Amint szokása szent Ferencnek Isten megszólításával kezdi a himnuszt, amelyben Úrként tiszteli Istent, aki mindenható, fölséges és jóságos. Mély benső izzásból, rácsodálkozásból fakadó szavakkal dicséri Őt. Az Úr mindenható ezért övé a dicsőség, fölséges, ezért dicséret illeti meg, jóságos így minden áldás tőle származik. Ez az egész költemény alapja, és szent Ferenc életét tükrözik. Kiviláglik, hogy mit tart fontosnak. Máshol is gyakran használt kifejezésekkel találkozunk. Ferenc lelke méreteinek (nagyságának) csak Isten felel meg.

A szentírás világának paradoxona tükröződik itt. Szent Ferenc ünnepli Isten fölségét, de az ember nem méltó, hogy Isten nevét kimondja. Máshol is szerepel szent Ferenc írásaiban a gondolat, hogy Isten „megközelíthetetlen fényben lakozik”, hogy „mi bűnösök arra sem vagyunk méltók, hogy a nevét kimondjuk” Ugyanis, hogyha valaminek ismerjük a nevét, azt kimondjuk, azzal mintegy birtokoljuk. Istent azonban senki nem képes befogadni, még kevésbé birtokolni. Isten nem egy olyan érték, amelyet az ember birtokolhat és magáévá tehet.

                        A te képed, Fölséges.

Ferenc ujjongott és örvendezett a nap fényének. A Naptestvér mindenkinek a testvére, mindenkinek ragyog és világít.  A nap képét olyan igékkel és alanyokkal alkotja meg, amelyek telve vannak erővel és mindennek az eredménye a hatalom és a nagylelkűség képe a teremtmények között. Ferenc által megálmodott és elképzelt nap újra felidézi a legősibb mitikus nap képet, amely atyai szimbólum. Az Atya képe, a „Magasságbelinek, a Mindenhatónak és a Jónak” a szimbóluma. Az új Nap pedig maga Jézus Krisztus, akinek a halálakor, a fizikai nap is elsötétült. Benne felragyogott a feltámadás napja.

                        Őket az égen alkotta kezed fényesnek, drágaszépnek!

A nap és a hold kozmikus kép-pár ott van az emberi psziché archeológiájában és az ősi vallások mítoszaiban. Ezt a képet személyesíti meg Ferenc költői intuíciójában: „naptestvér és hold nővér és a csillagok”. Amikor a napról beszél, akkor olyan jelzőket használ, amelyekkel tele vannak erővel, csillogással, azonban a hold és a csillagok képét szeretetteljes, gyengéd és csodálatot keltő jelzőkkel alkotja meg: fényesek, drágák, szépek. A hold és a csillagok Ferenc számára világító nővérek, amelyeknek világossága mindenekelőtt felvidítják.  Ezek a nőnem szimbólumai, és egyben Klára vonásait mutatják be.

Miután Ferenc megünnepelte az ég fényeinek szépségét, magára ölti/felveszi és kifejezi, belélegzi és kilélegzi a levegő dinamikus könnyűségét/könnyedségét, amely életet ad és „fenntartja” a teremtményeket. A szelet öccsének nevezi. Mint minden más, a szél is testvére. A Szentlélektől újjá született lélek, Ferenc pünkösdi lelke, amely érzi a szél testvériségét „amely ott fúj, ahol akar”, és nem tudod, hogy honnan jön, és hová megy. Sehol nem ver állandó gyökeret, mindig nyitott a nagy sugallatokra és a mély átalakulásra. A Lélek áradásának szimbólumát látja benne, amely megújít, amely által újjászületünk, amely mindig messze elvezet romba döntve minden akadályt. Ferenc számára minden szél jó. A szél, amely viharban fúj, az esőt vagy jégesőt hordozza, áldott ugyanúgy, mint a hűs szellő. Számára nem létezik rossz idő. Minden idő az ő ideje.

Szent Ferenc a szelet a vízzel társítja. Szentírási képet felfedezünk fel ebben: „A föld puszta és üres volt, és sötétség volt a mélység felett, és Isten Lelke a vizek felett lebegett.” Hasznosnak tartja a vizet, hisz szomjat olt, megmos, felfrissít, feltölt, egészséget ad, és mindig a szellem purifikáló, életadó, megújító értékes eleme. Az 50. zsoltár hirdeti: „tisztíts meg izsóppal, és tiszta leszek, moss meg engem, és fehérebb leszek, mint a hó.” Ferenc a közönséges vizet énekli meg, a mindennapi vizet, az ég vízét, a hasznos esőt, amely a földet áztatja, a barátságos forrást, amely a vándort felüdíti, a történelem és dicsőség nélküli patakot… Alázatos víz! Milyen meglepő és váratlan melléknév a vízre vonatkozólag! Az alázatos Ferenc megénekli a víz húgunk alázatosságát. Azért tartja alázatosnak a vizet, mert mindig lefele folyik. Ugyanakkor értékesnek, drágának nevezi. A víz nővér képében, az ember arra van meghívva, hogy újra felismerje teremtményi mivoltát; az ember nem egy házigazda, aki saját kénye-kedve szerint manipulálhat mindent, mint egy tárgyat: a víz nővér testvéreként, az embernek tisztelnie és védenie kell az ő értékes alázatát

                        És szép ő és erős, hatalmas és vidám.

„Ferenc számára a tűz szép, erős, hatalmas és vidám.” Ferenc a lángban a szeretet titkát véli felfedezni, amely átalakítja az ember szívét, felülemelkedvén minden félelmen és kétségen.

                        füveket és színes virágokat.

…Sokféle gyümölcsöt terem, füveket és színes virágokat…. Ferenc költői képében a föld nem csak különböző gyümölcsök termelési helye, hanem különböző színes virágokkal és füvekkel felékesített hely. A régi életrajzok mesélik, hogy Ferenc azt akarta, hogy a testvérek kertjében mindig legyen fönntartva egy műveletlen rész, ahol a fű növekedhet tetszése szerint. II János Pál pápa így figyelmeztet: „a mai társadalom nem fogja megtalálni a megoldást az ökológiai problémára, ha nem vizsgálja fölül komolyan az életstílusát. A gondolkodás- és viselkedésmód igazi megfordítására van szükség. Ehhez a megtéréshez, az üzenet, Ferenc példáját ajánlja, az ő igazi és tökéletes tiszteletét a teremtés egysége iránt.”

                        Mert tőled nyernek majd, Fölséges, koronát.

A Perugiai legendában és a Tökéletesség Tükrében olvasottak alapján a „megbocsátás” versszakát valószínűleg az Assisi-béli püspök és a podeszta kibékítésére szánta Szent Ferenc, a „halál nővér” versszakot pedig saját halálának közeledtével írhatta. Az Ének utolsó versszaka a „földanya nővér” 1225 őszén keletkezhetett; a „megbocsátás” versszaka 1226 júliusában; és a halálról szóló rész 1226 októberének első napjaiban. A Teremtmények Éneke Ferenc lelkének exaltációját fejezi ki, ugyanis megbizonyosodott az „ország” elnyeréséről, ami egy határtalan és értékes kincs, egy ajándék, amelyet szenvedései és gyötrődései ellenértékeként kapott. Boldogok, akik békességgel tűrik a szenvedéseket és gyötrelmeket, mert „megkoronáztatnak”, elnyerik az „országot”, a határtalan és értékes kincset, ajándékként. Ferenc Énekében befogadja az összes teremtményt létükben és tevékenységünkben, akik a Teremtő jelenlétéről tanúskodnak, rólad, Nagyfölségű, Mindenható és Jó: a nap, a hold és a csillagok, a szél, a víz, a tűz és a föld dicséri a Teremtőt. Az „ember testvér” hangja viszont hallgat. Az ember, aki megbocsát az Úr szerelméért, elviseli a gyötrődést és a szenvedést, énekké lesz: dicsértessél, én Uram, azokért, kik megbocsátanak szerelmedért…A Magasságbeli jelenléte a megbocsátó ember szeretetében van jelen. A dicséret hangja visszaadja az embert az Úrnak, aki jelen van benne, és a szeretetet hagyatékozza, amely megbocsát és békességgel viseli a szenvedéseket és gyötrődéseket. Szent Ferenc az 5. intelemben így ír:  „Szívleld meg, ó ember, milyen nagy kitüntetésben részesített téged az Úristen, mikor test szerint szeretett Fiának képére, lélek szerint pedig saját hasonlatosságára teremtett és alkotott. És íme, az összes teremtmények, melyek az ég alatt találhatók, a maguk módján jobban szolgálják és ismerik Teremtőjüket és készségesebben engedelmeskednek neki, mint te. És nem is a gonosz lelkek feszítették őt keresztre, hanem velük szövetkezve te feszítetted és feszíted meg újra meg újra, valahányszor a vétkekben és a bűnökben gyönyörűségedet találod.” A Krisztusközpontúság a ferences élet és gondolkodás támaszpontja, úgy tűnik, hogy ez, mint a legtisztább forrás árad Ferencnek ebben az eredeti elképzelésében, az ember méltóságára nézve. Ami az ember egyedülálló méltóságát alkotja, minden más teremtmény közül, hogy a teste Krisztus képe és a lelke Krisztushoz hasonló. Az ember így válik dicsőítő himnusszá a Teremtő számára. Krisztus van benne jelen, az ő képe, és hasonlatossága. De pontosan ez a kép és hasonlatosság teszi szabaddá az embert, szabadság, amely által közeledhet ehhez a méltósághoz, hogy ténylegesen önmaga legyen, visszautasítván az ő prototípusát, Krisztust. Ez a veszélye az ember méltóságának. Az ember bűne: visszautasítani prototípusának újra felismerését, annak dicséretét, dicsőítését és áldását, megtagadva önmagát, saját magából istent csinálva. Csak az ember az, aki szabadságában megvalósulhat, mint Krisztus képmása és hasonlatossága.  Szeretni úgy, ahogy ő szeret, megbocsátani az ő szerelméért, elviselvén a szenvedéseket, így befogadva a békét, mint ahogy a Krisztus-ember tette, felemelve a Teremtőhöz dicséretének énekét.

Minden élőlény közül, csak az emberben van meg a meghalás tudata; ez a tudat, hogy a saját halálunk kikerülhetetlen végigkísér bennünket és az emberi faj alapvető jellegzetessége. Innen származik az érdeklődés életünk vége iránt. Saját halálunk tudata teszi föl félelemmel és aggódással a kérdést saját életünk értelmére nézve. Celanói második életrajza meséli, hogy Ferenc közel halálához, hívta a teremtményeket és társait, hogy dicsérjék az Urat; boldog találkozásban, mint egy vendéget fogadta a halált: „csak jöjj, halál nővérem”. A halál nővér éneke Ferenc örömteli találkozása és befogadása saját halálának. Íme az ember fejlődése, amely a haláltól való félelmét és aggódását, dicsérő és örömteli énekké alakítja át. Ferenc megkülönbözteti/elválasztja a „testi halált” a „második halál”- tól. A második halál - tól kell félnünk, amely abszolút rossz.

                        és nagy alázatosan szolgáljátok

Íme Ferenc üzenete, amelyet élete teljén figyelmeztetésképpen ajánl minden embernek. Üzenet, amelyet a teremtmények hangja különböző módon közvetít az ember számára, megjeleníti az apaság és anyaság szépségét, a Teremtő hatalmát, bölcsességét és jóságát. Az Istennel való kiengesztelődés üzenete ez, amelyre mélyen szüksége van a mai embernek. A teremtményekkel való kiengesztelődés üzenete ez, amelyre szükség van a mostani idők félelmében. Az erőitől szétszaggatott embernek önmagával való kiengesztelődésének üzenete ez. Ferenc üzenete: dicsérjétek, áldjátok, hálával és nagy alázattal szolgáljátok az Urat. Ez az üdvösség és a boldogság útja.