogy megoszlás van a hívek között, mindenki a maga vacsoráját eszi, és a gazdag nem osztja meg a szegénnyel a falatot, akkor kijelenti, hogy ez már nem az Úr vacsorája. Mélységes és újnak ható tanítás van itt elrejtve. Nem azt akarja mondani, hogy az átváltoztatás megszűnik, hogy az átlényegülés megsemmisül, hanem azt, hogy a széthúzás és elkülönülés ellentmond Krisztus keresztáldozatának. Az eucharisztiában, Jézus áldozati jelenlétében ugyanis akkora erő van, hogy ha valóban befogadnánk, átalakítaná közösségi életünket. Szent Ágoston hívja fel a figyelmünket arra, hogy nemcsak az oltár szentségét nevezzük Krisztus Testének, hanem az Egyházat is, a mi közösségünket. Ezért a közöttünk lévő szakadások nem egyszerű erkölcsi vétségek, hanem egyfajta szentségtörés: Jézus testének újbóli keresztre feszítése.
Ne éljünk vissza az evangélium és a liturgia szavaival! Ne gondoljuk, hogy az a felkiáltás, amit a mai Evangéliumban a római százados ajkáról hallunk s amit minden szentmisén elismétlünk (vajon azzal az őszinte hittel és alázattal, mint ez a százados?): „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj”, önmagában elegendő ahhoz, hogy nyugodt lelkiismerettel menjünk áldozni. Mert nem csak a súlyos bűn állapotában végzett áldozástól kell tartózkodni. Kétes értékű az az áldozás is, amikor nincs súlyos bűnünk, de a mise végén semmire nem érzünk indíttatást, amikor nem vagyunk egységben testvéreinkkel, s nem munkálkodunk azon, hogy a széthúzás megszűnjön.
Urunk Jézus, óvj meg, kérünk, attól, hogy szentségi életünk kiüresedjék, hogy ellanyhuljunk az életszentségre és a szeretetben való egységre törekvésben. Add nekünk kegyelmesen, hogy az eucharisztia vétele táplálja bennünk az isten- és emberszeretet lángját, minden egyes szentáldozás egyre jobban Tehozzád hasonítson bensőnkben, és mind inkább kibontakoztassa közöttünk Titokzatos Tested teljes valóságát.

Iz 50,5-9a
Az Úristen megnyitotta fülemet, én pedig nem ellenkeztem, nem hátráltam meg. Hátamat odatartottam az ütlegelőknek, és orcámat a tépdesőknek; arcomat nem rejtettem el a gyalázás és köpdösés elől. De az Úristen megsegít engem, ezért nem ér gyalázat; ezért tettem arcomat olyanná, mint a kovakő, és tudom, hogy nem szégyenülök meg. Közel van, aki igazságot szolgáltat nekem. Ki szállhat perbe velem? Álljunk ki együtt! Ki az ellenfelem? Lépjen ide hozzám! Íme, az Úristen megsegít engem, ki mondhat bűnösnek? Íme, mindnyájan szétfoszlanak, mint a ruha, moly emészti meg őket.
Jak 2,14-18
Mit használ, testvéreim, ha valaki azt mondja, hogy hite van, de tettei nincsenek? Vajon a hit üdvözítheti-e őt? Ha pedig egy testvér vagy nővér ruhátlan és szükséget szenved a mindennapi élelemben, valaki pedig közületek azt mondja neki: „Menj békében, melegedjél és lakjál jól!” – de nem adjátok meg neki, amire a testnek szüksége van, mit fog ez használni? Így a hit is, ha tettei nincsenek, halott önmagában. De azt mondja valaki: „Neked hited van, nekem pedig tetteim vannak.” Mutasd meg nekem hitedet tettek nélkül, és én megmutatom neked a tettekből a hitemet.
Mk 8,27-35
Jézus ezután elment tanítványaival Fülöp Cézáreájának falvaiba. Az úton megkérdezte tanítványait: „Kinek tartanak engem az emberek?” Ők azt felelték neki: „Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, mások pedig egynek a próféták közül.” Erre megkérdezte őket: „És ti kinek tartotok engem?” Péter felelt neki: „Te vagy a Krisztus.” Ő ekkor a lelkükre kötötte, hogy ezt senkinek se mondják el róla. Ezután elkezdte őket tanítani arra, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie. El kell, hogy vessék a vének, a főpapok és az írástudók, meg kell, hogy öljék, és három nap múlva föl kell támadnia. Egész nyíltan mondta el nekik ezt a dolgot. Ekkor Péter félrehívta őt és kezdte lebeszélni. De ő megfordult, a tanítványaira tekintett, és megdorgálta Pétert ezekkel a szavakkal: „Távozz előlem, Sátán! Mert nem az Isten dolgaival törődsz, hanem az emberekével.” Azután magához hívta a tömeget a tanítványaival együtt, és azt mondta nekik: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt.

Amikor tettekről beszélünk, ne csupán a külső, megfogható cselekedetekre gondoljunk, hanem a nagy, belső döntésekre is, amelyek meghatározzák az ember életének irányát, amelyek fonalára felfűződnek a mindennapok konkrét tettei. A Krisztusba vetett hit természeténél fogva megköveteli, hogy mély, belső döntéssel elkötelezzük magunkat mellette, mert Isten már döntött, és elkötelezte magát mellettünk, s ennek nyilvánvaló bizonyságát is adta, amikor a Fiúisten megtestesült értünk, a mi üdvösségünkért. A Krisztusba vetett hit belső logikájából következik, hogy mi is odaadjuk magunkat neki, testestül-lelkestül, vagyis visszavonhatatlan döntéssel elkötelezzük magunkat – a szentségi házasságban, illetve a mennyek országáért vállalt szüzességben. Olyan tett ez, amelynek valóban hitből kell születnie, nem elég, ha csupán érzelmi fellángolás vagy ösztönös vonzódás eredménye.
Aki azután kitart egyszer meghozott hitbéli döntése mellett, annak élete istentiszteletté válik, mindennapi cselekedetei pedig mind-mind a hit tettei lesznek, Istennek felajánlott megannyi jó illatú áldozat. Mint a jó földbe hullott mag, kicsírázik, szárba szökken és bőséges termést hoz. Azonban ilyen bőven termő élet nincs szenvedés és halál nélkül. A Krisztusba vetett hit egyben az ő életében és halálában való osztozás is. Ezért mondja Jézus az Evangéliumban Péternek: „Távozz előlem, Sátán!”, amikor az hallani sem akar szenvedéséről és haláláról. Csupán emberi módon gondolkodni a Messiásról végső soron ördögi dolog: a sátán is tudja, kicsoda Jézus Krisztus, de nem hajlandó mellette dönteni, vagyis nincsen hite.
Urunk, Jézus Krisztus, időről időre nekünk is felteszed a kérdést: „És ti kinek tartotok engem?”, s nem betanult hittanos választ vársz tőlünk, hanem egzisztenciális mélységű feleletet, melyet maga a Szentlélek ihlet, aki kinyilatkoztatja bensőnkben Atyádhoz való tartozásod istenemberi mélységeit. Segíts minket kegyelmeddel, hogy bármit teszünk is, mindenkor hűségesek maradjunk nagy hitbéli döntéseinkhez, Isten dolgaival törődve, s nem emberi szempontok szerint cselekedve. S ha olykor úrrá lenne rajtunk a szenvedéstől való félelem, visszhangozzék szívünkben szavad a mai Evangéliumból, mely szerint a szenvedésből élet fakad, s a szeretetben történő önátadás jutalma a feltámadás és az örök boldogság.

Szám 21,4-9 
Aztán elindultak a Hór hegyétől a Vörös-tenger felé vivő úton, hogy megkerüljék Edom földjét. A nép azonban unni kezdte az utat meg a fáradságot és Isten és Mózes ellen lázadt: „Miért hoztál ki minket Egyiptomból, hogy meghaljunk a pusztában? Nincsen kenyér, nincsen víz, undorodik már a lelkünk ettől a felette sovány eledeltől.” Rábocsátotta ezért az Úr a népre a tüzes kígyókat, s azok sokat halálra martak közülük. Erre elmentek Mózeshez és azt mondták: „Vétkeztünk, mert az Úr ellen és te ellened szóltunk; könyörögj, hogy vegye le rólunk ezeket a kígyókat!” Könyörgött is Mózes a népért, mire az Úr így szólt hozzá: „Készíts egy rézkígyót és tedd ki jelül: amelyik megmart feltekint rá, az életben marad.” Csinált tehát Mózes egy rézkígyót és kitette jelül: a megmartak, ha feltekintettek rá, meggyógyultak. 
vagy 
Fil 2,6-11 
Krisztus Jézus isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, és hasonló lett az emberekhez, külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember. Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja, hogy „Jézus Krisztus az Úr!” az Atyaisten dicsőségére. 
Jn 3,13-17 
Senki sem ment föl a mennybe, csak az, aki a mennyből jött le: az Emberfia. Ahogyan Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy kell majd az Emberfiának is fölemeltetnie, hogy mindannak, aki hisz, örök élete legyen őbenne. (...)

Ahogy Krisztus keresztje balgaság és botrány volt az apostolok korában, úgy ma is az azok szemében, akik elég vakok ahhoz, hogy ne ismerjék fel magukon az őskígyó halálos marását. A keresztet mint jelképet ugyan viselik a nyakukban, fülükben, talán még szobájuk falára is kiteszik, de közben minden törekvésük arra irányul, hogy a keresztet, a szenvedést kiiktassák az életükből. A kereszt nélküli élet utáni vágyódás sokszor a keresztényeket is kísérti. Azokat a helyeket szeretik idézni a Szentírásból, ahol az Úr vigasztalást, jutalmat, dicsőséget ígér, s hajlamosak megfeledkezni Urunknak a kereszthordozásról szóló igéiről. Vagy beszélnek ugyan a keresztről, de csak mint valami kellemetlen teherről, amelytől alig várják, hogy megszabaduljanak, s ha nem, perelni kezdenek az Istennel és fellázadnak ellene. 
Jézus Krisztust azonban az Atya nem a kereszttől függetlenül vagy annak ellenére dicsőítette meg, hanem éppenséggel a kereszten való végső odaadásában. Ezért a mi felmagasztaltatásunk is csak Krisztus keresztje által valósulhat meg, ez az a deszkaszál, mely képes „a hajótört világot biztos partra menteni”. Persze csak az kapaszkodik belé, aki felismeri, hogy élete Jézus nélkül zátonyra futott és hajótörést szenvedett. Amint ugyanis nincs kereszténység kereszt nélkül, úgy kereszt sincs a kereszténységen kívül, hanem csak megkerülhetetlen és értelmetlen negatívumok. Bűnnel megjelölt létezésünknek, sebzettségeinknek és hiányainknak, szenvedésünknek és halálunknak csak Krisztus keresztje adhat valódi értelmet és örök értéket. 
Keresztrefeszített Üdvözítőnk, add meg, kérünk, hogy nap mint nap hittel feltekintsünk a Te szent keresztedre, mely által megszerezted számunkra a váltságot, a gyógyulást és az örök életet. Segíts minket kegyelmesen, hogy keresztedből erőt merítve tudjunk nyomodba lépni, és hordozni a magunk keresztjét, melyet Atyád üdvösségünkre szolgáló eszközül gondos szeretettel, egyéni méretre szabva készített számunkra, s így növekedjünk az iránta való bizalomban és odaadásban.

1Kor 9,16-19.22b-27 
Mert ha hirdetem az evangéliumot, nincs miért dicsekednem, hiszen kényszer alatt vagyok. Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot! Mert ha szabad akarattal teszem ezt, jutalmam van; ha pedig kénytelen-kelletlen, csak ügyintéző vagyok. Mi tehát az én jutalmam? Hogy az evangéliumot hirdetve ingyen adjam az evangéliumot, és ne éljek az evangéliumból eredő hatalmammal. Mert én, bár mindenkitől független voltam, mindenki szolgájává tettem magam, hogy minél többeket nyerjek meg. A gyöngéknek gyönge lettem, hogy megnyerjem a gyöngéket; mindenkinek mindene lettem, hogy egyeseket megmentsek. Mindent az evangéliumért teszek, hogy nekem is részem legyen benne. Nem tudjátok, hogy akik a versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a jutalmat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek! Az pedig, aki részt vesz a versenyben, mindentől tartózkodik: ők azért, hogy hervatag koszorút nyerjenek, mi pedig, hogy hervadhatatlant. Futok tehát, és nem csak vaktában; mérem az ökölcsapásokat, s nem csak úgy, a levegőbe csapkodva; hanem sanyargatom a testemet és szolgaságba vetem, nehogy, míg másokat tanítok, magam elvetésre méltó legyek. 
Lk 6,39-42 
Vajon a vak vezethet-e vakot? Nem esnek-e mindketten verembe? Nem nagyobb a tanítvány a mesterénél; valaki akkor tökéletes, ha olyan, mint a mestere. Miért látod meg a szálkát testvéred szemében, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre? És hogyan mondhatod testvérednek: „Testvér, hadd vegyem ki szemedből a szálkát”, a te szemedben pedig nem látod a gerendát? Képmutató! Vesd ki előbb a magad szeméből a gerendát, és csak azután fogj hozzá, hogy kivedd a szálkát testvéred szeméből! 

A szentség nem magánügy. Legalábbis a krisztusi életszentség biztosan nem, mert az a szeretet tökéletességében áll, semmi másban. Az Egyházban betöltött szerep (a püspöktől a sekrestyésig), a szűzi, házas vagy éppen özvegy életállapot nem emel fel automatikusan a szentség szintjére, mely a Szentháromság egy Isten életéből való részesedés. A Szentháromság belső életének a törvénye pedig a szeretet, mégpedig az Isten és az ember szeretete. Ez pedig nem létezik bizonyos függetlenség feladása nélkül. 
A beteges ragaszkodásból fel kell szabadulnia annak, aki Krisztus követője akar lenni. Viszont miután felszabadult, függetlenségét nem szabad magának megtartania, mert akkor semmi, de semmi köze nem lesz ahhoz az Istenhez, aki érettünk és a mi üdvösségünkért emberré lett. Mások üdvösségéért, bőségesebb életük kibontakozásáért kell élnie. Nem szabad újra rabszolgájává lennie senkinek és semminek, még saját szolgálatának sem, ám arra is vigyáznia kell, hogy ő se vessen rabszolgaságba, érzelmi-lelki függőségbe másokat ahelyett, hogy Krisztushoz kötné őket. Az igazán független, bensőleg tökéletesen szabad, de mégis teljesen másokért élő embert az jellemzi, hogy félre tud állni mások útjából. Szent Pál azt mondja: „mindenkinek mindene lettem”, de nem mondja, hogy életük végéig, minden időben. Nehéz, olykor nagyon fájdalmas, de ha testvérünk lelki fejlődése, kibontakozása azt kívánja, hogy elhagyjon, túlhaladjon minket, s ne tartson többé igényt a szolgálatunkra, akkor engednünk kell őt továbbmenni. A célban úgyis találkozunk, sőt a végső célban, Jézus Krisztusban, aki az Atyával egylényegű, már együtt is vagyunk. 
Urunk Jézus, egyedül Te vagy az Út, mi csak egy-egy szakaszon útitársai, kísérői lehetünk testvéreinknek. Tükör által, homályosan látunk, de a Te világosságod mindig kiutat mutat a sötétségből, hogy ne vakként legyünk vakok vezetői. Urunk, egyedül Te vagy az Igazság, mi csak segíthetünk másokat az igazságkeresésben. Egyedül Te vagy az Élet, melyben, kérünk, testvéreinkkel együtt részesíts minket is.

1Kor 8,1b-7.11-13 
Ami pedig a bálványoknak áldozott húst illeti, tudjuk, hogy mindnyájunknak van ismeretünk. Az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít. Ha valaki úgy véli, hogy valamilyen ismeretre tett szert, még nem ismerte fel, hogyan kell megismernie. De ha valaki szereti Istent, azt már megismerte Isten. Ami tehát a bálványoknak áldozott hús fogyasztását illeti, tudjuk, hogy nincs bálvány a világon, és hogy nincs más Isten, csak egy. Mert ha vannak is úgynevezett istenek, akár az égben, akár a földön, amint sok isten van és sok úr, nekünk mégis egy Istenünk van, az Atya, akitől minden van, s akiért mi is vagyunk; és egy Urunk van, Jézus Krisztus, aki által minden van, s aki által mi is vagyunk. De nem mindenkinek van ismerete; egyesek mindmáig bálványokhoz szokva, a húst, mint bálványáldozatot eszik, és lelkiismeretük, mivel gyönge, beszennyeződik. Így a te ismereted miatt elvész gyönge testvéred, akiért Krisztus meghalt! Amikor azonban testvéreitek ellen így vétkeztek, és megsértitek az ő gyönge lelkiismeretüket, Krisztus ellen vétkeztek. 
Lk 6,27-38 
Nektek viszont, akik hallgattok engem, azt mondom: Szeressétek ellenségeiteket! Tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket. Áldjátok azokat, akik átkoznak benneteket, és imádkozzatok azokért, akik gyaláznak titeket. Annak, aki arcul üt téged, tartsd oda a másikat is; és attól, aki a felöltődet elveszi, ne tagadd meg a kabátodat sem. Adj mindenkinek, aki kér tőled; és ha valaki elveszi, ami a tiéd, vissza ne kérd. Amint akarjátok, hogy cselekedjenek veletek az emberek, ti is hasonlóképpen cselekedjetek velük. Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, milyen jutalmat érdemeltek? Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik. (...) Szeressétek tehát ellenségeiteket!

Szent Pál állásfoglalása világos: „Ha étel botránkoztatja meg testvéremet, inkább nem eszem húst sohasem, hogy testvéremet meg ne botránkoztassam.” Vallási tudásról van itt szó, egészen konkrétan arról, hogy a bálványoknak áldozott, majd áruba bocsátott hús elfogyasztása a pogányságból megtért keresztényeknek lelkiismereti problémát okozott, hiszen ők csak nemrég szakítottak a bálványkultusszal. Micsoda tapintat, micsoda lelki finomság, érzékenység – vagyis: milyen nagy szeretet! Az ellenségszeretet parancsát, melyről a mi Urunk beszél a mai Evangéliumban, soha nem fogjuk tudni megvalósítani, ha nem próbáljuk úgy szeretni kevesebb ismerettel rendelkező testvéreinket, hogy a kedvükért örömmel lemondunk olyan dolgokról, amelyek számunkra nem bűnök, de őket megbotránkoztatná vagy rosszra vezetné, mert a kinyilatkoztatásból kapott tudás még nem vált egészen belsővé bennük. 
Az ellenségszeretetben önmagunkon kell győzedelmeskednünk: azon az ösztönös és jogosnak tűnő, kielégülést kereső hajlamon, hogy bosszút állunk a minket ért sérelemért. Ám az önmegtagadásnak szeretteink iránti szeretetünkben is jelen kell lennie: igenis néha erőszakot kell tennünk magunkon, feladva az időbeosztásunkhoz, étrendünkhöz, ízlésünkhöz való ragaszkodást, különben előbb-utóbb szeretteink ellenére élünk és elviselhetetlenek leszünk számukra. Csak ez a kereszthordozással megjelölt szeretet lehet igazi és hiteles, csak ez részesít Istennek minden ember és minden létező iránti szeretetéből. 
Urunk Jézus, mi oly gyakran azonosítjuk a szeretetet a szeretet édességével, amikor viszont önmagunkat felülmúlva, megtagadva kellene szeretnünk, megtorpanunk és lelepleződünk, mert arról, amit eddig szeretetnek hittünk, kiderül, hogy nem több, mint öntetszelgés. Segíts, kérünk, kegyelmesen, hogy úgy tudjuk szeretni a hozzánk legközelebb állókat, hogy készek legyünk tapintatból, az ő lelki javukat szem előtt tartva erőt venni magunkon, s így eljussunk az igazi, az evangéliumi szeretetre, mely megmarad az örök életre.

1Kor 7,25-31 
A szüzekre nézve nincs parancsom az Úrtól, tanácsot azonban adok, mint aki irgalmasságot nyertem az Úrtól, hogy hitelt érdemeljek. Azt tartom tehát jónak a közelálló szükség miatt, hogy jó az embernek így maradnia. Feleséghez vagy kötve? Ne keresd az elválást. Feleség nélkül vagy? Ne keress feleséget. Ha feleséget veszel, nem vétkeztél; és ha a szűz férjhez megy, nem vétkezett. Azonban az ilyeneknek testi gyötrelmük lesz, én pedig meg akarlak kímélni benneteket. Azt mondom tehát, testvérek: Az idő rövid. Ezután azok is, akiknek feleségük van, legyenek olyanok, mintha nem volna, és akik sírnak, mintha nem sírnának, akik örvendeznek, mintha nem örvendeznének, akik vásárolnak, mintha nem volna tulajdonuk, és akik élnek ezzel a világgal, mintha nem élnének vele; mert elmúlik ennek a világnak a formája. 
Lk 6,20-26 
Akkor szemeit tanítványaira emelte, és így szólt: „Boldogok vagytok, ti szegények, mert tiétek az Isten országa. Boldogok vagytok, akik most éheztek, mert kielégítenek benneteket. Boldogok vagytok, akik most sírtok, mert nevetni fogtok. Boldogok lesztek, amikor gyűlölnek titeket az emberek, amikor kirekesztenek és szidalmaznak, és kivetik neveteket mint gonoszat az Emberfiáért. Örüljetek azon a napon és vigadjatok, mert íme, nagy a ti jutalmatok a mennyben! Hiszen atyáik éppen így cselekedtek a prófétákkal. De jaj nektek, gazdagok, mert megkaptátok vigasztalástokat! Jaj nektek, akik most jóllaktatok, mert éhezni fogtok! Jaj nektek, akik most nevettek, mert majd gyászoltok és sírtok! Jaj nektek, amikor mindenki magasztal titeket, mert atyáik éppen így cselekedtek a hamis prófétákkal! 

Jézus boldogságmondásainak, az evangélium üzenetének központi magja az, hogy vele elérkezett, itt van az Isten országa, vagyis az eleven, létbeli kapcsolat az Atyaistennel Jézus Krisztus által a Szentlélekben. Mindazok, akik hisznek Jézus Krisztusban, ugyanazon isteni örök életben részesülve mélyebben és örökre testvérekké válnak, mintha közös szülők gyermekei lennének. Ezt az új életet a hit és a keresztség szentsége adja meg, és az Eucharisztia vétele táplálja. 
S ahogy a növényi meg az állati életnek megvan a maguk törvénye, ugyanúgy ennek az új életnek is megvan a maga egészen sajátos, totálisan új törvénye: a végtelenül tiszta, ingyenes szeretet, mely Isten belső életéből részesít. A Szentleckében ismétlődő „mintha” is arra utal, hogy a keresztény ember a szívét, életének értelmét áthelyezte egy magasabb szintre. Egyébként minden korábbi emberi fejlődés is ebbe az irányba mutat. Az önző, infantilis világot akkor hagyja el az ember, amikor egy hatalmas szeretetélmény kiszakítja, s már mindent ennek rendel alá, ezért a kapcsolatért mindent képes feláldozni. Szíve már nem az anyagban él. Ez történik, csak magasabb szinten, amikor az ember valóban találkozik Isten megtestesült Fiával, Jézussal, és elnyeri tőle a halhatatlan életet. A szíve már nem e világban dobog, hanem Jézus Szívével összekapcsolva a Szentháromság dicsőségében. 
Úr Jézus Krisztus, köszönjük Neked kereszténységünket, mely nem természetünket – mármint a keresztségben kapott, új természetünket – felülmúló és ezért fojtogató erkölcsi törvények összessége, hanem az Általad megszerzett új élet, értelmes, szép és megvalósítható program, az örökkévalóságra kaput nyitó valóság. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy a szentségek erőterében élve az egész teremtett világot beemeljük ebbe az életbe, mely elkezdődött bennünk a hittel és a szent keresztséggel, s a végső napon beteljesedik a holtak feltámadásával.

1Kor 6,1-11
Hogyan merészel közületek bárki, ha peres ügye van a másikkal szemben, a hitetleneknél keresni igazságot és nem a szenteknél? Vagy nem tudjátok, hogy a szentek fogják a világot megítélni? Ha pedig ti fogjátok megítélni a világot, talán méltatlanok vagytok arra, hogy jelentéktelen dolgokban ítélkezzetek? Nem tudjátok, hogy angyalok fölött fogunk ítélkezni? Mennyivel inkább világi dolgok fölött! Amikor tehát világi dolgokban pereskedtek, azokat teszitek meg bírónak, akik az egyházban semmit sem számítanak? Azért mondom ezt, hogy szégyelljétek magatokat! Ennyire nincs köztetek egyetlen bölcs ember sem, aki ítéletet tudna mondani testvérei ügyében? Testvér a testvérével pereskedik, és pedig hitetlenek előtt? Egyáltalában már az is hiba nálatok, hogy peres ügyeitek vannak egymással. Miért nem viselitek el inkább az igazságtalanságot? Miért nem tűritek el inkább a károsodást? Sőt, ti idéztek elő igazságtalanságot és okoztok kárt, mégpedig testvéreknek! (...)
Lk 6,12-19
Történt pedig azokban a napokban, hogy kiment a hegyre imádkozni, és az egész éjszakát Isten imádásában töltötte. Másnap magához hívta tanítványait, és kiválasztott közülük tizenkettőt. Ezeket elnevezte apostoloknak: Simont, akit Péternek is nevezett, és Andrást, a testvérét, valamint Jakabot és Jánost, Fülöpöt és Bertalant, Mátét és Tamást, Jakabot, Alfeus fiát és Simont, akit Zelótának neveznek, Júdást, Jakab fiát, és iskarióti Júdást, aki áruló lett. Majd lement velük és megállt egy sík helyen. Vele volt tanítványainak egy nagy csoportja és hatalmas népsokaság egész Júdeából, Jeruzsálemből, Tírusz és Szidon tengermellékéről, akik eljöttek, hogy hallgassák őt és meggyógyuljanak betegségeikből. Akiket pedig tisztátalan lelkek gyötörtek, meggyógyultak. Az egész tömeg érinteni akarta őt, mert erő áradt ki belőle, és meggyógyította mindnyájukat.

Nem arról van szó a mai Szentleckében, hogy egy nem hívővel szemben nem védhetjük igazunkat állami törvényszék előtt. Szent Pál maga is fellebbezett a császárhoz. Azt tartja ízléstelennek, sőt Krisztus ellen való véteknek az Apostol, ha testvér a testvérrel pereskedik, illetve a testvérek ügyét viszi külső fórum elé. Nem valamilyen jogi esetről van itt szó, hanem az Egyház belső lényegéről, amelyből küldetése fakad: a Krisztustól hozott testvéri életről. Tehát családnak tartja az Egyházat, mint ahogy a mai Evangéliumban maga az Úr Jézus is, amikor tizenkét férfit választ ki apostolul, akik Izrael tizenkét ősatyját szimbolizálják, s olyan testvéri életre tanítja őket, amely nem a testen és véren alapszik, hanem a mennyei Atya teremtő és gondviselő atyaságán. Ha ez az új, lelki család belső problémáival pogány bírósághoz fordul, ha vitás ügyeiben már csak a világi hatóság tud tenni valamit, akkor az nem is család többé, csak annak összezúzott, szétforgácsolódott roncsa.
Jók a missziós közösségek, de elsősorban azoknak sem kifelé, hanem befelé kellene élniük. Az Egyház jövője az olyan megújult kicsi részegyházak, ecclesiolák kezében van, ahol ketten-hárman, négyen-öten családban vagy szüzességi fogadalmat tévők testvéri közösségében úgy vannak együtt, ahogy Urunk Jézus példát adott rá. Az igaz krisztusi út mindig ellentétes irányba vezet, mint ahogy azt a bűnbeesett ember első látásra elhatározná: ha felfelé akarunk menni, lefelé kell indulni az alázatban, ha kifelé, az emberek felé, akkor előbb saját szívünk és kisebb közösségünk mélységeibe kell alászállnunk.
Urunk Jézus, állj mellettünk kegyelmeddel, hogy mindig tudjuk a helyes irányt, amerre indulnunk kell, s mielőtt kilépnénk a nyilvánosság elé, hogy hirdessük az evangéliumot, tudjunk befelé fordulni, saját szívünk és legszűkebb közösségünk, családunk felé. Tisztítsd meg szeretetünket, hogy éljük és egyre jobban megvalósítsuk azt a testvéri szeretetet, amely Isten szentháromságos életéből ered, s oda is tart vissza, s majd ezt ajánljuk fel embertársainknak.

 1Kor 5,1-8

Az a hír járja felőletek, hogy paráznaság van köztetek, és pedig olyan paráznaság, amilyen még a pogányok közt sincs, hogy tudniillik valaki az apjának feleségével él. És ti még fel vagytok fuvalkodva, ahelyett, hogy inkább szomorkodnátok, és eltávolítanátok magatok közül azt, aki ezt a dolgot tette. Én, aki ugyan test szerint távol, de lélek szerint jelen vagyok, már ítéletet mondtam mint jelenlevő arról, aki így tett. A mi Urunk Jézus nevében fonódjék egybe a ti lelketek és az enyém, és a mi Urunk Jézus hatalmával adjuk át az ilyet a sátánnak, testének vesztére, hogy a lélek üdvözüljön az Úr napján. Dicsekvéstek nem helyes. Nem tudjátok, hogy egy kevés kovász az egész tésztát megkeleszti? El a régi kovásszal, hogy új tésztává legyetek, hisz valójában kovásztalanok vagytok! Mert húsvéti bárányunkat, Krisztust feláldozták. Üljünk tehát ünnepet, de ne a régi kovásszal, sem a rosszaság és a gonoszság kovászával, hanem az egyeneslelkűség és az igazság kovásztalanságával.
Lk 6,6-11
Történt azután egy másik szombaton, hogy bement a zsinagógába és tanított. Volt ott egy ember, akinek a jobb keze elszáradt. Az írástudók és a farizeusok pedig lesték, vajon gyógyít-e szombaton, hogy találjanak valamit, amivel vádolhatják. Ő azonban ismerte gondolataikat, és így szólt a elszáradt kezű emberhez: „Kelj föl és állj a középre!” Az fölkelt és odaállt. Azután Jézus ezt mondta nekik: „Kérdezlek titeket, szabad-e szombaton jót cselekedni vagy rosszat tenni, életet menteni vagy elveszíteni?” Majd körülnézett mindnyájukon, és így szólt az emberhez: „Nyújtsd ki a kezedet!” Az megtette, és meggyógyult a keze. Azok erre esztelen haragra gerjedve arról kezdtek tanácskozni egymás közt, hogy mit cselekedjenek Jézussal.

A keresztény időnként rafináltabb és nagyobb kísértéseknek van kitéve, mint a nem hívő. Vannak, akik – csakúgy, mint Szent Pál idején Korintusban – a Krisztusban nyert óriási szabadságot, mely éppen a bűntől szabadít fel, olyan lelkesedéssel, akkora önfeledtséggel élik át, hogy az éretlenségük miatt felelőtlenséggé fajul, és a „minden szabad nekem Krisztusban” jelszavával szabadosságra adják testüket. Mások az agyafúrt, lelki mázzal leöntött ideológiáknak engedve, szinte észrevétlenül cserélik fel a krisztusi szabadságot egy újabb lelki rabságra.
Mindennek alapja a megromlott emberi természet, amely sokszor nem tudja megkülönböztetni a szabadságot a rabságtól: az igazi szabadságot a bűntől szabadulva sem mindig érzi át, és az újabb rabság viszont sokszor szabadságnak tűnik fel előtte. Ezért ebben a tekintetben nem az számít, hogy mit és hogy érzünk, hanem az, hogy mit mond róla Krisztus és az Egyház. Jézus ugyanis nem ideológiát hozott, hanem életet. A mérce tehát ő maga, aki még a templomadó befizetésének elmulasztásával sem akarta megbotránkoztatni kortársait, ugyanakkor szabad volt minden aprólékos, másodlagos vallási előírástól, mert végtelenül többre tartotta az életet, az emberek üdvösségét.
Urunk Jézus, köszönjük a szabadságot, melyet megváltó áldozatod árán szereztél meg nekünk. Segíts kegyelmesen, hogy ne veszítsük el józanságunkat, és ne hagyjuk becsapni magunkat, hanem ha kell, erőnek erejével is ellene mondjunk minden olyan kísértésnek, mely látszólag nagyobb szabadságot ígér, valójában azonban a pillanatnyi kábulat, érzéstelenítés után szellemi-lelki rabságba akar vetni, s becsülettel ki tudjunk tartani a Tőled nyert igazi szabadságban.

Iz 35,4-7a
Mondjátok a remegő szívűeknek: „Legyetek erősek, ne féljetek! Íme, a ti Istenetek! Eljön a bosszú, Isten megtorlása, ő jön el, és megszabadít titeket.” Akkor majd kinyílik a vakok szeme, és a süketek füle megnyílik. Akkor majd ugrándozik a sánta, mint a szarvas, és ujjong a néma nyelve; mert vizek fakadnak a pusztában, és patakok a sivatagban. A száraz vidék tóvá lesz, és a szomjas föld vizek forrásává; a tanyán, ahol sakálok hevertek, benne nád és káka terem.
Jak 2,1-5
Testvéreim, a mi dicsőséges Urunkban, Jézus Krisztusban való hitetek legyen mentes minden személyválogatástól. Mert ha belép a ti közösségetekbe egy ember aranygyűrűvel, fényes öltözetben, és belép egy szegény is piszkos ruhában, s ti arra figyeltek, aki drága ruhába van öltözve, és azt mondjátok neki: „Foglalj itt helyet kényelmesen”, a szegénynek pedig azt mondjátok: „Te csak állj meg ott vagy ülj a lábam zsámolya elé”, vajon nem ítélkeztek-e magatokban, s nem lettetek-e gonosz felfogású bírákká? Halljátok, szeretett testvéreim! Nem a szegényeket választotta ki Isten ezen a világon, hogy gazdagok legyenek a hitben, és örökösei annak országnak, melyet azoknak ígért, akik őt szeretik?
Mk 7,31-37
Ezután ismét eltávozott Tírusz vidékéről. Szidonon át a Galileai tengerhez ment, a Tízváros határába. Ott odavittek hozzá egy siketnémát, és kérték őt, hogy tegye rá a kezét. Félrevitte őt külön a tömegtől, a füleibe dugta ujjait, köpött, megérintette a nyelvét, majd föltekintve az égre, fohászkodott, és azt mondta neki: „Effeta!”, azaz „Nyílj meg!” Erre azonnal megnyíltak a fülei, megoldódott nyelvének köteléke, és rendesen beszélt. Ekkor megparancsolta nekik, hogy ezt senkinek se mondják el. De minél jobban tiltotta nekik, annál inkább hirdették. Szerfölött csodálkoztak és mondták: „Mindent jól cselekedett; a süketeknek visszaadta hallásukat, és szóra bírta a némákat!”

Meglepő Szent Jakab levelében ez a mondat, mely az Úr Jézusba vetett hitet összekapcsolja a személyválogatás kerülésével. Ez is arról tanúskodik, hogy a kereszténység nem elvont tanrendszer sajátos etikai kódexszel, hanem olyan életforma, mely minden vonatkozásában a Krisztussal való élő kapcsolatra épül. Nem csupán azért kell megbecsülnünk a szegényt, mert az igazságosság vagy méltányosság ezt követeli tőlünk, hanem mindenekelőtt azért, mert hisszük, hogy őérte is vérét ontotta Jézus Krisztus, s neki is megnyitotta a mennyországot.
Ily módon a társaságban tanúsított viselkedésünk hitünk fokmérője is egyben, mert megmutatja, mennyiben tekintünk a másik emberre úgy, mint Krisztusban testvérünkre, s mennyiben ragadunk meg a felszínnél, a puszta külsőségeknél. Nem a finom öltözet vagy az aranygyűrű ellen beszél Jakab apostol, hanem éppen ezek mellékes voltát hangsúlyozza. A gazdagok és előkelők csak járjanak pompás ruhákban és viseljenek drága ékszereket, ha akarnak, ám el ne feledjék, mire kötelezi őket a másokénál nagyobb vagyon, jelentősebb társadalmi befolyás. Hiszen e javaknak nem birtokosai, hanem kezelői a szegények javára. Akik anyagi vagy szellemi javaikat ostoba módon saját érdemüknek és tulajdonuknak tekintik, végső soron önmagukat istenítik, s a hamis csillogástól elkápráztatva elfordulnak minden javak szerzőjétől és beteljesítőjétől.
Urunk, Jézus Krisztus, Te isteni tetszésedben éppen azokat választod ki és teszed meg szolgáidnak, akik a világ szemében szegények és megvetettek, mert azok által tudsz nagy dolgokat művelni, akik szívbéli töredelemre és alázatra jutva felismerték, hogy önmagukban senkik és semmik, a feltétel nélküli Rád hagyatkozás által viszont minden földi gazdagságnál többet érő kincset nyertek. Adj nekünk, kérünk, szilárd elhatározást, hogy soha ne engedjünk csupán mellékszereplővé válni az életükben, hanem mindenestül kiszolgáltassuk magunkat Neked, hogy Te lehess számunkra mindenben minden.

Bölcs 3,1-9 

Az igazak lelkei azonban Isten kezében vannak, s a halál kínja nem éri őket. Úgy látszott a balgák szemében, hogy meghaltak, távozásukat balsorsnak vélték, és végső romlásnak, hogy elmentek tőlünk, ők azonban békességben vannak, ha kínt szenvedtek is az emberek szemében, reményük halhatatlansággal teljes, kevés fenyítés után nagy javakban van részük, mert Isten próbára tette, és magához méltóknak találta őket. Megvizsgálta őket, mint az aranyat a kohóban, és elfogadta őket egészen elégő áldozatul. Látogatásuk idején pedig az igazak felragyognak, olyanok lesznek, mint a szikra, amely a nádasban tovaterjed, ítélkeznek nemzeteken, és uralkodnak népeken, s az Úr lesz a királyuk örökké. A benne bízók megértik az igazságot, s a hívek kitartanak mellette szeretetben, mert választottjai kegyben és békességben részesülnek. 
Mt 10,28-33
Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni. Féljetek inkább attól, aki a lelket is és a testet is el tudja pusztítani a gyehennában. Két verebet ugye egy fillérért árulnak? És egy sem esik közülük a földre a ti Atyátok tudta nélkül. Nektek azonban még a hajszálaitok is mind meg vannak számlálva a fejeteken. Ne féljetek hát, hisz különbek vagytok ti sok verébnél. Mindazt, aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom Atyám előtt, aki a mennyekben van. De azt, aki megtagad engem az emberek előtt, én is meg fogom tagadni Atyám előtt, aki a mennyekben van.

Krisztusra hivatkozva üldözni másokat – különösen is Krisztus-hívőket – nem egyéb, mint Krisztus arcul csapása és az evangélium gyalázatos megcsúfolása. S ez nemcsak a kassai vértanúk, hanem a protestáns hitükben való kitartásuk miatt gályarabságra ítélt prédikátorok esetére is érvényes. Az Egyház valahányszor üldözött másokat, valahányszor erőszakos hitterjesztést folytatott, nem Krisztus missziós parancsát teljesítette, hanem a bűnös emberi természet logikáját követte. Jézus soha, semmiféle erőszakra nem adott felhatalmazást másokkal szemben, sőt, életével és halálával egyaránt a kereszt gyöngeségben megmutatkozó erejét állította példaként hívei elé. 
A második üzenet, hogy a keresztény vértanúk vére másért kiált, mint Ábel vére: nem bosszúért és büntetésért, hanem bocsánatért és kiengesztelődésért. Aki inkább vállalja a halált, mint azt, hogy megtagadja Krisztusba vetett hitét, az megőrzi a hit sebezhetetlenségét, s egyben Krisztus irgalmas szeretetéről tanúskodik. Harmadszor a mai ünnep rákérdez a vértanúságra való készségünkre. Szent Kőrösi Márk így felelt az őt hittagadásra kényszeríteni próbáló kínzójának: „Tudja meg, vannak a római eklézsiában, kik gyönyörűségesnek tartják Istenért meghalni. Tudja meg, vannak az esztergomi káptalanban férfiak, akiknek szokásuk nagy dolgokat cselekedni s el is szenvedni.” Vajon miközben ma is keresztények halnak meg a hitükért és a Jézus iránti hűségükért, mi talán nélkülözhetjük a Krisztus melletti döntés radikalitását életünkben? 
Urunk Jézus, add meg nekünk kegyelmesen, hogy állapotbeli kötelességeink becsületes teljesítésével, a hitünkhöz való állhatatos ragaszkodással és mindennapi keresztjeink vállalásával mi is készek legyünk részesedni üdvösségszerző áldozatodból. A szent kassai vértanúk közbenjárására kérünk, segíts, hogy a keresztedből egy-egy napra jutó szálkák elviseléséhez elnyerjük a Szentlélek éppen elégséges erejét, szeretetből felajánlva magunkat Neked és Általad a mennyei Atyának.

1Kor 4,1-5 
Úgy tekintsen ránk minden ember, mint Krisztus szolgáira, és Isten titkainak intézőire. Márpedig az intézőtől azt kívánják, hogy hűséges legyen. Nekem azonban az a legkisebb gondom, hogy ti mondjatok rólam ítéletet, vagy más emberi fórum, sőt magam sem ítélem meg magamat. Semmiben sem érzem ugyan magamat bűnösnek, de ez még nem tesz engem igazzá. Az Úr az, aki megítél engem. Tehát ne mondjatok ítéletet idő előtt, amíg el nem jön az Úr, aki a sötétség titkait megvilágítja, és a szívek szándékait is nyilvánosságra hozza. Akkor majd mindenki megkapja a dicséretet Istentől. 
Lk 5,33-39 
Azok erre megkérdezték tőle: „Miért van az, hogy János tanítványai sokat böjtölnek és imádkoznak, ugyanígy a farizeusokéi is, a tieid pedig csak esznek és isznak?” Ezt válaszolta nekik: „Böjtre tudjátok-e fogni a násznépet, amíg velük van a vőlegény? Eljönnek azonban azok a napok, amikor elveszik tőlük a vőlegényt; akkor majd böjtölnek, azokban a napokban.” És példázatot is mondott nekik: „Senki sem hasít új ruhából foltot, hogy azt ócska ruhára varrja; különben az újat is elszakítja, és az ócskához sem való az új folt. És senki sem tölt új bort régi tömlőkbe; mert különben az új bor szétszakítja a tömlőket, és kifolyik az is, meg a tömlők is tönkremennek. Az új bort új tömlőkbe kell tölteni, akkor mindkettő megmarad. És senki, aki óbort ivott, újat nem kíván, mert azt mondja: „Jobb az ó.«” 

Aki mindent egyszerre akar elmondani, az többnyire semmit sem mond. Aki keveset mond, de lényegre törően, az a kevésben meg tudja sejtetni a mindent. Mint Szent Pál ezzel a képpel, hogy a pap, az igehirdető, a lelkipásztor csak szolga és intéző. Nem túl hízelgő szavak, de pontosak. A szolga elszámolással tartozik Urának, az intéző úgyszintén. Ebből az is következik, hogy amit Ura parancsol, azt nem hághatja át, a rábízott üzenetet még a hallgatóság megnyerése kedvéért sem torzíthatja el, hamisíthatja meg. Természetesen tudni kell a Krisztustól kapott kinyilatkoztatást megfelelően előadni, más szavakkal és módszerekkel a kisgyerekeknek és a felnőtteknek, a gyöngéknek és az elszántaknak, a bűneikhez rejtetten vagy nyíltan ragaszkodóknak és a bűnöktől mindenáron szabadulni akaróknak, ám ez az alkalmazkodás nem mehet odáig, hogy a hit tartalmát, a misztériumokat, Isten felfoghatatlan, de befogadható és éltető titkait, illetve az Egyház szentségeit eláruljuk. 
Ez sokszor magányossá, meg nem értetté teszi a szentségre törekvő, tehát szolgálati tisztségét lelkiismeretesen betöltő lelkipásztort, és bizony fájdalmas küzdelmeket, lelki kínokat okoznak neki azok a hívek, akik arról akarják meggyőzni, hogy a kor erkölcseihez – vagyis erkölcstelenséghez – igazítsa igehirdetését, vagy legalább hallgasson bizonyos témákról. De áldott ez a magányosság. Ha az Úr szolgája arra törekszik, hogy eggyé váljon Jézussal, ha megnyitja előtte belső szobájának ajtaját, Ura bizonyosan betér hozzá, és megerősíti küldetése teljesítésében. 
Urunk Jézus, őrizz meg minket kegyelmeddel a világ szelleméhez való alkalmazkodástól, az evangéliumi tanítás felhígításától, a Te szentséges titkaid elárulásától. Add meg, kérünk, hogy akár megbecsülik szolgálatunkat az emberek, akár nem, mi a Te hűséges szolgáid, megbízható intézőid legyünk, s egyedül a Te elismerésedre, dicséretedre vágyjunk.

1Kor 3,18-23 
Senki se ámítsa önmagát. Aki közületek bölcsnek véli magát ezen a világon, legyen oktalanná, hogy bölcs lehessen. Mert e világ bölcsessége oktalanság Isten előtt. Írva van ugyanis: ,,Megfogja a bölcseket ravaszságukban.” Továbbá: ,,Az Úr tudja a bölcsek gondolatairól, hogy hiábavalók.” Senki se dicsekedjék tehát emberekkel. Mert minden a tietek, akár Pál, akár Apolló, akár Kéfás, akár a világ, akár az élet, akár a halál, akár a jelenvalók, akár a jövendők: minden a tietek, ti pedig Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig Istené. 
Lk 5,1-11 
Történt pedig, hogy a tömeg áradt hozzá Isten igéjét hallgatni, míg ő a Genezáret tava mellett állt. Látott a tó szélén két hajót állni; a halászok kiszálltak, és mosták a hálóikat. Akkor beszállt az egyik hajóba, amely Simoné volt, és megkérte őt, hogy vigye egy kissé beljebb a parttól. Ott leült, és a hajóból tanította a tömeget. Amikor befejezte beszédét, ezt mondta Simonnak: „Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat halat fogni!” Simon ezt felelte neki: „Mester! Egész éjszaka fáradoztunk, és semmit sem fogtunk. A te szavadra azonban kivetem a hálót.” És miután ezt megtette, a halaknak oly bő sokaságát fogták ki, hogy szakadozott a hálójuk. Intettek tehát a társaiknak a másik hajóban, hogy jöjjenek a segítségükre. Azok odamentek és megtöltötték mind a két hajót, úgyhogy csaknem elmerültek. Ennek láttára Simon Péter Jézus lábaihoz borult és így szólt: „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!” Mert a nagy halfogás miatt, amelyben részük volt, félelem fogta el őt és mindazokat, akik vele voltak, hasonlóképpen Jakabot és Jánost is, Zebedeus fiait, akik Simon társai voltak. Jézus pedig így szólt Simonhoz: „Ne félj! Ezentúl már emberek halásza leszel.” Erre kivonták a hajókat a partra, és mindenüket elhagyva követték őt. 

Mielőtt lett a világ, egy örökkévalóság óta, pontosabban Isten örökkévalóságában Jézus, a Fiú az Atyáé. Egylényegű az Atyával, vagyis valóságos Isten. Az Atyának pedig úgy tetszett, hogy Fia képmására teremtett minden embert, majd elküldte közénk halandó testben, s önkéntes áldozatát elfogadva megszüntette a halál hatalmát felettünk, s Krisztusban örök jövőt készít nekünk. Ebből következik, hogy mi, emberek a teremtés, a megtestesülés és a megváltás címén Krisztushoz tartozunk, az övéi vagyunk. 
Ha Krisztus csak egy lett volna a vallásalapítók közül, akkor nem tartozhatna hozzá minden ember, csak azok, akik belépnek az őáltala alapított vallásba, s ők sem feltétel nélkül és mindenestül. Krisztus azonban minden ember prototípusa, minden ember iránti szeretetből öltött testet, és minden ember üdvösségéért vállalta a kereszthalált. A Krisztusban hívő ember, aki tudja, hogy ő Krisztusé, azaz tudatosan és akarattal tartozik hozzá, mindabban részesül, ami Krisztusnak adatott a mennyben és a földön. Vagyis pontosan abban a mértékben lesz minden a miénk, amilyen mértékben mi Krisztuséi leszünk. A szentek ezt látták, tudták, a bőrükön érezték, azért is mentek homlokegyenest az ellenkező irányba, mint sok kortársuk, akik mindent meg akartak nyerni, s aztán kifolyt az ujjaik között mindaz, amit birtokuknak hittek, és elveszítették a Krisztushoz való tartozást is. 
Urunk Jézus, segíts, kérünk, hogy merjünk oktalanná válni a világ, és bölccsé Isten szemében, hogy felismerjük a mindent birtoklásra biztató bölcsességről, hogy csupa hiúság, káprázat, szétfoszló álom. Adj bátorságot, hogy le tudjunk mondani arról, hogy mindig tudni akarjuk a hogyant, s múltunkat, jelenünket és jövőnket egészen Rád bízva, készségesen megtegyük azt, amit itt és most kérsz tőlünk.

1Kor 3,1-9 
Én azonban, testvérek, nem beszélhettem nektek mint lelkieknek, hanem mint testieknek, mint kisdedeknek Krisztusban. Tejet adtam nektek inni, nem szilárd eledelt, mert még nem bírtátok volna el. Sőt még most sem bírjátok el, mert még testiek vagytok. Mert amikor köztetek féltékenység és viszály van, nem vagytok-e testiek, és nem viselkedtek-e emberi módon? Amikor ugyanis azt mondja az egyik: ,,Én Pálé vagyok”, a másik pedig: ,,Én Apollóé”, vajon nem vagytok-e emberiek? Vajon mi Apolló? Mi Pál? Szolgák, akik hitre vezettek titeket, mégpedig mindegyik úgy, ahogy az Úr megadta nekik. Én ültettem, Apolló öntözte, de a növekedést Isten adta. Tehát sem az nem számít, aki ültet, sem az, aki öntöz, hanem csak Isten, aki a növekedést adja. Aki ültet, és aki öntöz, mind egy; mindegyikük a saját jutalmát nyeri majd el munkája szerint. Mert Isten munkatársai vagyunk, ti pedig Isten szántóföldje, Isten épülete vagytok. 
Lk 4,38-44 
Azután felállt, és a zsinagógából Simon házába ment. Simon anyósának magas láza volt. Kérték őt az érdekében. Ő pedig odaállt mellé, parancsolt a láznak, mire az elhagyta őt. Az asszony mindjárt fölkelt, és szolgált nekik. Mikor azután a nap lement, mindazok, akiknek különféle bajokban szenvedő betegeik voltak, odavitték hozzá azokat, és ő mindegyikre rátette a kezét és meggyógyította őket. Sokakból kimentek az ördögök is, s ezt kiáltozták: „Te vagy az Isten Fia.” De ő rájuk parancsolt, nem hagyta őket beszélni, mert tudták, hogy ő a Krisztus. Amikor megvirradt, kiment, és egy elhagyatott helyre vonult. A tömegek azonban keresték őt. Amikor megtalálták, tartóztatták, hogy ne menjen el tőlük. De ő azt mondta nekik: „Más városoknak is hirdetnem kell az Isten országát, mert ezért küldtek.” És tanított Júdea zsinagógáiban. 

Akit csak tejjel lehet táplálni, mert képtelen megemészteni a szilárd eledelt, az még érzéki keresztény. Beszélgessünk inkább a szeretetről, mondja, s nem veszi észre, hogy amikor arról van szó, hogy Jézus Krisztus, a valóságos Isten valóságos emberré lett értünk, akkor semmi másról nem beszélünk, mint a szeretetről – arról a szeretetről, amely ezt a világot megalkotta, létben tartja, s amely örök jövőt készít nekünk. Természetesen a tej értékét sem kell lebecsülnünk, amellyel Szent Pál táplálta a híveket. Nem limonádéval és főleg nem mesterséges tápszerrel, hanem valódi lelki-szellemi anyatejjel, melyben minden alapvető tápanyag, vitamin megvan, ami a fejlődéshez elengedhetetlenül szükséges. 
Másodszor érzékiek azok, akiknek szemében az számít, aki ültet és öntöz, nem pedig az, aki a növekedést adja, vagyis az Ige helyett a közvetítő. Érzékiességük bizonyítéka, hogy versengés és pártoskodás alakul ki köztük: „Én Pálé vagyok”, „Én Apollóé”. Lelkiek azok, akik akár Pált, akár Apollót hallgatják, az élő Krisztussal kerülnek kapcsolatba, mert őt keresik, őhozzá ragaszkodnak, és felette állnak a lelkiségi csoportosulások nagyon is emberi alapon mozgó vetélkedésének... Harmadszor érzékiek azok is, akik lelki folyamataikra koncentrálnak, a szívüket betöltő világosággal, békével és örömmel vannak elfoglalva, s nem magára Istenre figyelnek. 
Urunk Jézus, óvj meg minket attól, hogy másokat érzékinek, magunkat meg lelkinek minősítsük, ami éppen azt bizonyítaná, mennyire érzékiek vagyunk mi magunk is. Segíts, kérünk, kegyelmeddel, hogy ismeretedben növekedve, a Te gondolataid birtokában nap mint nap előbbre haladjunk a valódi keresztény nagykorúság, a lelki – Szentlélekkel és Szentlélekből élő – emberség felé.

1Kor 2,10b-16 
Nekünk azonban kinyilatkoztatta Isten a Lélek által; mert a Lélek mindent kikutat, még az Isten mélységeit is. Mert ki ismeri az emberek közül az ember benső dolgait, ha nem az ember lelke, amely benne van? Éppúgy Isten benső dolgait sem ismeri senki, csak Isten Lelke. Mi azonban nem a világ lelkét kaptuk, hanem azt a Lelket, amely Istentől van, hogy megismerjük, amit Isten nekünk ajándékozott. Ezt hirdetjük is, de nem az emberi bölcsesség által, hanem a Lélek által tanított szavakkal, lelkiekhez lelkieket mérve. Az érzéki ember azonban nem fogja fel, ami az Isten Lelkéé, mert oktalanság az számára, és nem tudja megérteni, hiszen lelki módon kell azt megítélni. A lelki ember pedig mindent megítél, őt azonban senki sem ítéli meg. Mert ki ismeri az Úr gondolatait, hogy oktathatná őt? Bennünk pedig Krisztus gondolatai vannak. 
Lk 4,31-37 
Azután lement Kafarnaumba, Galilea városába, és ott tanította őket szombaton. Csodálkoztak a tanításán, mert a beszéde hatalommal teljes volt. Volt a zsinagógában egy ember, akiben tisztátalan gonosz szellem lakott. Ez hangosan felkiáltott: „Hagyj békén! Mi közünk hozzád, Názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elveszíts minket? Tudom, ki vagy: az Isten Szentje.” Jézus azonban megparancsolta neki: „Némulj el, és menj ki belőle!” Az ördög pedig középre dobta az embert, kiment belőle, és semmit sem ártott neki. Mindenkit félelem szállt meg, és egymás között így beszélgettek: „Milyen beszéd ez? Hatalommal és erővel parancsol a tisztátalan lelkeknek, és azok kimennek?” És a híre elterjedt a környék minden helyén.

Krisztus ismeretének van egy olyan foka, amelyet hitetlenül – a Szentlélek elnyerése nélkül – is el lehet sajátítani, és bizonyos fokig művelni. Sok minden megtanulható a hívő keresztényektől, a hitigazságok egymással egybevethetők, bizonyos következtetések vonhatók le belőlük, és így tovább. Azonban más annak a tudása, aki a keresztségben a Szentlélek által a Szentháromság egy Isten benső életére lett rákapcsolva, akinek örök élete van. Számára Krisztus gondolatai – azok legalábbis, amelyeket nyilvánosan feltárt nekünk és amelyeket a szent evangélisták leírtak – kijelölik az ő életútját: az üdvösség útját, amelyről le nem akar térni. A valódi Krisztus-hívő Krisztus meghirdetett igazságaira építi az életét. 
Van azonban egy harmadik ismerete is Krisztusnak, amikor a Szentlélekben Krisztus azon gondolatait is ismerjük valamiképpen, amelyekről nyíltan sohasem beszélt. Ezt az ismeretet a Szentlélek adja, és mivel a Szentlélek nem haladja túl a Krisztus által adott kinyilatkoztatást, ez a fajta ismeret kifejezhetetlen, kimondhatatlan, megfogalmazhatatlan. Kizárólag nekünk szól, mint szellemi, belső látomás, mint egy fönséges zenemű hallgatása, amelyet ha szavakba akarnánk foglalni, szinte nevetségessé válnánk. Ezért érdektelen és unalmas sok látomásos könyv, mely több száz oldalon ismételgeti azt, amit minden átlagos hittudással rendelkező keresztény tud, csak éppen felhígítva, érzelmeskedve adja elő, hogy fogyaszthatóbb legyen. Nem feltétlen csalók az ilyen lelkiírók, csak nem elég intelligensek ahhoz, hogy hallgatnának, belátva, hogy a megtapasztalás, a szellemi látás, a zene sokkal hatalmasabb. 
Urunk, Jézus Krisztus, köszönjük azt a fönséges és gazdag ismeretet, melyet magadról adtál és melyet napról napra el akarsz mélyíteni bennünk a Szentlélek által. Ne engedd, kérünk, hogy megrekedjünk a külsődleges és felszínes ismeretnél, mely mit sem használ nekünk, vagy beérjük azzal a holt ismerettel, melyekkel a démonok rendelkeztek Rólad, hanem segíts kegyelmesen, hogy érzékennyé válva a Lélek érintéseire belsőleg ismerjünk Téged, és mind jobban a Te képmásodra formálódjunk.